Kórházban Szingapúrban

Majd két év szingapúri lét után alkalmam nyílt testközelből megismerni a messzeföldről híres szingapúri kórházakat. Két hónapja szűnni nem akaró mellkasi fájdalmaim voltak, elmentem mindenféle vizsgálatra és a futószalagos terheléses teszt eredményei nem lettek jók. Elő voltam jegyezve CT-re de kaptam egy papírt is arról, hogy milyen tünetek esetén kell azonnal kórházba mennem:

- Erős mellkasi fájdalom (pipa)

- Átterjed a karra, hátra, állra (pipa)

- Légzési nehézségek, fáradékonyság (a metrómegállótól alig tudtam hazamenni)

- Faint (mi az magyarul?, hogy összeesik az ember. Nem estem össze de alig bírt a lábam vinni).

Szóval amikor ezek mind megjelentek akkor bekerültem a sürgősségire. A mentőautó kb. öt perc alatt kint volt. Már menet közben felhívtak, hogy mondjam el pontosan mi van, és hogy feküdjek le ne csináljak semmit, azonnal itt lesznek. Nem voltam kiütve, összeesve, mondtam a mentősöknek, hogy tudok járni, de nem engedték meg, hogy a saját lábamon menjek le. Beültettek egy kerekes székbe amit aztán ággyá emeltek és betoltak a mentőautóba. 

Előre kell bocsátanom, hogy betegként én bentfekvősen először és utóljára 8 évesen voltam kórházban, amikot a mandulámat kivették. Mentő se vitt még soha be, ki már jött hozzám, de el sose vittek. 50 éves fejjel estem túl a tűzkeresztségen. A posztban a szingapúri rendszert akarom a saját élményeimen keresztül bemutatni, de úgy, hogy nincs igazi összehasonlítási alapom. Kezem, lábam, eltörtem gyerekkoromban, estem keltem, megjártam nemegyszer a sürgősségit Tatabányán. Óvodás és kisikolás koromban rendszeresen volt középfülgyulladásom azzal folyamatosan jártunk orvoshoz, de kórházba sose kerültem vele. Egyetemista koromban 4 évig segédápoló voltam egy kórházban, de az egy pszichoterápiás osztály volt, nem egy akut felvételes pszichiátria. A körülményeket össze tudom hasonlítani látogatóként családtagokhoz, de belülről, betegként én eddig nem ismertem a kórházakat. 

A mentő és a sürgősségi élménye olyan volt, mintha egy filmben lennék. Fogalmam sincs merre, hova megyünk, kanyarog velem az autó. Rá vagyok kötve valami gépre. Forog körülöttem a világ, magamnál vagyok de nagyon kába. Amikor leszednek a mentőautóról akkor csak a plafonon a lámpák fényét látom elvonulni. Pontosan, ahogy filmekben szokták mutatni. 

Már itt elkap a teljes kiszolgáltatottság érzése. Hogy fogalmad nincs hol vagy, mi történik veled és mi fog történni veled. Egy nagy kör alakú helyre visznek be. A kör szélén sugáralakban ágyak vannak, majd mindegyiken fekszik egy-egy beteg. A kör közepén vannak a pultok, azokon komputerek meg ilyen tologatható állványokon mindenféle orvosi eszközök nagy képernyőkkel fejmagasságban. A mentős ágyról átmászatnak a kórházi ágyra, végre csinálhatok valamit magam. 

Teletapasztanak ilyen érzékelőkkel, rákerülök a pittyegős gépre, az ujjam begyén egy csipesz, a vérnyomásmérő meg autómatikusan pár percenként összeszorít és kienged. 

Fiatal kínai orvosnő jön azonnal, sötétkék egyenruhában. A nővéreknek világosabb kék van, de vannak sárga ruhás technikusok, meg feketében jönnek mennek a mentősök. Végigkérdezget a doktornő, hallgatja a szívverésem, belevilágít a szemembe. Nagyon kedves, nyugtatni próbál, mondja, hogy ne ijedjek meg, a jelek szerint nincs szívrohamom, de csinálnak laborvizsgálatokat és mellkasröntgent aztán majd megbeszéljük. Sok személyes kérdése is van, nem tudja kiejteni a nevem, mosolyog, a kesztyűben fogja a kezem. 

Alig pár perc múlva jön vissza. Mr Szolt...behelyezzük most ezt a kapszulát a kézfejébe, onnan veszünk vért meg itt fogunk tudni gyógyszert adni. Van velem egy orvostanhallgató, megengedi, hogy ő tegye be a kapszulát? Gyakorolnia kell. 

Mondom persze, csak ne öljenek meg. 

Jön a lány, beleszúrja a tűt a kézfejembe. Jó fájdalmas, kérdezi a doktor, hogy fájt-e? Mondom semmiség, mindenkinek gyakorolnia kell valahol. Utána már nővérek jönnek belémnyomnak egy csomó fájdalomcsillapítót mert folyamatosan fogom a mellkasom, ami még mindig szorít. Meg ki tudja még mit. A vérnyomásom stabil, a pulzusom is lemegy. A fájdalomcsillapító nagyon hamar hat, onnantól inkább egy mozi az egész. 

Nézem a világot körülöttem. Az egyik beteg üvölt az ágyában, valamit adnak be neki, függönnyel van eltakarva minden ágy, amikor valami beavatkozás van. Rájöttem, hogy az orvosok középen csoportosulnak a gépek körül, mindent számítógépekbe rögzítenek és csoportokban dolgoznak. Egy magabiztos hangú kínai férfi lehet a főnök, angolul beszél de nem tudom kivenni, meg nem is értem az orvosi szakkifejezéseket de gyors utasításokat vagy tanácsokat ad a többi orvosnak, akik aztán mennek a betegeikhez. 

