A segítés kis körei

(Forrás)

Egy ideje leálltam azzal, hogy napi 24 órában be van kapcsolva a CNN és megállás nélkül olvasom a híreket, történeteket és elemzéseket Ukrajna lerohanásáról. Nagyon megvisel, eluralkodott rajtam egy alaphangulat, hogy nem érdemes dolgozni, szabályosan lelkiismeretfurdalásom lesz és egy abszurd érzés vesz erőt rajtam, hogy tényleg én most itt órát tartok, mintha mi sem történt volna? 

A másik érzés a tehetetlenség érzése. Hogy hiába vannak bekapcsolva a hírek, nem tudok mit tenni. Ezt aztán hamar elhesegettem, az egyetemen elkezdtük szervezni ukrán hallgatók befogadását. De a legcsodálatosabb dolog ami történt a közvetlen környezetemben, hogy a családom anyai ágából néhányan befogadtak összesen 50-70 embert Ukrajnából és a család összefogott és mindenki elkezdte hordani, küldeni az ételt, a ruhákat a játékokat vagy pénzt utalt. 

Engem nagyon szíven ütött ez a dolog mert először élek meg ilyet. A mi családunk olyan mint a többi. Van közöttünk ilyen is olyan is. Összefogás, széthúzás, nagy családi találkozók vagy másokkal meg az, hogy évtizedekig nem is hallunk egymásról. Konfliktusok és nagy összeborulások. Nem vagyunk se jobbak, se rosszabbak mint mások. És ránk is jellemző volt eddig, hogy a család határain belül van egyfajta közösségvállalás, egymás segítése, ez szerintem egy létező dolog sok magyar családban. De azt én először élem meg, hogy egy család, mint család közösen elkezd kifelé cselekedni, szevezkedni, segíteni idegeneket, akik nem csak a család számára idegenek (nem családtagok) hanem még külföldiek is.

És nem budapesti értelmiségiekről van szó. Mindez Borsodban történik, Miskolctól nem messze, ott ahol baj van elég ukrán menekültek nélkül is. 

Nekem, amikor a híreket olvasom, nem tudom másképpen megfogalmazni, sajnálom,..... HÁNYINGEREM van Magyarországtól. Hullarablók lettünk......Alig pár nap múlva választások lesznek Magyarországon és nem tudok nem arra gondolni, hogy ha ismét Orbán Viktor nyeri meg a választást, az alól nem lehet erkölcsileg felmenteni az országot. Mindenki....kivétel nélkül mindenki tudja, hogy mire szavaz. 

Innen egy kitérő aztán visszatérek:

Nekem jelen pillanatban, egy csoporton belül egyszerre van orosz és ukrán hallgatóm a Tallinni Egyetemen. Nem is nagy csoport, összesen 9-en vannak ebben a kohortban. Úgy tartunk órát, hogy az ukrán hallgató, egy fiatelember, Ukrajnában van, Kijevtől pár kilométerre a családjánál. Az országot férfiként nem hagyhatja el. Katonának nem vonult be, dönthetett úgy, hogy a helyi területvédelmi egységnél szolgál vagy önkénteskedik. Így jár órára (online), és ha megszólal a légiriadó, akkor ő elvonul védett helyre. 

Ilyen világban élünk. 

Az orosz hallgató Tallinnban van. Nem egy Putyin rajongó, az ellenzéket támogatja. Tallinnba nem azok az oroszok szoktak jönni, akik egyetértenek Putyin politikájával. Orosz ellenzékiek hírcsatornáit vagy közösségi média oldalait szokta megosztani velem, amíg voltak ilyenek. Sokat beszélgettünk arról, hogy a saját közvetlen családja sem hajlandó tudomást venni arról, ami Ukrajnában történik. Nagyon ijesztő. 

Közben az egyetemen ment a vita, hogy ki kell-e rakni az orosz hallgatókat, illetve meg kell-e tiltani a jelentkezést Oroszországból és Beloruszból. 

Én azok közé tartozom, akik úgy szavaztak, hogy ne zárjuk le orosz és belorusz fiatalok elől a jelentkezést. Jövőre lesz 10 éve, hogy a Tallinni Egyetemen tanítok. Rengeteg orosz és belorusz fiatallal találkoztam (ukránnal is) és akik hozzánk jönnek, azok éppen azért jönnek mert nem tudnak azonosulni a saját országuk regnáló rezsimjével. Hát nekem ezt nem kell bemutatni, én is ezért nem mentem haza. Ha engem most valaki hazaküldene, a magyar állampolgárság miatt, azonnal beadnám az észt állampolgársági kérvényt. 

