Számomra egy sci-fivel kapcsolatban a legfontosabb elvárás a "világteremtés". Nem kell, hogy tele legyen akcióval. Még az sem szükséges, hogy csavaros története legyen. Vigyen el egy világba, ami legyen más, mint a mi világunk, meglepő, zavaró, megdöbbentő, ijesztő vagy éppen mágnesként vonzó.
A legjobb az lenne, ha nem is lenne semmilyen cselekménye. Hanem csak élnének abban a világban az emberek és én barangolnék benne. Nem kellenek a nagy szavak, a jó és a gonosz köré feltekert egydimenziós karakterek. Narrátor se kell. Egy jó sci-fit nem kell, nem szabad elmagyarázni. Úgy van jól, ha nem értem.
Nem értem a technológiát. Nem értem az intézményeket. Nem értem a törvényeket, a szokásokat, az emberek közötti viszonyokat. Nem tudom ki kicsoda. Ezeket mind nekem kell felfedeznem menet közben és tulajdonképpen ez egy sci-fi igazi cselekménye. Az én utam, amit bejárok ennek az új világnak a megismerésében.
Egy parizervásárlás köré lehet sci-fit csinálni úgy, hogy az hallatlanul érdekfeszítő és izgalmas lesz, mert a legapróbb mozzanatai is meglepőek, újak, mások és csak talán (ha szerencséd van) a legvégén veszed észre, hogy másfél órán keresztül egy bevásárlás történetét nézted. És nemhogy mérges lennél, hanem morogsz, hogy miért "csak" egy film? Ebből 10 évados, évadonként 15 részes sorozat kéne, hogy legyen. Ez 7 kötetben kéne sorakozzon a polcodon. Nekem ezt jelenti a sci-fi.
A francia, litván és belga koproduckióban készült Vesper nagyon ilyen film.
Egyrészről hozza a témától elvárt, bevett toposzokat. Disztópikus jövő, pandémia, éhinség, az életbenmaradásért küzdő túlélők és diktatóriukus új rend. Mad Max óta ismerős a recept. Nagyon népszerű ez a téma, nem véletlenül. A klímaválság árnyékában, egy COVID világjárvány után, az ismert világ a szemünk előtt omlik össze.
A Vesper-nek azonban nem egy ilyen galagtikus nagy rálátása van a dolgok menetére. Nem a gonosz birodalom ellen küzd maroknyi lázadó, vagy időben küldenek vissza egy parancsnokot, hogy megelőzze a robotok hatalomátvételét. Ezek ilyen globális narratívák.
Vesper, aki egy lány, a sáros földet túrva próbál ehető gumókat találni és a dolgok csak történnek vele. Se nem erős, se nem kiemelkedően okos, ravasz. Nem egy vezető, nem fut be hatalmas személyiségfejlődést, aminek végére a lázadás élére áll és megdönti a gonosz birodalmát. Esendő, gyenge, sír, kétségbeesik, lop, csal, hazudik és főleg menekül, elbújik. Leginkább egy flippergépben ide-oda csapódó golyóhoz hasonlít és vannak pillanatok, amikor hősnek tűnik, más jelenetekben pedig végtelenül erőtlen, eszköztelen, naív és buta.
Sok kritika lehúzta a történetvezetést, mint a film gyenge szálát, de én nem értek velük egyet. Ha lenne egyenes, jól megírt, belátható ívet húzó története a filmnek az azt üzenné, hogy ez a sötét jövő cselekvéssel uralható. Szerintem a Vesper története azért ilyen ellentmondásosan kusza mert ki akarták belőle venni a szuperhős vonalat. Amint kivesszük a karizmát, a szupererőt, a megmentőt, minden esetlegessé válik. Otrombán véletlenszerű (és ettől duplán tragikus) a halál, de a megváltás is. Vesper olyan hős, akit odasodort a szél. És ez számomra sokkal hitelesebb, hihetőbb.
A filmet szerintem nem ebben a dimenzióban érdemes nézni. A megjelenített világ apró rezdülései jelentik az igazi cselekményt. Inkább egy vizuális történet, egy hosszúra nyúlt videóklipp az egész, mint a szó hagyományos értelmében vett történetet elmesélő film.