Hozzám is jön vissza a fiatal kínai doktornő. Mr. Szolt...elnézést kérünk, sajnos az első vérvétel eredménye sikertelen lett, a labor nem fogadta el. A másik kézfejéből vehetek most én új mintát? Mondom persze, semmi gond. Az előzőt sikerült annyira mellészúrni, hogy szerintem véren kívül minden volt abban. Az orvostanhallgató megszeppenve áll ott. Mondom neki, hogy nincsen semmi baj, lesz másik minta. Már bennem van a gyógyszer, zen buddhista hangulatba kerültem az orvostanhallgató meg nagyon hálásan néz rám. A doktornő még háromszor elnézést kér. 

Elvisznek röntgenre. Az azt jelenti, hogy az egész ágyammal együtt betolnak egy másik helyiségbe ahol megkérdezik fel tudok-e állni. Mondom persze. Eléállítanak egy táblaszerű valaminek és hallomm a kattanasáokat, mondják forduljak kicsit oldalra megint kattog. 30 másodperc talán. Tolnak vissza az ágyammal. Perceken belül elnyom az álom, nem tudom mennyi idő telt el arra ébredek, hogy a doktornő gyengéden rázza a karom és szólítgat. Azt mondja, hogy a vérképem jó, a vérnyomás is helyreállt, de mivel látják az előző vizsgálatok eredményeit meg a tüneteimet, nem kizárható, hogy elzáródás van valahol, amit a labor önmagában nem mutat ki. Ha beleegyezek, beutal a kardiológiára és előrehozzák a CT-t. Beutalt betegként előrébb kerülök a listán. Mondom rendben...kicsit örültem is neki, mert már attól sokkal jobban éreztem magam, hogy ennyire biztonságos helyen vagyok, tele orvosokkal és mindegyik nagyon kedves előzékeny, a nővérek kétszer kérdezik meg, hogy csinálhatnak-e valamit. 

Jön azonban egy rózsaszín inges, fekete nadrágos indiai fickó, aki egy papírt tesz elém. Ő az aki a pénzügyekkel foglalkozik. Megnézte a biztosításom és az alapján két választási lehetőségem van. 8 ágyas szoba $220-ért egy éjaszakára (kb. 61.000 Ft), vagy hat ágyas szoba $249-ért (olyan 70.000 Ft éjszakánként). Bármelyiket választom, a költségek 35%-át átvállalja az állam, nekem a fennmaradó összeget kell kifizetnem a biztosításom terhére. Mondom had menjen, egyszer élünk. Attól egy kicsit meg voltam ijedve, hogy azt mondta nincsen légkondícionálás. Nekem a legalapabb, legfapadosabb minimum biztosításom van Szingapúrban, mert a munkahelyem után én Észtországban vagyok biztosított. És habár állítólag már felfal minket a globalizáció, mégsem érzem sose annyira globálisnak ezt a világot, hogy kezelni tudná azt, ha az ember más országban lakik, mint ahol dolgozik. Emlékszem amikor a feleségem Magyarországra költözött, szúrópróbaszerűen bement az Oktogonnál a City bankba, hogy neki City bankszámlája van Szingapúrban szeretne ügyet intézni. Mondták neki, nem tud, a két cég nincs így összekapcsolva. Méltatlankodva kérdezte, hogy akkor mire verik magukat világmárkaként, ugyanazzal a logóval ha a nagy globális cégek is csak nemzetállami keretek között működnek. 

Az észt köztársasági elnök pár évvel ezelőtt egyébként éppen az európai társadalombiztosításokról jegyezte meg, hogy habár ma már egy mobilcég másodperc alapon számláz és bitre le tudja bontani az adatforgalmat, a Bismarck-i XIX.századi szociálpolitikai alrendszerek (betegbiztosítás, nyugdíj) úgy működnek kb. mint a létrehozásuk idején. Ideje lenne a szociálpolitikában is felvenni a tempót, mert egyre kevesebben élnek és dolgoznak olyan körülmények között amire ezek az ellátási formák szabva lettek (140 éve kb.).

Mindegy, ha már lúd legyen kövér és egyébként is az lebegett a szemem előtt, hogy túl akarok lenni ezen. Két hónapja fáj a mellkasom és egyre rosszabb. Ez nem fog elmúlni attól, hogy kialszom magam vagy ilyesmi. 

Sokáig nem történik semmi. Megint alszom, elveszítem teljesen az időérzékem, mert a helyiségnek nincs ablaka. Valamikor hajnal lehet már, amikor egy ausztrál akcentusú fehér doktornő ébreszt. Mondja a nevét de nem értem, de azt hallom, hogy kardiológus. Elmondja, hogy hamarosan fel fognak vinni az osztályra, ott majd saját orvost kapok, akivel reggel meg tudom beszélni a következő lépéseket. 

Körbehúzzák körülöttem a függönyt, adnak egy kék pizsamát, hogy abba öltözzek át. A saját ruhámat egy nejlonzacskóba teszik és az ágy oldalára akasszák. Nem sokkal később visznek fel az osztályra. Hatodik emelet. Betolnak egy ágyhelyre. Hat ugyanilyen motoros, gurulós, nyomógombokkal állítható ágy van a szobában, mindegyiken egy-egy idős férfi fekszik. Kicsit megint elszégyellem magam, hogy mit keresek itt, aztán eszembe jut, hogy nem 20 éves vagyok már ahogy képzelem magamról, hanem 50. 

