Számomra egy sci-fivel kapcsolatban a legfontosabb elvárás a "világteremtés". Nem kell, hogy tele legyen akcióval. Még az sem szükséges, hogy csavaros története legyen. Vigyen el egy világba, ami legyen más, mint a mi világunk, meglepő, zavaró, megdöbbentő, ijesztő vagy éppen mágnesként vonzó.
A legjobb az lenne, ha nem is lenne semmilyen cselekménye. Hanem csak élnének abban a világban az emberek és én barangolnék benne. Nem kellenek a nagy szavak, a jó és a gonosz köré feltekert egydimenziós karakterek. Narrátor se kell. Egy jó sci-fit nem kell, nem szabad elmagyarázni. Úgy van jól, ha nem értem.
Nem értem a technológiát. Nem értem az intézményeket. Nem értem a törvényeket, a szokásokat, az emberek közötti viszonyokat. Nem tudom ki kicsoda. Ezeket mind nekem kell felfedeznem menet közben és tulajdonképpen ez egy sci-fi igazi cselekménye. Az én utam, amit bejárok ennek az új világnak a megismerésében.
Egy parizervásárlás köré lehet sci-fit csinálni úgy, hogy az hallatlanul érdekfeszítő és izgalmas lesz, mert a legapróbb mozzanatai is meglepőek, újak, mások és csak talán (ha szerencséd van) a legvégén veszed észre, hogy másfél órán keresztül egy bevásárlás történetét nézted. És nemhogy mérges lennél, hanem morogsz, hogy miért "csak" egy film? Ebből 10 évados, évadonként 15 részes sorozat kéne, hogy legyen. Ez 7 kötetben kéne sorakozzon a polcodon. Nekem ezt jelenti a sci-fi.
A francia, litván és belga koproduckióban készült Vesper nagyon ilyen film.
Egyrészről hozza a témától elvárt, bevett toposzokat. Disztópikus jövő, pandémia, éhinség, az életbenmaradásért küzdő túlélők és diktatóriukus új rend. Mad Max óta ismerős a recept. Nagyon népszerű ez a téma, nem véletlenül. A klímaválság árnyékában, egy COVID világjárvány után, az ismert világ a szemünk előtt omlik össze.
A Vesper-nek azonban nem egy ilyen galagtikus nagy rálátása van a dolgok menetére. Nem a gonosz birodalom ellen küzd maroknyi lázadó, vagy időben küldenek vissza egy parancsnokot, hogy megelőzze a robotok hatalomátvételét. Ezek ilyen globális narratívák.
Vesper, aki egy lány, a sáros földet túrva próbál ehető gumókat találni és a dolgok csak történnek vele. Se nem erős, se nem kiemelkedően okos, ravasz. Nem egy vezető, nem fut be hatalmas személyiségfejlődést, aminek végére a lázadás élére áll és megdönti a gonosz birodalmát. Esendő, gyenge, sír, kétségbeesik, lop, csal, hazudik és főleg menekül, elbújik. Leginkább egy flippergépben ide-oda csapódó golyóhoz hasonlít és vannak pillanatok, amikor hősnek tűnik, más jelenetekben pedig végtelenül erőtlen, eszköztelen, naív és buta.
Sok kritika lehúzta a történetvezetést, mint a film gyenge szálát, de én nem értek velük egyet. Ha lenne egyenes, jól megírt, belátható ívet húzó története a filmnek az azt üzenné, hogy ez a sötét jövő cselekvéssel uralható. Szerintem a Vesper története azért ilyen ellentmondásosan kusza mert ki akarták belőle venni a szuperhős vonalat. Amint kivesszük a karizmát, a szupererőt, a megmentőt, minden esetlegessé válik. Otrombán véletlenszerű (és ettől duplán tragikus) a halál, de a megváltás is. Vesper olyan hős, akit odasodort a szél. És ez számomra sokkal hitelesebb, hihetőbb.
A filmet szerintem nem ebben a dimenzióban érdemes nézni. A megjelenített világ apró rezdülései jelentik az igazi cselekményt. Inkább egy vizuális történet, egy hosszúra nyúlt videóklipp az egész, mint a szó hagyományos értelmében vett történetet elmesélő film.