Van ismerősöm, akivel megszakadt a kapcsolatom emiatt. De pont az ukrán fejlemények végérvényesen átfordították ezt bennem. Aki embernek nem bír maradni, az nekem ne magyarkodjon. Nincs értelme magyarnak lenni, ha ember nem tudsz lenni. Értéktelen sehonnai emberek azok, akik mások az orruk előtt zajló halálán még azon pörögnek, hogy dehát a rezsicsökkentés. 

Az egyetemen ment tehát a vita, mi legyen az orosz jelentkezőkkel, de mielőtt valamire jutottunk volna az észt kormány egy tolvonással megtagadta annak a vízumnak a kiadását a jövőben, amivel orosz vagy belorusz hallgatók Észtországban tanulni tudtak volna. Ezzel a kérdés eldőlt, mindegy mit akar az egyetem, oroszok és fehéroroszok nem jöhetnek tanulni Észtországba. Aki itt van, maradhat.

Az órán sokat kérdezgettük az ukrán hallgatót. Paradox módon a kurzus témája az elektronikus kormányzás és a különböző e-szolgáltatások voltak és a jelenlegi ukrán helyzet nagyon sok kérdésre választ adott.

Amikor a megszokott életünk összeomlik, a civilizáció vékony máza foszlik szerte, akkor annak a részletei sokat elárulnak a túlélés esélyeiről. Az ukrán fiatalember arról számolt be, hogy az ország különböző részekre szakadt. Olyan részekre, amelyek egymástól függetlenül meg tudják szervezni magukat mivel nagyon korlátozottak illetve sok esetben életveszélyesek lettek a szállítási lehetőségek. 

Két féle hely van - elmondása szerint. Azok a helyek, ahol harcok zajlanak vagy közel vannak ahhoz. Ezeken a helyeken megszűnt szinte minden közszolgáltatás. Az embereket el kell látni étellel, vízzel, szinte mindennel vagy boldogulnak ahogy tudnak. Sok olyan hely van, ahol harcok ugyan nincsenek mégis nehéz az ellátást megoldani. Ők is központi segítséget kapnak illetve a nyugodtabb országrészekből küldenek nekik ételt, csomagokat gyógyszert.

Ahol viszont éppen nincsenek harcok, ott az az alapelv hogy minden erővel próbálják életben tartani a gazdaságot. Az ukrán kormány felhívása az volt, hogy ahol nincsenek harcok, ott a vállalkozások, munkahelyek nyissanak ki. Ne álljon meg az élet. Az azt jelenti, hogy az emberek boltban tudnak kenyeret, tejet venni, működnek azok a közszolgáltatások és piaci szolgáltatások amik helyi szinten fenntarthatóak. Van áram és internet, bár ebben vannak kimaradások. Ezeket valakiknek működtetni kell. Sütnek a pékek, fejnek a tehenészetben, szántanak a mezőkön és szállítják az élelmiszert a boltokba. 

Egy másik ismerősőm, fiatal nő, két kicsi gyerekkel, Kijevből az ország nyugati felébe menekült közel a határhoz. Több kollégájával és azok gyerekeivel. A férfiak otthon maradtak. Próbáltam rávenni, menjen át Magyarországra, Budapesten percek alatt találnék nekik szállást. Egy észt hallgatóm Párizs és a lengyel-ukrán határ között ingázik, csomagokat visznek, menekülteket segítenek biztonságosabb körülmények közé kerülni. Ő is felajánlotta, hogy elmennek értük a határra. Nem akarja elhagyni Ukrajnát. Majd csak akkor ha onnan, nyugatról is menekülniük kell. Azt mondja náluk van rengeteg élelmiszer, semmiben nem szenvednek hiányt. A boltok nyitva vannak és küldenek sok élelmiszert Kijevbe. De naponta többször megszólal a légiriadó. Átküldött egy ilyen videót. Nem gondoltam volna, hogy valaha mi még ilyeneket fogunk élesben hallani és látni. 

Gyerekfejjel mindig gondolkodtam rajta, hogy ha nálunk (Tatabányán) bombáznának, akkor vannak-e valahol szirénák, amik megszólalnának? És mindig arra jutottam, hogy biztosan nincsenek ilyenek már, hisz olyan régen volt minden....