A bejárat mellett kis iróasztal szekrény kombináció van, két ápoló van ott éjjel nappal, napközben aztán még sokkal többen lettek. Ez a két ápolónő csak a szoba hat betegével foglalkozik. Odajönnek, kérdezik kedvesen hogy vagyok, szükségem van-e valamire? Mutatják, hogy a szobának saját WC-je van, de ha nem tudok mozogni csak szóljak hoznak kacsát. És van saját fürdőszoba is, külön a WC-től. Minden ágy fölött hatalmas ventillátor pörög, nagyon kellemes szelet csapva. Már nem aggódom a légkondi miatt, az ablakok is nyitva vannak, de nagyon jó levegőt csinál az összesen 7 ventillátor, mert a nővérek fölött is van. Adnak megint gyógyszert, hoznak ilyen mozgatható gurulós állványt azon van minden kütyü, amivel vérnyomást mérnek, vércukorszintet, oxigénszintet és ki tudja még mit. Minden ápolónőnek saját okostelefonja van. A csuklómra egy szalagot akasztottak QR kóddal és azt csiptetik le a telefonjaikkal, és a mért adatok azonnal a rendszerbe kerülnek, amit rögtön látnak az orvosok, vagy a váltás nővérek ha jönnek. A mozgatható állvány tetején van a kijelző folyamatosan azt nézik, érintőképernyős, azon böngésznek az orvosok és a nővérek is a labroeredmények, a mérési eredmények meg az utasítások között. Amikor az orvos beszél hozzám egy másik orvos folyamatosan gépeli be az elhangzottakat. Valamikor a harmadik nap, amikor már sokkal jobban voltam, rákérdeztem a Myanmar-i nővértől, hogy a saját telefonjaikat használják-e. Azt mondta nem, ezeket a kórház adja és csak itt használják őket. 

A másik nővér maláj. Elaludtam szinte azonnal, hogy felvittek. Mint akit fejbevertek, nagyon mélyen aludtam. Reggel ébresztenek, már világos van, és a nővérek hozzák a guruló állványt, megnérnek megint mindent (ezután ezt minden egyes órában megteszik) és megjelenik egy csapat orvos. Olyanok, akiket eddig még nem láttam, a fehér doktornó sehol sincs. Mind kínaiak. Végtelenül udvariasak, sokáig kérdezgetnek, jegyzetelnek a gépbe sűrűn és engedélyt kérnek mindenhez. 

Az ágy mellett van az étkezőasztal, amit az ágyam fölé tudok fordítani és felemelni a gombbal az ágyamat ülő pozícióba. Napi négyszer hoznak ételt. Akik az ételt hozzák, nekik megint más színű ruhájuk van. Minden nap felveszik a rendelést, aztán menetrendszerűen hozzák az ételeket és elviszik az üres tányérokat. Én az európai menüt kapom. Reggelire kakaó, ilyen tejbegríz szerű péppel, benne gyümölcsdarabkák. Ebédre spagetti-szerű tészta csirkével valami szószban. Talán csirke bolognese-nek szánták. Nem olyan az íze, de nagyon finom. Hozzá zöldségek, átlátszó, könnyű húsleves és gerezdre vágott fél narancs. Uzsonnára megint kakaó, de kérhetek kávét is, napi egy kávét engednek. És hozzá keksz. Vacsorára meg megint apróra vágott hús valami szószban és nagyon sok zöldség és egy nagy adag rizs. Leves és narancs megint. 

Van olyan személyzet is, akiknek a technikai dolgok kezelése a feladata. Az ápolók nem húznak ágyat, nem takarítanak, amikor betegváltás van, jönnek ezek a sötétebb zöld ruhás emberek, általában indiaiak, akik áthúzzák az ágyat, felszerelik a kütyükkel, eltakarítanak mindent és már mennek is. 

Szemben velem egy idős indonéz férfi fekszik. Neki a lábában van érszűkülete. Vallásos lehet, talán valamilyen imám is. Fiatal felnőtt gyerekei, amikor jönnek meglátogatni mind kezet csókolnak neki. Egy indonéz orvos jön hozzá megbeszélni a beavatkozást és szalem alejkummal köszön, pedig az indonéz hétköznapi köszönés az "apa kabar" (hogy vagy?). 

Hozzám valamikor délután négy körül jönnek vissza az orvosok. Ketten vannak, a fiatal férfi, aki azt hiszem hivatalosan a kezelőorvosom, de én többet látom a vele lévő fiatal nőt. Mindketten kínaiak. A nő már korán reggel be szokott jönni hozzám, gyengéden megérinti a lábam és azt mondja "Good morning dear". Én abban a pillanatban meggyógyultam. Igaz az már rosszul esett, hogy a mellettem fekvő idős kínai faszinak, aki már törzsvendég itt, ugyanezt mondta. 

Délután amikor jöttek elmagyarázták, hogy ők azt javasolják katéteres vizsgálat legyen a CT helyett, mert azzal egyúttal, ha szükséges a beavatkozást is meg tudják csinálni. A CT csak a képet mutatja, de a szondával fel tudják vinni az értágító buborékot (vagy mit), ha találnak valamit. Be vagyok szarva mert emlékszem apámnak is csináltak ilyet pesten, a combján keresztül mentek fel az ütőéren a szívéig és azt mondta az ellenségének se kívánja. Nekem a jobb karomon keresztül akarnak menni. Pár másodpercet gondolkodom rajta, érzem, hogy szúr a szívem, emlékeztetem magam, hogy azért vagyok itt, hogy megszabaduljak ettől és visszakapjam az erőm, az életem. Beleegyezem. Bármi is lesz, bárhogy is fog fájni, legyünk túl rajta és tényleg jobb ha egy csapásra letudják az egészet. 