Litvániában forgatták, ami szerintem nagyon jó választás. Belőlem majd 10 év Észtországban élés teljesen kiölte a magányos remete, a civilizációtól való elvonulás romantikáját. Nem tudom, valahol Dél-Olaszországban a citrom, narancs és olajfák árnyékában talán jó móka lehet kinyúlni a napágyból a vadszőlő fürtőkért, de hogy a zord Észak-Európában nem ez a helyzet az biztos. Már az ég is ijesztő, örökké szürke ha éppen nem viharos. A szélviharok egész erődőket facsarnak ki, a jeges eső vízszintesen küld pengéket az arcodba, a talpon maradt fák, mint szörnyek lengetik a karjukat. A vékony, sikár földben semmi nem terem meg, a legjobb almák is fonnyadtak, ütődöttek, sápadtan sárgák. Lehet csipegetni a bokrokról az apró szedret, térdig az aljnövényzetbe vagy a mocsárba süppedve és a vállad fölött lesheted, jön-e a medve. Száz éves, dohos faházak nyújtanak menedéket, de nem csak neked, hangyának, méhkasoknak, kígyónak, bogárnak, bagolynak és szúnak. Füstös szauna a fürdő, ami nem csak nevében füstös, hanem az első nap után mozdonyvezető ábrázatot varázsol rád. Alig ablakok vannak a vastag rönkökből összeácsolt házakon, amik rendszerint magányosan állnak az erdőben több száz méterre vagy akár látótávolságon kívül a szomszédtól. Ha van öt ilyen ház, akkor az már falu, de utcája nincsen, csak az erdő van, a mohával befutott faház, és a vad sötétség. Az emberek rongyokba csavarva hangtalan árnyakként mozognak a ház körül. A legijesztőbbek azonban az elhagyatott, üres házak. 70-80 év múlva is ott állnak makacsul, növényekkel befutva, beomlott tetővel, és sötét üvöltő belsővel beszélve az oroszok által 1944-ben elhurcolt gazdáikról, akik aztán sosem jöttek vissza szibériából. Egy néma sikoltás az egész, amit úgyse hall senki, mert a szél és a vihar mindent felülír.
Ez most nem a Vesper film leírása volt, hanem a Baltikumé, mindenféle disztópikus sci-fi nélkül. Ez az ottani valósága a vidéki életnek, a természetközeliségnek, az elvonulásnak, a zöldnek. Azon a klímán a természet nem barát, hanem folyamatos túlélőshow.
Ebbe a környezetbe kellett csak beletenni egy 13 éves lányt, aki silány mocsaras földet túrva gumókat keres a folyamatos szürke ködben és megkaptuk a disztópikus sci-fit. Ilyen jó alapra építve építettek fel a szerzők egy fantasztikus világot, ahol minden növény, minden egyes élőlény csáppal nyúlik ki feléd, hogy valamit leszívjon belőled. A gépek hol a steam-punk hangulatát, hol az újabb Star Wars filmek jól eltalált koszos, elhasznált világát hozzák semmiben nincs egy darabnyi öröm és mégis nagyon szép az egész. Nem tudom megfejteni mi a titka. Úgy lett színes, érdekes és szép, hogy mindenben az ellentéte az Avatar giccszuhatagának mégis nagyon hasonló elemekkel operál.
A másik dimenzió, amiben a film nagyot alkot, az a színészi játék. Nincsenek nagy tömegjelenetek, látványos csaták, monumentális jövőbeli városok. Ezeket távolról látjuk, igaz az is impozáns tud lenni.
Emberek vannak, nyomorult emberek. A főszereplő Vesper fantasztikusan játszik, de a gonoszt megtestesítő nagybátyja is, aki egyszerre rokon és egyszerre veszélyes ellenség.
Ebből a filmből egy világot lehetne felépíteni véget nem érő folytatásokkal.
Olyan 4-5 évente megnézem. És akárhányszor nézem a filmet a történet örök marad, magával ragad, beszív és minden alkalommal rárakódik egy új réteg. Már gyerekkoromban is szerettem az Abigélt. Emlékszem rá, az érzésre, amit kiváltott belőlem. Nem értettem a történetet, főleg a történelmi szálat, a szerelmi szál meg az iskola valószínűleg unalmas volt. Ami megmaradt bennem és valami különös módon vonzott az a szobor volt és a zöld park körülötte. Van bennem egy ősi kép. Azért hívom ősinek, mert nem tudom honnan jön, mélyen jöhet a gyerekkoromból, de magam még mélyebbnek látom, történelminek. Régi, szinte omladozó, de tiszta kertes ház, vad udvarral. Őszi falevelekkel, amik nincsenek összesöpörve a füvön, száraz de még élő bokrok, színes lombos őszi fák. Talán dió. A bejárathoz pár kopott lépcső vezet, kis kővázák vannak oldalt. A házhoz vezető járda nem beton, kőlapokból, szabálytalan kövekből, mint egy régi római út vannak kirakva. Kis szobrok a kertben, stukkók a házon, régi...