Litvániában forgatták, ami szerintem nagyon jó választás. Belőlem majd 10 év Észtországban élés teljesen kiölte a magányos remete, a civilizációtól való elvonulás romantikáját. Nem tudom, valahol Dél-Olaszországban a citrom, narancs és olajfák árnyékában talán jó móka lehet kinyúlni a napágyból a vadszőlő fürtőkért, de hogy a zord Észak-Európában nem ez a helyzet az biztos. Már az ég is ijesztő, örökké szürke ha éppen nem viharos. A szélviharok egész erődőket facsarnak ki, a jeges eső vízszintesen küld pengéket az arcodba, a talpon maradt fák, mint szörnyek lengetik a karjukat. A vékony, sikár földben semmi nem terem meg, a legjobb almák is fonnyadtak, ütődöttek, sápadtan sárgák. Lehet csipegetni a bokrokról az apró szedret, térdig az aljnövényzetbe vagy a mocsárba süppedve és a vállad fölött lesheted, jön-e a medve. Száz éves, dohos faházak nyújtanak menedéket, de nem csak neked, hangyának, méhkasoknak, kígyónak, bogárnak, bagolynak és szúnak. Füstös szauna a fürdő, ami nem csak nevében füstös, hanem az első nap után mozdonyvezető ábrázatot varázsol rád. Alig ablakok vannak a vastag rönkökből összeácsolt házakon, amik rendszerint magányosan állnak az erdőben több száz méterre vagy akár látótávolságon kívül a szomszédtól. Ha van öt ilyen ház, akkor az már falu, de utcája nincsen, csak az erdő van, a mohával befutott faház, és a vad sötétség. Az emberek rongyokba csavarva hangtalan árnyakként mozognak a ház körül. A legijesztőbbek azonban az elhagyatott, üres házak. 70-80 év múlva is ott állnak makacsul, növényekkel befutva, beomlott tetővel, és sötét üvöltő belsővel beszélve az oroszok által 1944-ben elhurcolt gazdáikról, akik aztán sosem jöttek vissza szibériából. Egy néma sikoltás az egész, amit úgyse hall senki, mert a szél és a vihar mindent felülír.
Ez most nem a Vesper film leírása volt, hanem a Baltikumé, mindenféle disztópikus sci-fi nélkül. Ez az ottani valósága a vidéki életnek, a természetközeliségnek, az elvonulásnak, a zöldnek. Azon a klímán a természet nem barát, hanem folyamatos túlélőshow.
Ebbe a környezetbe kellett csak beletenni egy 13 éves lányt, aki silány mocsaras földet túrva gumókat keres a folyamatos szürke ködben és megkaptuk a disztópikus sci-fit. Ilyen jó alapra építve építettek fel a szerzők egy fantasztikus világot, ahol minden növény, minden egyes élőlény csáppal nyúlik ki feléd, hogy valamit leszívjon belőled. A gépek hol a steam-punk hangulatát, hol az újabb Star Wars filmek jól eltalált koszos, elhasznált világát hozzák semmiben nincs egy darabnyi öröm és mégis nagyon szép az egész. Nem tudom megfejteni mi a titka. Úgy lett színes, érdekes és szép, hogy mindenben az ellentéte az Avatar giccszuhatagának mégis nagyon hasonló elemekkel operál.
A másik dimenzió, amiben a film nagyot alkot, az a színészi játék. Nincsenek nagy tömegjelenetek, látványos csaták, monumentális jövőbeli városok. Ezeket távolról látjuk, igaz az is impozáns tud lenni.
Emberek vannak, nyomorult emberek. A főszereplő Vesper fantasztikusan játszik, de a gonoszt megtestesítő nagybátyja is, aki egyszerre rokon és egyszerre veszélyes ellenség.
Ebből a filmből egy világot lehetne felépíteni véget nem érő folytatásokkal.
Több mint 30 évvel ezelőtt a Menedék Egyesületnek dolgoztam, többek között pár kutatásukban is segítettem, amikor a jugoszláv polgárháború elől Magyarországra menekült emberek helyzetét vizsgálták. Interjúzni voltunk a debreceni menekült táborban, de volt olyan is, hogy napokat töltöttünk Baranya horvát részén a hazaköltözés lehetőségeit felmérve. Belém égtek azok a találkozások, és az egyik legütősebb mondat, amit többször hallottam, hogy amint elindult a konfliktus, a valamikor a térségben egyedülálló utazási lehetőségeket nyújtó Jugoszláv útlevél egy kalap szart nem ért. Ma már ennek a szövegkörnyezetét talán kevesen értik, ezért kicsit időzzünk el azon mit is jelentett Jugoszlávia a szocialista időkben és pár évig (hónapig) még az után. Ha Magyarország volt a legvidámabb barakk, akkor ehhez képest Jugoszlávia maga a kabarészínház volt. Mivel idejekorán kihúzták magukat a szovjet befolyás alól, bár egy sajátos szocialista rendszert működtettek maguk is, egy félutas ...