Elmagyarázzák, hogy pontosan mi fog történi, és hogy másnap koradélután 1-kor visznek. Adnak egy részletes brossurát is. De mielőtt aláírom a beleegyező nyilatkozatot, le kell menjek a pénzügyi tanácsadó osztályra, mert ott tisztázzák a beavatkozás költségét. Addigra megérkezik a feleségem is, akit naponta többször felhívott a kínai doktornő. Most szóban is elmagyarázzák neki is mi történik. Mivel itt van, megengedik neki, hogy ő toljon le egy kerekes székben két emelettel lejjebb a pénzügyi konzultációs irodába. Egy indiai nő ül a pult mögött. Elkéri a szingapúri személyi igazolványom (egy kártya, olyan kb. mint a magyar), és beütve a számom mondja, hogy nekem nincs elég pénzem a biztosításomon. A feleségem azonnal mondja, hogy terheljék meg az övét. A nő számolgat, mutatja az árakat és a kormányzati támogatást, meg a kedvezményeket. Egy nyomtatott papíron már rajta van az egész séma. A katéteres beavatkozás 1,4 millió forint és 2 millió forint (5000-7000 SGD) közötti összegbe fog kerülni a kórházi tartózkodás, a gyógyszerek és a mentő + sürgősségi ellátás nélkül. 

Üdv Szingapúrban. 

Nekem csak alap állami biztosításom van, és az ellátás, amit kapok (mármint a kórházi körülmények) a fapadnak számítanak itt. Én mondjuk kb. mint egy mesebeli szanatóriumban úgy érzem magam. A kütyükhöz, műszerezettséghez, protokollokhoz nem tudok hozzászólni, de az a kedvesség és odafordulás amit itt kaptam az kifizethetetlen. Angolul a kórház ugye HOSPITAL, miközben a nagyon hasonló HOSPITALITY szó vendéglátást jelent. Hát Szingapúrban abszolút találkozik a kettő. Kicsit előreszaladva....amikor elbocsátanak a kórházból pár órán belül érkezik egy sms egy linkkel ami az elégedettségi kérdőívet tartalmazza. A kérdések 80% a személyzet különböző szegmenseinek (admintól a főorvosig) a viselkedésére, segítőkészségére kérdez rá, és arra nagyon rámennek, hogy kérték-e a beleegyezésem, tudtam-e folyamatosan, hogy mi történik velem és tudtam-e tájékozott döntést hozni a saját kezelésemről. Erre mind nagybetűs igen a válasz. 

Az ár magyarul horrornak hangzik, Szingapúrban ez egy havi átlagfizetés körül van. Ha lenne kiegészítő biztosításom (bosszantó modon pont egy hónapja kezdtem csak el intézni és még nem jutott el a szerződésig), akkor magasabb komfortfokozatú szobába kerültem volna, valószínűleg egyedül, akkor saját orvost választhattam volna és bármekkorák a költségek annak 90%-át fizeti a biztosító úgy, hogy a fennmaradó 10% nem haladhatja meg a 3000 dollárt (840.000 Ft). Tehát bármilyen bonyolult, komplex, hosszadalmas, drága kezelés kell, bárhány napot töltök kórházba, és bármilyen drága a gyógyszer 3000 dollár a beteg társfinanszírozásának a plafonja. Az alap biztosításért én ha jól emlékszem évi 500 dollárt fizetek (magyarul ennyibe kerül a TB-m - nyugdíj nélkül) ami olyan 140.000 Ft. Megjegyzem a háziorvosi szintű dolgokat nem fedezi egyik biztosítás sem, és amikor én lementem az éves rák és minden szúrésre (a házunk alagsorában van a háziorvos rendelője), akkor csak a vérvétel, vizelet, széklet és alap EKG költsége volt 500 dollár. A baleseti szebészeten (törött végtag, vagy bármilyen kisebb beavatkozás) egy ellátás olyan 100 dollár (30.000 Ft), az azt követő konzultációk, kontrollvizsgálatok 30-50 dollár között vannak (8000-15.000 Ft) Ezt tekinthetjük vizitdíjnak, ezt nem fedezi egyik biztosítás sem. A broker, akivel a kiegészítő biztosítást elkezdtem intézni mondta, hogy korábban az állami biztosítás ezekre is 100%-ig kiterjedt de elkezdte mindenki megrohamozni a rendelőket ezért ma már nincs olyan ellátás a szingapúri egészségügyi rendszerben, amiért ne kéne valami önrészt fizetni. Ha valaki szociálisan rászoruló, akkor segélyt kap az államtól és abból fizet, de fizet. 

Szóval aláírtuk a papírokat, hogy ezen a költségen beleegyezünk a javasolt beavatkozásba. A feleségemnek is alá kellett írnia, hogy az ő biztosítását is megterhelhetik ezzel. Ezt itt simán meg lehet csinálni. A nyugdíj megtakarítás is egyéni számlás. Lehet rendelkezni arról, hogy ha meghalsz, akkor a számládom maradó (állami) egészségbiztosítási és nyugdíjmegtakarításaid a gyerekeid ugyanilyen számlájára kerüljenek jóváírásra. Ez azért érdekes, mert ehhez képest lakást örökölni nem lehet Szingapúrban (mármint az állami bérlakásrendszerben) de az legyen egy másik bejegyzés témája. 

