Odyssey

Megnéztem ma Christopher Nolan filmjét, és nagyon tetszett. Kicsit féltem tőle, mert anélkül, hogy rákerestem volna ömlött rám különböző csatornákon a film, vagy éppen a rendező fikázása. Arról hogy mennyire hű Homérosz eredeti történetéhez, arról, hogy micsoda woke casting, arról, hogy mennyire gagyi a történelmi hitelesség, vagy éppen azért mert Nolan agresszíven elutasítja az AI (és sok más régebbi) technológia alkalmazását. 

Engem a film egészen máshol ragadott meg, bár ennek azért van kapcsolódása a fentiekhez. 

Tactile - nem tudom magyarul használjuk-e ezt a szót mondjuk taktilisként. Angolul ez jutott eszembe azonnal. Tapintható, testközeli, érzékletes? Az egész film olyan, hogy szinte meg lehet fogni. Érzed a szálkát a kezedben, tengeribeteg vagy a hullámzástól és minden olyan végletesen személyes, testközeli. Nem látod a filmet, megéled. IMAX moziban néztem meg itt Szingapúrban, ami sokat segített ebben az élményben, a film maga is erre lett optimalizálva, de szerintem számomra ez még egy telefonon nézve is átjönne. 

Én egyébként is nagyon fogékony vagyok ezekre az érzékletes, tapintható, testközeli képekre. Ha próbálom felidézni emlékezetes filmélményeimet csupa ilyen jelenet égett belém. A Legyek Ura zárójelenete, amikro a dzsungelben menekülő teljesen elvadult gyerek beleütközik két tengerészcsizmába. A Breaking Bad fantasztikus kezdőképei. A szintén Nolan film Dunkirk nagyon hasonló teljesen szűk, személyes látószöge. A Saul fia brutális pillanatai a gázkamrába hajtásról. 

Ez a nagyon érzékletes ábrázolásmód és a zene együttesen pedig azt a hatást adta meg számomra, amit nagyon kevés ókori, vagy más korban játszódó történelmi film adja meg. Nekem nem nagy monumentális jelenetek kellennek madártávlatból részleteiben bemutatott várral vagy százezer statisztával. Főleg az ókori filmeknél a magánynak, annak a rikácsoló, kántáló énekhangnak, a pusztában egyedül száló furulya hangjának, a semminek, a csendnek, az emberek hiányának, a földszagú kiszolgáltatottságnak van meg az az ereje, amitől egy-egy pillanatra mintha meg tudnám élni, milyen lehetett abban a korban élni. 

Középiskolában, kötelező olvasmányként olvastam Odüsszeusz kalandjait. Tisztességesen ki is olvastam és emlékszem utána hetekig a fejemben visszhangoztak a könyv ritmikus sorai. Nem mondom, hogy a történet nagy hatással volt rám, én meseszerűnek, életszerűtlennek és zagyvaságnak tartottam, de azt se mondom, hogy a legrosszabb, legunalmasabb kötelező olvasmány lett volna. 

Sokkal később, amikor a figyelmem már tudatosa fordult az antik görög és római kultúra felé, vettem észre, hogy milyen mélyen bennünk van ez az egész antik világ. Én, aki popkultúrát ugyanolyan fontosnak és relevánsnak tartom, mint a magaskultúrát mindig csodálkozva veszem észre, hogy egy Leonidasz király egyszerre tud felbukkani egy az ezerkilencszázas évek elején Ferenczi Sándor tollából származó pszichoanalitikus tanulmányban és egy internetes mémben a 300 című filmből. A trójai faló évezredes mém önmagában. Mindenki tudja mit jelent. 

Aztán ha nagyobb keretben gondolom végig a filmet, akkor engem megragadott Nolan interpretációja. Itt előre kell bocsátanom, hogy én az eredeti történettől való eltéréseket nemhogy nem tartom bűnnek, hanem szerintem saját interpretáció nélkül nincs is értelme hozzányúlni egy meglévő történethez. Sőt, éppen a homéroszi mű kapcsán nevetségesnek tartom az ilyen érveket, mert valószínűleg maga Homérosz is a saját verzióját vetette papírra egy előtte már régóta keringő történetnek, amihez minden egyes előadásnál az éneklői szinte biztos, hogy hozzáadtak valamit vagy elvettek. Ez sosem volt egy statikus történet és az, hogy egy veziója az idő egy adott pontján (amikor a görögök átvették a föníciaiktól az ábécét) le lett jegyezve az nem feltétlenül jelenti a végleges verziót, mert olyan nincs is. 

Ezzel együtt, szerintem Nolan interpretációja (és ezt nem spoilerezem el) nem erőszakolja meg az eredeti történetet, hanem felerősít egy olyan szálat, ami implicit módon mindig is benne volt. És ez nagyon szép teljesítmény.

Jó film volt.