Számomra egy sci-fivel kapcsolatban a legfontosabb elvárás a "világteremtés". Nem kell, hogy tele legyen akcióval. Még az sem szükséges, hogy csavaros története legyen. Vigyen el egy világba, ami legyen más, mint a mi világunk, meglepő, zavaró, megdöbbentő, ijesztő vagy éppen mágnesként vonzó.
A legjobb az lenne, ha nem is lenne semmilyen cselekménye. Hanem csak élnének abban a világban az emberek és én barangolnék benne. Nem kellenek a nagy szavak, a jó és a gonosz köré feltekert egydimenziós karakterek. Narrátor se kell. Egy jó sci-fit nem kell, nem szabad elmagyarázni. Úgy van jól, ha nem értem.
Nem értem a technológiát. Nem értem az intézményeket. Nem értem a törvényeket, a szokásokat, az emberek közötti viszonyokat. Nem tudom ki kicsoda. Ezeket mind nekem kell felfedeznem menet közben és tulajdonképpen ez egy sci-fi igazi cselekménye. Az én utam, amit bejárok ennek az új világnak a megismerésében.
Egy parizervásárlás köré lehet sci-fit csinálni úgy, hogy az hallatlanul érdekfeszítő és izgalmas lesz, mert a legapróbb mozzanatai is meglepőek, újak, mások és csak talán (ha szerencséd van) a legvégén veszed észre, hogy másfél órán keresztül egy bevásárlás történetét nézted. És nemhogy mérges lennél, hanem morogsz, hogy miért "csak" egy film? Ebből 10 évados, évadonként 15 részes sorozat kéne, hogy legyen. Ez 7 kötetben kéne sorakozzon a polcodon. Nekem ezt jelenti a sci-fi.
A francia, litván és belga koproduckióban készült Vesper nagyon ilyen film.
Egyrészről hozza a témától elvárt, bevett toposzokat. Disztópikus jövő, pandémia, éhinség, az életbenmaradásért küzdő túlélők és diktatóriukus új rend. Mad Max óta ismerős a recept. Nagyon népszerű ez a téma, nem véletlenül. A klímaválság árnyékában, egy COVID világjárvány után, az ismert világ a szemünk előtt omlik össze.
A Vesper-nek azonban nem egy ilyen galagtikus nagy rálátása van a dolgok menetére. Nem a gonosz birodalom ellen küzd maroknyi lázadó, vagy időben küldenek vissza egy parancsnokot, hogy megelőzze a robotok hatalomátvételét. Ezek ilyen globális narratívák.
Vesper, aki egy lány, a sáros földet túrva próbál ehető gumókat találni és a dolgok csak történnek vele. Se nem erős, se nem kiemelkedően okos, ravasz. Nem egy vezető, nem fut be hatalmas személyiségfejlődést, aminek végére a lázadás élére áll és megdönti a gonosz birodalmát. Esendő, gyenge, sír, kétségbeesik, lop, csal, hazudik és főleg menekül, elbújik. Leginkább egy flippergépben ide-oda csapódó golyóhoz hasonlít és vannak pillanatok, amikor hősnek tűnik, más jelenetekben pedig végtelenül erőtlen, eszköztelen, naív és buta.
Sok kritika lehúzta a történetvezetést, mint a film gyenge szálát, de én nem értek velük egyet. Ha lenne egyenes, jól megírt, belátható ívet húzó története a filmnek az azt üzenné, hogy ez a sötét jövő cselekvéssel uralható. Szerintem a Vesper története azért ilyen ellentmondásosan kusza mert ki akarták belőle venni a szuperhős vonalat. Amint kivesszük a karizmát, a szupererőt, a megmentőt, minden esetlegessé válik. Otrombán véletlenszerű (és ettől duplán tragikus) a halál, de a megváltás is. Vesper olyan hős, akit odasodort a szél. És ez számomra sokkal hitelesebb, hihetőbb.
A filmet szerintem nem ebben a dimenzióban érdemes nézni. A megjelenített világ apró rezdülései jelentik az igazi cselekményt. Inkább egy vizuális történet, egy hosszúra nyúlt videóklipp az egész, mint a szó hagyományos értelmében vett történetet elmesélő film.