Este az osztályon a reggel óta megszokott üzemmód ment. Óránként jöttek a guruló állvánnyal megmértek mindent. Megkaptam a vacsorám, az esti gyógyszereimet és 7-8 óra körül megjött az éjszakás váltás. Ilyenkor a két éjszakás ápoló egyenként odajön az ágyakhoz, elmondják, hogy ők lesznek itt éjszaka, ha bármire szükségem van csak nyomjam meg a gombot. Nem tudom ugyan miért kell a gombot megnyomni, tőlem kettő méterre van az asztaluk, ahol ülnek, a legtávolabbi beteg egyetlen kézmozdulatát is látják. A szomszédos szobákban lévő betegeknek megvannak a maguk ápolói. Az éjszakások malájok voltak. A nappalis páros myanmari és kínai (mármint szingapúri kínai). Ők nagyon fiatalok, max 1-2 éve dolgozhatnak, de nagyon profik, az éjszakások pár évvel idősebbek.

Ahhoz már hozzá vagyok szokva, hogy Szingapúrban minden....de minden protokollizálva van. A sövényvágástól az útfelfestésig, az esővízelvezetéstől a buszokon érvényes tennivalókig. Táblák magyarázzák el, hogy melyik egyetem fejlesztette a hűtött buszmegálló napelemes ventillátorait, vagy hogy egy új építésű lakótelepen hogy vezetik el a parki növényzet alatt vízáteresztő és vízzáró rétegekkel mint egy hajszálérhálózat a lezúduló trópusi esővizet, ami aztán a nagy gyűjtőcsatornákba csorog, ami meg kiadós esők idején folyóként hömpölyög a vízgyűjtő tavakba, amik Szingapúr vízellátásának az alapját adják. Amíg ez nem volt, Malajziától kellett venniük az ivóvizet is. Most az a legújabb, hogy a vízgyűjtő tavak felszínén hatalmas napelemparkok lebegnek, de úgy, hogy a vízben élő állatokat és növényeket ne lehetetlenítse el. 

Szóval ezekhez képest nyilván nem lepett meg, az a kifinomult logisztikai és szakmai rendszer, amit egy kórházban csinálnak. Eszembe jutott a képzés a National University of Singapore üzleti iskolájában, ahova tavaly egy félév erejéig beiratkoztam. A Johnson&Johnson-hoz kerültem gyakorlatra, a design gondolkodás részleteit tanultuk és az volt a feladatunk, hogy a csipőprotézis műtétekhez a cég által a szingapúri kórházakba szállított protézisek és műszerek pontos paramétereit ismerve a jelenleginél személyre szabottabban tudják szállítani. Nagyon sokba kerül ugyanis, hogy a beszállító nem kapja meg a beteg részletes adatait, az orvos meg a biztonság kedvéért mindenféle méretben rendel, ezért a kiszállított eszközöknek alig 20%-a kerül felhasználásra, miközben az összes eszközt fertőtleníteni kell előtte utána, és értelemszerűen az eszközök 80%-a feleslegesen kerül kiszállításra, máshol pedig pont az kéne. A túlbiztosított nagy szállítmány ökológiai lábnyoma is hatalmas. 4 hónapot dolgoztunk egy olyan rendszeren, hogy az adatvédelmi szempontokat figyelembe véve, számolva a nem tervezett (tehát sürgősségi) beavatkozásokkal, és ismerve a kórházak informatikai rendszereit és azok használatát valamilyen módon beemeljük a beszállítót is az információs láncba anélkül hogy növelnénk az adatbiztonság kockázatát és anélkül, hogy az orvos ott találja magát a megfelelő méretú protézisdarabok nélkül a műtőben. 

Most belülről, ha úgy tetszik, felhasználói szemszögből láttam ugyanezt a rendszert működés közben, és az NUS-es képzés részleteiből már tudtam, hogy itt nincs egyetlen másodperc se ami tervezetlenül történne. 

Ahogy néztem ezeket az orvosokat körülöttem és ahogy bántak velem azon gondolkodtam, hogy míg az ügyvédek vagy a bankárok fizetéseit pofátlan lenyúlásnak tartom, addig az itteni orvosok átlagosan havi 26.000 dolláros fizetését (7,2 millió forint) teljesen megérdemeltnek tartom. (ez egy nagyon nagy szórásokat mutató átlag, beosztástól és kortól is függ, és az se mindegy, hogy állami vagy privát intézményben dolgoznak). A tapasztalt, tehát nem tanuló, gyakornok vagy kezdő státuszban lévő ápolók ebben a kórházban 5000 és 9000 dollár körüli havi fizetést kapnak (1,4 - 2,5 millió forint).

 Folyamatosan ápoló hiány van Szingapúrban, minden kanyarban reklámozzák, hogy várják különösen a diplomás ápolókat. 9000 dollár Szingapúrban egy háztartás mediánjövedelme, tehát a magasan képzett, tapasztalt nővérek megkeresnek annyit, hogy egy egész családot el tudnak tartani. Állampolgárként vagy állandó letelepedési engedéllyel (ekkor jár az állami bérlakás) 3000 dollárból már életben lehet maradni egyedül, 5000 dolláros fizetéssel egyedülálló szülőként is el lehet lenni. (Ezt ők persze soha nem így gondolják, de ez azért van, mert hihetetlenül sok milliomos és milliárdos él Szingapúrban, különösen mióta Kína lenullázta Hong Kong-ot és az ide költöző kínaiak úgy vesznek itt lakást, hogy az épülő condominiumokban és luxusapartmanokban egész emeleteket vásárolnak meg. Milliárdosok között a pár ezer dolláros fizetésből élő ember koldusnak érzi magát. Ez azonban inkább pszichológiai jelenség szerintem, nagyon szépen meg lehet itt élni ezekből a pénzekből legfeljebb nem lesz Gucci a WC papír.

