Számomra egy sci-fivel kapcsolatban a legfontosabb elvárás a "világteremtés". Nem kell, hogy tele legyen akcióval. Még az sem szükséges, hogy csavaros története legyen. Vigyen el egy világba, ami legyen más, mint a mi világunk, meglepő, zavaró, megdöbbentő, ijesztő vagy éppen mágnesként vonzó.
A legjobb az lenne, ha nem is lenne semmilyen cselekménye. Hanem csak élnének abban a világban az emberek és én barangolnék benne. Nem kellenek a nagy szavak, a jó és a gonosz köré feltekert egydimenziós karakterek. Narrátor se kell. Egy jó sci-fit nem kell, nem szabad elmagyarázni. Úgy van jól, ha nem értem.
Nem értem a technológiát. Nem értem az intézményeket. Nem értem a törvényeket, a szokásokat, az emberek közötti viszonyokat. Nem tudom ki kicsoda. Ezeket mind nekem kell felfedeznem menet közben és tulajdonképpen ez egy sci-fi igazi cselekménye. Az én utam, amit bejárok ennek az új világnak a megismerésében.
Egy parizervásárlás köré lehet sci-fit csinálni úgy, hogy az hallatlanul érdekfeszítő és izgalmas lesz, mert a legapróbb mozzanatai is meglepőek, újak, mások és csak talán (ha szerencséd van) a legvégén veszed észre, hogy másfél órán keresztül egy bevásárlás történetét nézted. És nemhogy mérges lennél, hanem morogsz, hogy miért "csak" egy film? Ebből 10 évados, évadonként 15 részes sorozat kéne, hogy legyen. Ez 7 kötetben kéne sorakozzon a polcodon. Nekem ezt jelenti a sci-fi.
A francia, litván és belga koproduckióban készült Vesper nagyon ilyen film.
Egyrészről hozza a témától elvárt, bevett toposzokat. Disztópikus jövő, pandémia, éhinség, az életbenmaradásért küzdő túlélők és diktatóriukus új rend. Mad Max óta ismerős a recept. Nagyon népszerű ez a téma, nem véletlenül. A klímaválság árnyékában, egy COVID világjárvány után, az ismert világ a szemünk előtt omlik össze.
A Vesper-nek azonban nem egy ilyen galagtikus nagy rálátása van a dolgok menetére. Nem a gonosz birodalom ellen küzd maroknyi lázadó, vagy időben küldenek vissza egy parancsnokot, hogy megelőzze a robotok hatalomátvételét. Ezek ilyen globális narratívák.
Vesper, aki egy lány, a sáros földet túrva próbál ehető gumókat találni és a dolgok csak történnek vele. Se nem erős, se nem kiemelkedően okos, ravasz. Nem egy vezető, nem fut be hatalmas személyiségfejlődést, aminek végére a lázadás élére áll és megdönti a gonosz birodalmát. Esendő, gyenge, sír, kétségbeesik, lop, csal, hazudik és főleg menekül, elbújik. Leginkább egy flippergépben ide-oda csapódó golyóhoz hasonlít és vannak pillanatok, amikor hősnek tűnik, más jelenetekben pedig végtelenül erőtlen, eszköztelen, naív és buta.
Sok kritika lehúzta a történetvezetést, mint a film gyenge szálát, de én nem értek velük egyet. Ha lenne egyenes, jól megírt, belátható ívet húzó története a filmnek az azt üzenné, hogy ez a sötét jövő cselekvéssel uralható. Szerintem a Vesper története azért ilyen ellentmondásosan kusza mert ki akarták belőle venni a szuperhős vonalat. Amint kivesszük a karizmát, a szupererőt, a megmentőt, minden esetlegessé válik. Otrombán véletlenszerű (és ettől duplán tragikus) a halál, de a megváltás is. Vesper olyan hős, akit odasodort a szél. És ez számomra sokkal hitelesebb, hihetőbb.
A filmet szerintem nem ebben a dimenzióban érdemes nézni. A megjelenített világ apró rezdülései jelentik az igazi cselekményt. Inkább egy vizuális történet, egy hosszúra nyúlt videóklipp az egész, mint a szó hagyományos értelmében vett történetet elmesélő film.