Litvániában forgatták, ami szerintem nagyon jó választás. Belőlem majd 10 év Észtországban élés teljesen kiölte a magányos remete, a civilizációtól való elvonulás romantikáját. Nem tudom, valahol Dél-Olaszországban a citrom, narancs és olajfák árnyékában talán jó móka lehet kinyúlni a napágyból a vadszőlő fürtőkért, de hogy a zord Észak-Európában nem ez a helyzet az biztos. Már az ég is ijesztő, örökké szürke ha éppen nem viharos. A szélviharok egész erődőket facsarnak ki, a jeges eső vízszintesen küld pengéket az arcodba, a talpon maradt fák, mint szörnyek lengetik a karjukat. A vékony, sikár földben semmi nem terem meg, a legjobb almák is fonnyadtak, ütődöttek, sápadtan sárgák. Lehet csipegetni a bokrokról az apró szedret, térdig az aljnövényzetbe vagy a mocsárba süppedve és a vállad fölött lesheted, jön-e a medve. Száz éves, dohos faházak nyújtanak menedéket, de nem csak neked, hangyának, méhkasoknak, kígyónak, bogárnak, bagolynak és szúnak. Füstös szauna a fürdő, ami nem csak nevében füstös, hanem az első nap után mozdonyvezető ábrázatot varázsol rád. Alig ablakok vannak a vastag rönkökből összeácsolt házakon, amik rendszerint magányosan állnak az erdőben több száz méterre vagy akár látótávolságon kívül a szomszédtól. Ha van öt ilyen ház, akkor az már falu, de utcája nincsen, csak az erdő van, a mohával befutott faház, és a vad sötétség. Az emberek rongyokba csavarva hangtalan árnyakként mozognak a ház körül. A legijesztőbbek azonban az elhagyatott, üres házak. 70-80 év múlva is ott állnak makacsul, növényekkel befutva, beomlott tetővel, és sötét üvöltő belsővel beszélve az oroszok által 1944-ben elhurcolt gazdáikról, akik aztán sosem jöttek vissza szibériából. Egy néma sikoltás az egész, amit úgyse hall senki, mert a szél és a vihar mindent felülír.
Ez most nem a Vesper film leírása volt, hanem a Baltikumé, mindenféle disztópikus sci-fi nélkül. Ez az ottani valósága a vidéki életnek, a természetközeliségnek, az elvonulásnak, a zöldnek. Azon a klímán a természet nem barát, hanem folyamatos túlélőshow.
Ebbe a környezetbe kellett csak beletenni egy 13 éves lányt, aki silány mocsaras földet túrva gumókat keres a folyamatos szürke ködben és megkaptuk a disztópikus sci-fit. Ilyen jó alapra építve építettek fel a szerzők egy fantasztikus világot, ahol minden növény, minden egyes élőlény csáppal nyúlik ki feléd, hogy valamit leszívjon belőled. A gépek hol a steam-punk hangulatát, hol az újabb Star Wars filmek jól eltalált koszos, elhasznált világát hozzák semmiben nincs egy darabnyi öröm és mégis nagyon szép az egész. Nem tudom megfejteni mi a titka. Úgy lett színes, érdekes és szép, hogy mindenben az ellentéte az Avatar giccszuhatagának mégis nagyon hasonló elemekkel operál.
A másik dimenzió, amiben a film nagyot alkot, az a színészi játék. Nincsenek nagy tömegjelenetek, látványos csaták, monumentális jövőbeli városok. Ezeket távolról látjuk, igaz az is impozáns tud lenni.
Emberek vannak, nyomorult emberek. A főszereplő Vesper fantasztikusan játszik, de a gonoszt megtestesítő nagybátyja is, aki egyszerre rokon és egyszerre veszélyes ellenség.
Ebből a filmből egy világot lehetne felépíteni véget nem érő folytatásokkal.
A képen látható diákok bölcsészek. Magyarul legalábbis így mondanánk. Chinese Studies a diplomájuk neve, nagyjából megfelel az otthoni magyar szaknak, leszámítva néhány apró részletet, amiről ez a bejegyzés szól. Büfé-ruhatár szak, emlékszem otthon a bölcsészeket és a szociális szakokat is így gúnyolták az én időmben. Tarisznyás bölcsészlány. Ez talán a 70-es évekből jöhetett, álmodozó, hippi diákokra utalva, akik meseszép ideológiák és eszmék között lebegve tengették mindennapjaikat. Amikor többet mozogtam külföldön, főleg Kelet-Európában és Közép-Ázsiában, vagy amikor Örményországban dolgoztam, akkor észrevettem, hogy ez a jelenség nagyon hasonló módon jelen van a térség országaiban. Érdekes módon a posztszovjet térségben a filolog – nagyjából a nyelvészet, az irodalom és a nyelvi képzés határán elhelyezkedő szak – kapcsolódott hasonló életpályákhoz. Én a szociális képzéseket ismerem jobban belülről, és be kell valljam, ezekben nagyon egyértelműen tetten érhető valami ebb...