Eljött a következő nap reggele. Arra számítottam, hogy napközben majd elfoglalom magam. Enni nem ehettem ezért éjjel próbáltak még belémerőltetni valamit de mindig visszautasítottam őket. Ideges voltam, egy csomóban volt a gyomrom, féltem a katéterezéstől. Reggel jöttek az orvosok és közölték, hogy akkor 1-kor megyünk...addig egyek valami nagyon kicsit. Mondtam nekik is, hogy nem akarok. Kora reggel vért vettek, hogy a beavatkozáshoz laboreredményeik legyenek és 9-kor jön a nővér, hogy készülődjek, megüresedett egy hely, 10 perc múlva visznek. 

Igazából örültem ennek, nem kell végigidegeskednem a délelőtött, mehetek azonnal, nemsokára túl leszek rajta. Kérdezte a nővér nem akarok-e zuhanyozni. Mondtam de. Adott egy kötényt, hogy azt vegyem fel és egy kincstári alsónadrágot. Bementem a szoba zuhanyzójába. Az alsónadrág elég bizarr volt, mert teljesen átlátszó volt, olyan volt, mintha gézből lett volna. Mindegy amúgy itt úgy vetkőztettek meg öltöztettek mint a kisgyerekeket, forgattak, átraktak, toltak, cipeltek, szúrtak, kötöttek. Az intimitásnak egy teljesen új fokozata kelt itt életre, de végig minden nagyon gyengéd maradt. Akárhányszor ilyesmi történt akkurátusan körbehúzták a függőnyt az ágyam körül. 

Egy idős kínai nő jött értem. Kerekes székbe ültem és megint kicsit elszégyeltem magam. Sokat beszélt, elmondta 72 éves. Kérdeztem miért nincs nyugdíjban, de nem értette a kérdést. Ő még az a generáció, aki kínaiul beszél jobban. A fiataloknak már pont fordítva van. A szingapúri kínaiak többsége még beszélni beszél kínaiul, de olvasni már kevesebben tudnak és írni meg még kevesebben. 

Sokáig tolt nem tudom hány emeletet mentünk. Ideges voltam, megint ez a kiszolgáltatottság érzés vett erőt rajtam, hogy azt se tudom a következő kanyarban, vagy a következő ajtó mögött mi lesz. Mit fognak csinálni velem. Bizarr módon arra gondoltam, amikor a középkorban kivégzésre vittek valakit szekéren az milyen lehetett. Itt azért mégis azért vagyok, hogy meggyógyítsanak. Mégis egyre idegesebb lettem. 

Egy olyan teremben kötöttünk ki valahol sokkal lejjebb, ami nagyon hasonlított a sürgősségi osztályhoz a körben sugárszerűen elhelyezett ágyakkal, de tágasabb volt. Középen voltak itt is a pultok, azokon lapos képernyős számítógépek és az asztaloknál csupa indiai ápolónő, meg rózsaszín inges indiai menedzserek. A főápoló egy magas kínai nő volt. Ő instruálta a többieket. Betoltak a körbe és rákapcsoltak itt is a gépekre. Éreztem, hogy akkor ezek szerint nem 5 percen belül megyek a katéterezésre. A kör másik oldalán egy idős kínai férfi feküdt, aki nem beszélt angolul. Ezért az indiai nővérek nem értették őt, mindig a főnövérnek kellett mennie fordítani. De egy idő után hozzám is elért és elmagyarázta, hogy most vitték be az előttem lévőt, ha vele minden jól megy akkor olyan 20-30 perc múlva én jövök. 

Ez egy nagyon fontos pszichológiai fogás. Hogy azzal csökkentik a szorongást meg a bizonytalanságot, hogy pontosan elmondják mi fog történni és miért kell várni még most. Pár percenként így is odajöttek hozzám, nézték a gépen az értékeket, beadták a festőanyagot, amivel láthatóvá válnak majd az ereim. Mivel bennem volt még a sürgősségin belémtett tű, azon keresztül nyomtak folyton belém mindent. Néha fájt az a tú, amikor este alvás közben forgolódtam és véletlenül feljebb nyomtam a kezemben. De amúgy nemigen vettem tudomást róla. 

Tényleg kb. 20 perc múlva jöttek is értem. Jött egy orvos, megint egy új. Ez idősebb kínai volt, félig kopasz, szemüveges. Úgy nézett ki mint egy professzor, valószínúleg az is, hiszen ez az NUH (National University Hospital). Betoltak egy szobába aminek a tetején egy hatalmas félkörív alakú forgó robotkar volt. Arra három vagy négy radarszerű négyzatalakú tányér volt erősítve és ilyen sci-fi szerű hangokat adva ez a félkőr folyamatosan elfordult és benne forogtak, lejjebb jöttek, vagy széttávolodtak a radartényérok. Engem meg ez alá fektettek. Ha a tányérok úgy álltak akkor ráláttam a mellettem lévő hatalmas képernyőre (igazából talán két képernyő volt egy enyhe szögben egymáshoz illesztve) ahol majd a saját ereimet láthattam és benne a katétert. A másik oldalon foglalt helyet majd az orvos, illetve két orvos. De előtte még az ápolók vettek körül. Bebugyoláltak több réteg lepellel, a lábamat leszíjazták, a mellkasomat is átfogták valamivel, de nem éreztem pontosan csak azt hogy súllya van. Mindenesetre erről megint eszembe jutott a középkori kivégzés jelenete. Ha le kell kötözni akkor biztos arra számítanak, hogy majd itt fogok rángatózni és üvöltözni. Egyre vadabb fantáziáim lettek, hogy mi fog történni velem, de már gurult a hógolyó a domb tetejéről, most már azt mondtam magamnak bármi lesz, legyünk túl rajta. 