Litvániában forgatták, ami szerintem nagyon jó választás. Belőlem majd 10 év Észtországban élés teljesen kiölte a magányos remete, a civilizációtól való elvonulás romantikáját. Nem tudom, valahol Dél-Olaszországban a citrom, narancs és olajfák árnyékában talán jó móka lehet kinyúlni a napágyból a vadszőlő fürtőkért, de hogy a zord Észak-Európában nem ez a helyzet az biztos. Már az ég is ijesztő, örökké szürke ha éppen nem viharos. A szélviharok egész erődőket facsarnak ki, a jeges eső vízszintesen küld pengéket az arcodba, a talpon maradt fák, mint szörnyek lengetik a karjukat. A vékony, sikár földben semmi nem terem meg, a legjobb almák is fonnyadtak, ütődöttek, sápadtan sárgák. Lehet csipegetni a bokrokról az apró szedret, térdig az aljnövényzetbe vagy a mocsárba süppedve és a vállad fölött lesheted, jön-e a medve. Száz éves, dohos faházak nyújtanak menedéket, de nem csak neked, hangyának, méhkasoknak, kígyónak, bogárnak, bagolynak és szúnak. Füstös szauna a fürdő, ami nem csak nevében füstös, hanem az első nap után mozdonyvezető ábrázatot varázsol rád. Alig ablakok vannak a vastag rönkökből összeácsolt házakon, amik rendszerint magányosan állnak az erdőben több száz méterre vagy akár látótávolságon kívül a szomszédtól. Ha van öt ilyen ház, akkor az már falu, de utcája nincsen, csak az erdő van, a mohával befutott faház, és a vad sötétség. Az emberek rongyokba csavarva hangtalan árnyakként mozognak a ház körül. A legijesztőbbek azonban az elhagyatott, üres házak. 70-80 év múlva is ott állnak makacsul, növényekkel befutva, beomlott tetővel, és sötét üvöltő belsővel beszélve az oroszok által 1944-ben elhurcolt gazdáikról, akik aztán sosem jöttek vissza szibériából. Egy néma sikoltás az egész, amit úgyse hall senki, mert a szél és a vihar mindent felülír.
Ez most nem a Vesper film leírása volt, hanem a Baltikumé, mindenféle disztópikus sci-fi nélkül. Ez az ottani valósága a vidéki életnek, a természetközeliségnek, az elvonulásnak, a zöldnek. Azon a klímán a természet nem barát, hanem folyamatos túlélőshow.
Ebbe a környezetbe kellett csak beletenni egy 13 éves lányt, aki silány mocsaras földet túrva gumókat keres a folyamatos szürke ködben és megkaptuk a disztópikus sci-fit. Ilyen jó alapra építve építettek fel a szerzők egy fantasztikus világot, ahol minden növény, minden egyes élőlény csáppal nyúlik ki feléd, hogy valamit leszívjon belőled. A gépek hol a steam-punk hangulatát, hol az újabb Star Wars filmek jól eltalált koszos, elhasznált világát hozzák semmiben nincs egy darabnyi öröm és mégis nagyon szép az egész. Nem tudom megfejteni mi a titka. Úgy lett színes, érdekes és szép, hogy mindenben az ellentéte az Avatar giccszuhatagának mégis nagyon hasonló elemekkel operál.
A másik dimenzió, amiben a film nagyot alkot, az a színészi játék. Nincsenek nagy tömegjelenetek, látványos csaták, monumentális jövőbeli városok. Ezeket távolról látjuk, igaz az is impozáns tud lenni.
Emberek vannak, nyomorult emberek. A főszereplő Vesper fantasztikusan játszik, de a gonoszt megtestesítő nagybátyja is, aki egyszerre rokon és egyszerre veszélyes ellenség.
Ebből a filmből egy világot lehetne felépíteni véget nem érő folytatásokkal.
Olyan 4-5 évente megnézem. És akárhányszor nézem a filmet a történet örök marad, magával ragad, beszív és minden alkalommal rárakódik egy új réteg. Már gyerekkoromban is szerettem az Abigélt. Emlékszem rá, az érzésre, amit kiváltott belőlem. Nem értettem a történetet, főleg a történelmi szálat, a szerelmi szál meg az iskola valószínűleg unalmas volt. Ami megmaradt bennem és valami különös módon vonzott az a szobor volt és a zöld park körülötte. Van bennem egy ősi kép. Azért hívom ősinek, mert nem tudom honnan jön, mélyen jöhet a gyerekkoromból, de magam még mélyebbnek látom, történelminek. Régi, szinte omladozó, de tiszta kertes ház, vad udvarral. Őszi falevelekkel, amik nincsenek összesöpörve a füvön, száraz de még élő bokrok, színes lombos őszi fák. Talán dió. A bejárathoz pár kopott lépcső vezet, kis kővázák vannak oldalt. A házhoz vezető járda nem beton, kőlapokból, szabálytalan kövekből, mint egy régi római út vannak kirakva. Kis szobrok a kertben, stukkók a házon, régi rézkilin