Úgy tűnik kultikus szám mámomra a 12. Eddig az összes jelentősebb munkahelyemen 12 évet dolgoztam. Most is így lesz, felmondtam a Tallinni Egyetemen. Nem tudatosan alakítottam így, hogy 12 évre jöjjön ki ez is, de tény, hogy 12 év után megint váltok. Manapság az nagy időnek számít. Magam körül látok embereket 3-4 évente váltanak. Van aki sokkal gyakrabban. Számomra ez azért elképzelhetetlen mert én az összes munkahelyemen építettem valamit és az időbe telik. Persze ez csak az én fejemben volt így, hisz bármikor kitehettek volna. Nem pusztán az én elhatározásomon múlt, de talán azt mondhatom, hogy ott tudtam megmaradni, ahol elkezdhettem építeni. 1991 óta dolgozom, az testvérek között is 34 év, és úgy jön ki a háromszor 12 éves munkahely, hogy voltak átfedések. Hát ez itt, Szingapúrban, a harmadik országban ahol élek és dolgozom, okozott is problémát. Itt ugyanis nemcsak rend van, hanem olyan szinten élnek a maguk kis világában, hogy el nem tudják képzelni, hogy máshol egészen másk...
Én mindig túlzásnak tartottam a géprombolásra emlékeztető kirohanásokat a technológia és azok cégei ellen, de mostanában ez az álláspontom átalakulóban van. Nem hirtelen történt, tényleg mint a béka, lassan főttem a vízben. Nekem a Facebook az iskolapéldája ennek, és ezen a blogon is már számtalanszor szapultam őket, de különösen tenyérbemászónak tartom az Amazon-t és a Google-t is. Sokáig egyetértettem azokkal, akik azt mondták, hogy ingyen van, senki nem kényszerített. Nem kell se FB profil se gmail fiók, ha neked ezekkel problémád van, egyetlen kérdésem van: mit keresel ott? Nem a tied, nem fizettél érte, nem te hoztad létre. Ha elmész egy házibuliba és fikázod a házigazda foteljét nyugodtan eltolhatod a biciklit és leülhetsz a parkban a padon vagy hazamehetsz. Nagyjából ez volt az alapfelállás nálam. Azokkal is egyetértettem később, akik a sok adatvédelmi aggályra azzal válaszoltak, hogy, ha a FB mindent tud rólad, annyi fog történni, hogy releváns hirdetéseket fogsz lát...
Megnéztük a minap itt Szingapúrban az Operaház Fantomja musicalt a Marina Bay Sands színházában. Meg kell jegyezzem, hogy én nem tartozom a musical, mint műfaj rajongói közé, egyedül azért mentem el, mert a lányom drámára jár az iskolában és nagyon szeretett volna elmenni. Én azt hiszem, hogy olyan földhöz ragadt csávó vagyok, aki a karaktereken és a narratíván keresztül él meg egy történetet és én egész egyszerűen nem tudok mit kezdeni azzal, hogy a szereplők egy ponton dalra fakadnak és elkezdenek énekelni meg táncolni, és körülöttük mindenki ugyanezt teszi, a lépéseket is ismerik, az utca a város is dalra fakad aztán mindenki megy tovább a dolgára mintha mi sem történt volna. Számomra ez a tömegpszichózis egy formája, ha jól emlékszem vannak források miszerint középkori német városokban előfordultak ilyen jelenetek, hogy a városlakók hirtelen akaratlanul táncra keltek, énekelni kezdtek és ez ragadósan terjedt, végkimerülésig. Szóval legyen az Jézus Krisztus Szupersztár, H...
Minden nap rácsodálkozom Szingapúrban, hogy mennyire odafigyelnek a részletekre. Hívhatjuk ezt pedantériának is, és főleg azoknak, akiknek ezt a részletgazdag rendet fenn kell tartaniuk ez idegesítő tücsökherélés lehet, de az eredmény magáért beszél. A házunk körül egyszerre három nagy építkezés zajlik. Közvetlenül mellettünk a ház oldalában, az út túloldalán új lakóházak épülnek. Az itt manapság toronyházakat jelent, nem 10 emeleteseket mint gyerekkoromban Tatabányán az újvárosi szalagtizesek vagy a Gál István lakótelep új tömbjei, hanem 20-30 emeletes keskeny, de magas tornyokat. Nincs hely széltében, Szingapúr felfelé nő. Egy tenyérnyi hely. A telken ha magyar falusi kádár kockák épülnének rajta és a szokásos tér lenne közöttük sokat mondok ha négy elférne egymás mellett meg talán másik négy egy következő sorba de akkor nincs kert. Egy negyed utca. Ezen a zsebkendőnyi területen szerintem több ezer ember fog lakni. És ha az építkezésről balra elfordítom a fejem, akkor merőlegese...
.jpg)
Ez engem is érdekel és pont így, köszi, hogy felhívtad a figyelmet a filmre!
ReplyDelete