Ekkor lépett a fejemhez az orvos közelhajolt és jött vele egy ápolónő is. Az ápolónő a szemem elé tartotta a beleegyező nyilatkozatot, amit előző nap én írtam alá. Kérdezte a nevem. A személyi igazolvány számom. Amit egyébként két év alatt nem tudtam Szingapúrban megjegyezni mert már betelt az agyam a pin kódjaimmal, jelszavaimmal, személyi számaimmal, adószámaimmal, mindennel. De itt a kórházban annyiszor kérdezték, hogy mire lejutottam erre az ágyra ahova engem bekötöztek egy Terminátor szerű robot alá, addigra tudtamfejből. De ez nem volt elég. Azt kérdezte a nővér, hogy mit fognak velem csinálni?

Hirtelen nem értettem. Hát tőlem kérdi? Nagy móka lesz itt ha nekem kell megmondanom, hogy mit fognak itt csinálni. Mondom remélem azt, hogy elmúlik tőle ez a folyamatos fájdalom a mellkasomban. Mosolyog, hogy látja, hogy értettem félre a kérdést. Mint egy vizsgán segítő tanár most másképpen teszi fel. Mondja el nekünk, melyik szervét fogjuk vizsgálni. Mit írt alá ezen a papíron?

Akkor esett le, hogy ezek a tájékozott beleegyezést tesztelik, hogy tényleg tudom-e mit fognak csinálni és én tényleg beleegyezek ebbe. Mondom a szívem körüli erekbe fognak felnyomni egy katétert, hogy negnézzék van e szűkület valahol. Helyeslően bólint és még rákérdez, hogy az az én aláírásom-e. Mondom neki igen, az én vagyok. 

Az orvos ott marad velem és elmondja, hogy a jobb csukómon keresztül fognak felhatolni a szívnél lévő erekhez. Ha az nem sikerül, akkor a combomnál kezdve teszik ugyanezt. Ezt elengedtem a fülem mellett apám emlékeire gondolva. Előtte azonban le kell borotválniuk mindkét területet és meg kell tisztítsanak. Az egy picit majd hideg lesz. A férfi ápoló már nekem is esett a borotvával és aztán mint valami szivaccsal végigtöröltek a mellkasomon, a hátamon, a karomon és a combomon is. Meg nem tudom mennyi helyre kisebb és nagyobb tappancsokat aggadtak rám és azokra drótokat erősítettek. A hideg annyira volt hideg mint egy zuhany. Semennyire. Inkább kellemes volt. 

Amikor visszatakargattak és megint becsomagolva éreztem magam, akkor újra jött az orvos. Most helyi érzéstelenítést adunk be, az egy picit fájni fog. Utána azonban nem érez majd semmit, legfeljebb zsibbadást. Mondom jól van, kb azzal a mosollyal, ami a kényszeredetten mosolygó magyar faszi mémjében van. 

Éreztem, hogy tapogatja a csuklóm kicsit erősebben meg is nyomta aztán mondja: most jön az érzéstelenítő. 

Hát annyi volt az egész mint akármelyik COVID oltás. Egy apró csípés, semmi több. 

Mivel nem éreztem semmit rákérdeztem kb. egy perc múlva, hogy akkor már bent vannak, vagy még csak az előkészületek zajlanak? 

Azt mondja már rég bent vannak, elindult a vizsgálat, most haladnak a karomon felfelé. Nahát ebből én semmit nem éreztem. Forogtak a robotkarok körülöttem és volt pár másodperc amikor ráláttam a képernyőre. A saját karomat láttam, megnyugodtam, hogy én is ember vagyok, mert ugyanolyan csontok voltak benne, meg izületek, mint a biológiai könyvekben és láttam az ereket, amiben egy sötét valami haladt felfelé. 

Egy ponton elkezdtem érezni a karomban valami zsibbadásfélét. Nem fájdalmat, hanem apró nyomást. Hallom, hogy beszélnek, a másik orvos később jött be, mély hangú, tekintélyt parancsoló, szerintem az lehetett a nagymester, aki csak akkor jön be amikor már a show megy. Kattogott a gép, a nővérek számokat kántáltak az orvosok meg egymásnak mondogatták mi merre mennyi. Nem értettem őket, halandzsa volt számomra az egész.

Egy ponton azonban odajön a fejemhez egész közel megint az orvos. Elmondja, hogy az a helyzet, hogy a karomban az ér csinál egy hurkot. Ez teljesen természetes, sokaknak van így, de ezt a hurkot a katéter nem tudja bevenni. Ezért ki kell szedniük az egészet és újrakezdeni a combomon keresztül. Mit szólók hozzá?

Hát tessék. Mondom minden vágyam az volt, hogy egy hetes kötőtűvel egyszer a combomon keresztül menjenek fel a szívemig, hát miért ne. De ezt csak magamban mondtam. Igazából már valahogy nyugodt voltam. Az orvos azt magyarázta, hogy a combon keresztúl nyílegyenesen vezet az ér sokkal egyszerűbb lesz. És mivel a karomnál az utolsó pillanatig nem éreztem semmit, eluralkodott rajtam az érzés, hogy apám élménybeszámolójához képest tényleg az van, amit ez az orvos mondott, hogy az elején egy szúrás az érzéstelelenítővel utána nem fogok érezni semmit. Szóval mondtam persze, érezzék magukat otthon a combomban. 

Kicsomagoltak deréktájt, éreztem, hogy valaki levágta rólam az átlátszó randibugyit. Annyi baj legyen, úgyse sokat takart. Nagyjából ott, ahol a combom a törzsemmel találkozik éreztem egy apró szúrást. Ugyanaz mint a kezemnél. 