Egyetlen napon belül két szalagcímet olvastam. Az egyik szerint New Yorkban betiltják az AI-t az iskolákban. A másik szerint Dél-Korea ingyenessé és korlátlanul hozzáférhetővé teszi minden állampolgára számára. A részletek természetesen árnyaltabbak, de számunkra legyen elég most annyi, hogy a két hír két tökéletesen ellentétes társadalmi reflexet jelenít meg. Az egyik azt mondja: az AI veszélyezteti az emberi fejlődést , ezért legalább a gyerekeket távol kell tartanunk tőle. A másik: az AI lesz a következő alap-infrastruktúra , ezért nem szabad engedni, hogy csak azok férjenek hozzá, akik meg tudják fizetni. Mi történik, ha ezt a két hozzáállást tíz, tizenöt vagy húsz éven keresztül folytatják? Tegyük fel, hogy maga az AI mindkét helyen ugyanúgy fejlődik tovább. Egyre jobban kutat, elemez, programoz, tervez, tanít és intéz ügyeket. New York azonban fékezi a használatát, Dél-Korea pedig közművet épít belőle. Eljátszottam a gondolattal és négy szcenáriót építettem fel belőle. 1. New Yor...
A történet, amit elmesélek Észtországban esett meg velem. Aki akarja, meghallja a párhuzamokat. Amikor Észtországban éltem, az első években szociálpolitikát oktattam egy helyi egyetemen, és abban a cseppnyi országban, ahol mindenki ismer mindenkit, hogy hogynem, a szociális minisztérium egyik helyettes államtitkára nálam írta a doktori disszertációját. Elég sok időt töltöttünk együtt, később jóbarátok is lettünk, a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Én sokszor megkértem, hogy hadd menjek vele vidéki útjaira, engem nagyon érdekelt, hogyan csinálnak szociálpolitikát. De volt, hogy ő jött velem, mert érdekelte a dolog, amivel éppen foglalkoztam. Így történt, hogy egy alkalommal az ország legkisebb és egyben legszegényebb, alig több mint harmincezer lakosú megyéjében kötöttünk ki. A fotó gen AI illusztráció. Összesereglettek a térség önkormányzatainak vezető szociális szakemberei. Az egész társaság volt talán tizenöt fő. Eredetileg ez az én látogatásom volt, a helyette...
Csokonai Vitéz Mihályt tulajdonképpen egész életében az anyja tartotta el. Olyan korban próbált magyar nyelvű költőként létezni, amelyben még nem állt rendelkezésre működőképes társadalmi infrastruktúra. Nem volt elegendő számú fizetőképes olvasó, fejlett könyvpiac, országos kulturális nyilvánosság és olyan polgári közönség, amely rendszeresen pénzt adott volna magyar nyelvű irodalomért. Lehetett patrónust keresni, előfizetőket gyűjteni, alkalmi megbízásokból élni, állásért folyamodni és személyes kapcsolatokon keresztül támogatást remélni. De magyar költőként, közvetlenül az olvasókból megélni szinte lehetetlen volt. Kortársai között is nagyon nehezen találunk olyat, aki a művészetéből élt. Kazinczy birtokos nemes és egy ideig állami tisztviselő volt; Fazekas katonatiszt, majd debreceni gazdálkodó; Kisfaludy Sándor pedig földbirtokos nemes. Az irodalom művelése rendszerint egy másik egzisztenciára épült. A művelt elit jelentős része latinul vagy németül olvasott, a magyar nyelvű k...
Tegnap reggel, miközben lázasan olvastam az otthoni híreket az apadó Dunáról és Paskról egy közösségfejlesztő rendezvényen voltam itt Szingapúrban. Asset Based Community Development..nem tudom van-e hivatalos magyar megfelelője, én talán úgy fordítanám Erőforrás-alapú Közösségfejlesztés. Miközben magam is egy iskolában oktatok hasonló dolgokat, nekem mindig van ezekkel a flipchart-os tréningekkel kapcsolatban egy ellenérzésem vagy gyanakvásom. Közösségfejlesztő tréning, peer support network, ABC modell, social capital.....tréningalsó, tréningfelső. Ezek főleg azóta szaporodtak el, amióta EUs pénzekre lehet pályázni. De nem kell ehhez az EU-ban lenni, itt Ázsiában is nyomják ezerrel. Az ellenérzést mindig az szüli, hogy ez is egy olyan dolog, amit a téma evangélikusai évtizedek óta nyomatnak, tanítanak, terjesztenek, és ezek formája legtöbbször a körbe ülős, flipchartos, máskor szabadtéri teamépítős tréning. Aztán 30 év után azért telteszi az ember a kérdést magában. Ok és akkor mo...
Ez engem is érdekel és pont így, köszi, hogy felhívtad a figyelmet a filmre!
VálaszTörlés