Többekkel beszélve az jön át, hogy egy hónap elteltével az embereknek meg van (még) pénzük, hogy fizessenek. A nemzetközi átutalások szinte azonnal leálltak. De igazi kérdés, hogy mi a megbízhatóbb? Bankkártyán tartni a pénzt? Tudok még fizetni majd vele? Vagy lesznek ATM automaták, amiket feltöltenek, van elektromosság és ki lehet venni? Vagy jobb kivenni az összes pénzt és magunknál tartani? Ha lebombázzák a lakást benn ég minden, a pénz is. Ha nem veszem ki a bankból vajon hozzáférek-e? Ha elhúzódik a háború és padlót fog teljesen a gazdaság akkor hiperinfláció jön. Jobb elkezdeni aranyat venni? Vagy cryptovalutát? 

Egyelőre azon a helyen, ahol ez fiatalember lakik még működnek a bankok, fel lehet venni készpénzt, lehet fizetni bankkártyával és élnek a modern online fizetési eszközök is. Nagy kérdés, és nagy erőpróbája ezeknek a rendszereknek, hogy mi marad tovább működőképes. Sajátos csavart adott ez a helyzet az óránknak, mert elvileg az innováció jegyében lett volna szó a modern e-szolgáltatásokról, most azonban élőben tudtuk megbeszélni vajon az internet alapú vagy a hagyományos infrastruktúra teljesít-e jobban? 

Ukrajnában nem újdonság, hogy szétesett az állam. Ezt ők már megélték 2014-ben a Krím elvesztésekor és a Dunbass környéki események során. Az állam gyakorlatilag képtelen volt cselekedni, a helyi lakosok szervezték meg az ellátást, a menekülők segítését, sok esetben a védelmet is. 2016-ban egy partneregyetem meghívására Kijevben adtam elő a társadalmi vállalkozásokról egy helyi konferencián. Feltűnt valami akkor. Eltünt az előadásokból a poszt-szovjet térség annyira jellemző panaszcunamija és jogszabály fetisizmusa. 

Én rengeteget dolgoztam poszt-szovjet országokban. Kirgizisztán, Kazahsztán, Örményország, Ukrajna. A Magyarországon is jól ismert örökös tanult tehetetlenség, panaszáradat (jah, majd ha azok ott fennt úgy döntenek), és az engem mindig irritáló jogszabály-fetisizmus jellemezte őket (az 1/2000 rendelet előírásai szerint nyújtjuk a szolgáltatásainkat, tehát nálunk minden rendben). 

Akkor ott, Kijevben senki nem panaszkodott az államra. Nem azért mert rendben volt minden. Hanem mert az állam nem volt tényező többé. Fel sem merült, hogy az állam bárkit is finanszírozna, bármilyen problémát megoldana, és az sem hatott már meg senkit, hogy mi van leírva az egyébként soha a büdös életbe be nem tartott jogszabályokba. Az egyetem mosdóiban leszaggatott ajtók mögött pottyantós WC-k voltak, a kollégák hónapokig nem kapták meg a fizetésüket. Ilyen hely volt 2016-ban Ukrajna. 

Mégis életem egyik legjobb rendezvénye volt, csak kapkodtam a fejemet a sok megoldást és kezdeményezést hallgatva. Az egyetem pszichológiai szakjának tanárai és hallgatói betanított kutyákkal teremtettek kapcsolatot a kelet-ukrajnai harcok veteránjaival és meghívtak olyan külföldi szakembereket, akik az iraki vagy afganisztáni háború kapcsán foglalkoztak hasonlóval. Minden egyes előadás nagyon gyakorlatias volt és én talán a 90es évek legelején, a rendszerváltás hajnalán láttam ennyi lelkesedést szociális és egészségügyi ügyekben. 

Vissza Magyarországra.

Bizonyos értelemben Magyarországon is megszűnt az állam. Egy magáncég, vagy magánemberek laza hálózata éli fel az ország jövedelmét a saját boldogulására, ha van bármilyen cselekvés (menekültek központi ellátása, katasztrófaelhárítás hóviharok idején) az egy pillanatra se kerül ki a politikai kommunikáció és számítás világából. Parasztvakítás van, és nem problémamegoldás.

Az, hogy az én kis családom így összefogott és elkezded kifelé cselekedni az számomra egy nagyon fontos üzenetet hordoz. 

Ukrajna már rajta volt azon az úton, hogy közösségé azok sokaságával meg nemzetté, országgá és egy nap államá váljon. Magyarországon bár háború nincs, de problémákat megoldó állam sincs. És valószínúleg nem is lesz, amíg ki nem nő egy azokból a közösségekből, amik - ha máskor nem, hát a bajban - létrejönnek. Ez utópiának hangzik manapság. Ukrajna is az volt egy hónappal ezelőtt.