Egy kollégám hívta így azokat a munkákat, amik az apró részletekről szóltak. Adatokat kellett gyűjteni mondjuk egy elemzéshez, statisztikai összefüggéseket keresni, táblázatokat szerkeszteni, vizualizációt készíteni, hivatkozásokat rendezni. Ezeknek a munkáknak két egymással ellentétes tulajdonsága van: 1. Nagyon kell érteni valamihez és azt csinálni kell. 2. Lehúz az apró részletek, a rögszagú valóság szintjére, nincs lehetőség a kontinenseket, évszázadokat, eszmetörténeti korokat, ideológiákat és a horizonton lebegő víziókat átölelő nagyotmondásra. Ezzel nem leszólni akarom a vízió jelentőségét, a stratégiai gondolkodást, de az én értelmezésemben a cselekvés mindig a tücsökherélés, a víziókba felnéz az ember (a munkából). Másképpen fogalmazva. Nem dolgozik, aki csak a víziók szintjén repked. A legidegesítőbb az, amikor valaki erről a szintről "leszól". Orbán Viktorról mondják, hogy ő már únja a belpolitikát (talán napjainkban a kegyelmi ügy kapcsán újra lehúz...
Ajándékba kaptam egy új szerzeményt a lakásunk előtt lévő mini-kertembe. Nagyon kiváncsian vártam, hogy mi lesz belőle. Három rétegben különböző típusú virágföldet tettem alá és a hagymából azonnal elkezdett kinőni a szára. Ezeket a képeket naponta készítettem, tehát egyetlen nap alatt ennyit nőt a szára. Látszik a csúcsán, hogy valami lesz belőle. Hétköznapi nyelven angolul Blood Lily-nek, Ball Lily-nek vagy Fireball Lily-nek hívják, fogalmam sincs, hogy magyarul mi lehet. Itt már kezdenek kibújni a virágai. A növény eredetileg Afrikában őshonos, Szenegáltól egészen Szomáliáig illetve Dél-Afrikában is. De megtalálható az indiai szubkontinensen és a Seychelles szigeteken is, onnan már tényleg csak egy ugrás Szingapúr. Először tehát azt csinálja, hogy ezt a hosszú szárát lövi ki a hagymából és aztán a csúcson elkezdenek megjelenni a virágok. Számtalan, kicsi, vörös, tüskeszerű virág jelenik meg valamikor az ötödik, hatodik nap környékén. És végül ez lesz bel...
Most akkor ennek tényleg vége? Olyan jó volt hinni Fukuyamának, hogy a politika rendszerek versenye lezárult és a liberális demokrácia győzelmével az emberiség elérte a politikai fejlődés végpontját. A józan ész civilizációja (Fukuyamától a nyugati racionalizmusig) Számomra a Trump jelenségben az a legirritálóbb, hogy a nyugati társadalmak több mint 400 évvel ezelőtt azzal tettek szert máig tartó előnyükre, hogy a józan ész, a racionális számítás és az ezek mentén bekövetkező technológiai és tudományos fejlődés mentén haladtak, és nagyjából a középkor vége óta ennek kimaxolására rendelték alá társadalmi viszonyaikat is. A rátermettség, tudás, alkalmasság vált az előrejutás fő kritériumává, a nyugati társadalmak kitermelték és felemelték az alkalmas vezetőket, az értéket teremteni képes cselekvő embereket és azokat a rendszereket, amelyekben ezek mozogni, létezni tudtak. A szabadság, a polgári, politikai és később szociális jogok, a demokratikus eszmék nem mint valami morális...
Megnéztem ma a Halál a Níluson 2022-es változatát. Nagyon szeretem a Poirot filmeket, könyvben is elolvastam párat, amikor angolul tanultam. Engem mindig a történetmesélés érdekel és ezt a történetet 3 változatban is láttam már. Készült ugyanis a könyvből 1978-ban már film, aztán része volt persze a David Suchet-vel forgatott gigantikus sorozatnak amiben ez az epizód 2004-ben készült, és most Kenneth Branagh rendezésében meg főszereplésével mozifilm formájában jött vissza 2022-ben. Az új mozifilm a történetmesélés szempontjából nagyszerű alkotás, tele van apró részletekkel, utalásokkal ugyanakkor megbontja a korábbi sorozat karakterének egységét. David Suchet sorozatát egyszerűen nem lehet felülmúlni, mert az a sorozat úgy lett megcsinálva, hogy a színész gyakorlatilag együtt öregedett a szereppel és lehetőségünk van karakterének teljes kibontására epizódokon keresztül. Ezt nem tudom, hogy megcélozza-e Kenneth Branagh, mivel mozifilmeket készít erre kicsi az esély, de az iko...
Ez engem is érdekel és pont így, köszi, hogy felhívtad a figyelmet a filmre!
ReplyDelete