Messziről, egy homályos üvegen keresztül látom én a magyar ellenzéket. Élő kapcsolatom nincs velük, nem ismerek senkit, vagy legalábbis nem beszélgetek senkivel mostanában (úgy értem az eltelt 10 évben), aki bármelyik formációnak (MSZP-től a Kutyapártig) tagja lenne, de még olyat se tudok említeni, hogy bármelyik magyar ismerősöm azzal jött volna hozzám, hogy nekem bármilyen élményéről, találkozásáról beszámolt volna az ellenzékkel. Ez nagyon fontos szerintem...azt a küszöbértéket nem érik el, hogy a valóság egy személyesen megerősített szeletében bejöjjenek valamelyik ajtón. A kormánypárt plakátjain (én külföldről ezeket sem látom, csak amikor az ellenzéki média hírt ad róluk) és ugyanennek a médiának a tudósításain, vagy Partizán típusú csatornák interjúin átjön valami. Ilyeneket nézve írtam néha Gyurcsányról . Kivételt jelentettek a választások környékén felhevült remények (bennem is) és akkor engem is elvitt a Márki-Zay vonat, hogy aztán falnak rohanjon. Érdekes módon a Momentum
Régóta szerettem volna írni a brazil Jiu-Jitsu küzdősportról, amit a lányom most már hetedik éve űz. Az én ötletem volt eredetileg, hogy csináljon valami küzdősportot. Kicsi korától kezdve terveztem, hogy beíratom valahova...igazából félelemből. Én ugyanis nagyon tartok attól, hogy a lányom generációjára egy olyan világot hagyunk, ami leginkább a Mad Max filmekre fog hasonlítani. A globális felmelegedés elvégzi az egyik felét a másikat megoldjuk mi, megőrül ez a világ. Egyedüli gyerekként itt hagyjuk ezt a kislányt magára és engem már kicsi korában nagyon zavart ez a gondolat. Találtunk hát Tallinnban egy dojo-t, amit egy belga karate bajnok vezetett, aki egy ponton átnyergelt Jiu-Jitsura. Fogalmam sem volt a módszerről, azért oda mentünk, mert angolul voltak az edzések és Bert, az edző nagyon kedves volt. Nekem visszatérő tapasztalatom, hogy valami oknál fogva a küzdősportok űzői a legkedvesebbek, ott a legbarátságosabb a hangulat. Gyerekkoromban én rengeteg sportot kipróbálta
Ferge Zsuzsát sokakkal együtt én is mesteremnek tekintem. Még akkor is ha mára sok dologról mást gondolok, mint ő. De ez nem számít, mert azt hiszem Zsuzsában az volt a nagyszerű, hogy vele lehetett beszélgetni, vitatkozni. 2012-ben engem ért a megriszteltetés, hogy átadhattam neki a tanszéki csoportunk virágcsokrát az ELTE Társadalomtudományi karán Ferge Zsuzsa nagy példakép volt számomra abban, hogyan kell és lehet az akadémiai magasságú tudást (tudományt) a rögvalóssággal összekötni. Én főleg a társadalomtudományok területén el nem bírom viselni a folyamatos nagyotmondást. Az eszmetörténeti, ideológiai okoskodást úgy, hogy közben megvető gőggel viseltetnek ezek művelői bármi iránt, ami gyakorlati, hétköznapi. Még ha okos is az ilyesmi (és sokszor az), felelőtlenségnek tartom, mert a parttalan ideológiai és elméleti diskurzusok kibújnak minden számonkérhetőség, mérhetőség alól, és egyúttal a cselekvés látszatát képesek kelteni, amikor valójában semmilyen cselekvés nincs. Zsuzsa nag
Írtam már erről, és lehet, hogy túlzás, de én mégis így élem meg. Egyszerűen életveszélyes lett bármit is foglalni, rendelni, és legfőképpen fizetni az interneten. Lehet, hogy ez csak ázsiai jelenség, vagy azon belül is kiváltképpen szingapúri. Pedig itt Kínához képest még mindig erős készpénz kultúra is van, mert akárhány kártyás, telefonos, kattintós, kütyüzős fizetési lehetőség van a kiskereskedők olcsóbbik része itt még mindig a készpénzt preferálja. (teszik zsebre és el van nézve nekik, meg a kiskereskedői kultúra amolyan nemzeti örökség errefelé). Kínában, legalábbis a déli és keleti fejlett részeken már egyáltalán nem használnak készpénzt. Az olyan szuperappokon keresztül mint a Tencen mindent elintéznek és évek óta nem látott a mezei kínai készpénzt. Valahogy itt zavarba ejtő sokasága van a fintech megoldásoknak és ezek szabadjára engedve garázdálkodnak versenyeznek egymással. Talán mert már öregszem ki a napi megújulás képességéből, vagy mert rámzuhant Ázsia a nyugis és k
Ez engem is érdekel és pont így, köszi, hogy felhívtad a figyelmet a filmre!
ReplyDelete