Utána semmi. De olyan szinten semmi, hogy pár perc múlva már azt játszottam fejben, hogy a báránykák ugrálnak át a kerítésen és én számolom őket. Láttam néha a képernyőt. Talán a szívem lüktetett nem tudtam kivenni. Az erek úgy néztek ki mintha ugráltak volna, vagy valaki megvágta volna videóklipp szerűen a filmet. És néha úgy tűnt, mintha az erek falából vér fröccsenne ki ott belül, mintha egy kerti slag lenne kilyukadva és abból ki ki csapna egy apró fröccs. 

Nem tudom mennyi ideig feküdhettem ott. Minden félelmem már rég elmúlt, tőlem maradhattunk volna estig is. Az égvilágon semmit nem éreztem, néha azt hogy valaki a lábam újjához ér, vagy mintha azt használná támasztékként vagy nem tudom. 

Odajött a fejemhez az orvos és elmondta, hogy három artériát is megvizsgáltak. A második kettőben minden rendben van, de az elsőben részleges szűkülést találtak. Ennek mértéke (40%) azonban nem akkora, hogy indokolt lenne a katéteren keresztül kitágítani vagy azt a rácsos micsodát betenni, ezt gyógyszerrel is lehet kezelni. Beleegyezem-e? 

Hát azért rákérdeztem, hogy ha egy folyó 40% -a el van dugula azt én nem hívnám apró szűkülésnek. Mosolygott, azt mondta, hogy 50% alatt nem tartják közvetlen veszélynek. Áramlik a vér, megfelelő a mennyisége. A vérnyomás és a koleszterin szinten tartásával, meg vérhigítóval és rendszeres kontrollokkal ezt jól meg lehet fogni. Nem vitatkoztam, inkább már csak a szakmai konzílium kedvéért kérdezgettem mert tényleg ezek mindenért külön engedélyt kértek. 

Amint igent mondtam mindenki azonnal mozgásba lendült. Gondolom kitépték a zsinórt belőlem, azt nem éreztem. Az ápolók elkezdtek kicsomagolni, az orvosok eltűntek. Egy nagyon apró termetű az arca és akcentusa alapján indonéz lányka nyomókötést tett a jobb csuklómra. A főnővérnek nem tetszett. Valamit mondott neki, éreztem, hogy nem elégedett vele. A másik ápoló, egy indiai fiú azt feladatot kapta, hogy fordítson oldalt, mert a combomnál lévő nyomókötést át kell vezetni a derekamon. Az se tetszett a főnővérnek, ahogy hozzámnyúlt a fiatal ápóló és megmutatta neki, hol kell megfognia. 

Odajött a fejemhez és mondta, hogy most átkell csússzak a másik ágyra, amin visszavisznek a kör alakú szobába, de nagyon óvatosnak kell lennem, mert főleg a combomon ha bevérzik a kötés percek alatt elvérzek. Nem ijesztett meg, inkább örültem hogy végre valamit magam csinálhatok megint és egy kicsit sajnáltam a két leszidott fiatal ápolót. Amikor átcsúztam a másik ágyra hirtelen nagy barna foltott láttam magam alatt. Úristen én befostam...mondtam magamnak. 

De nem, az a vérem volt, de onnan ilyen sötét jött. Mondjuk nem éreztem, hogy véreznék, én bárányokat számoltam a forgó radarok alatt. Azért egy Oh My God! elhagyta a számat, a főnővér meg legyintett, hogy az semmiség. Azért az indonéz lánynak még odaszólt, hogy várja a választ a kötésnél feltett kérdésre. 

Visszatoltak a kör alakú terembe. Akkor vettem észre, hogy a falára az volt írva: Evidence Based Nursing (bizonyítékokon alapuló ápolás). Jött az ottani kínai főnövér, meg a vizsgálati szobában lévő is ott volt. Elmondták nekem, hogy most kb. egy órát megfigyelés alatt tartanak. Lehetőleg ne nagyon mozogjak. Megnézik a kötést és ha minden rendben lesz akkor visszavisznek az osztályra. Közben átöltözve egy másik egyenruhába megjelent az indonéz lány kaján mosollyal az arcán. Nem hozzám jött, a főnővérhez, mondta neki a választ. 

- Kitől kérdezted meg? - Ha??

- A doktortól. 

- Én azt akartam, hogy te mondd el nekem a saját szavaiddal, hogy miért nem szabad így feltenni a kötést. 

A lány mosolygot és mondta, hogy majd legközelebb már tudja. Nem bírtam megállni, odaszóltam neki, hogy ne aggódjon életben vagyok jó munkát csinált. 

Nagyon unalmas egy óra volt. Ha hátradőltem akkor csak a plafont láttam ezért felemeltem mindig a fejem néztem, ahogy sürögnek forognak az emberek. Egy pillanat megállás nem volt, ezek az egész műszakot végigrohanják. Valahogy nagyon imponáló volt látni, hogy ilyen profik és ilyen terhelés mellett ennyire kedvesek és gondoskodóak tudnak lenni. Kiszúrta a főápoló, hogy felemelem a fejem. Odajött, hogy nem nézek ki úgy, mint aki kényelmesen elvan. Mondom, de, csak feküdni unalmas és nézem a filmet, mit csinálnak. 

- Azt hogy, hogy bolondulok meg mindjárt? - kérdezi mosolyogva.

Mondom neki, hogy nagyon profinak tűnik. 

Nem volt rajtam óra. Csak amikor visszavittek az osztályra láttam, hogy elmúlt két óra. Tehát olyan 4 órát voltam lent. A vizsgálat szerintem ebből másfél óra lehetett, az is leginkább azért mert újra kellett kezdeniük. 

Fent az ápolók azonnal ebédet adtak, most már ehettem és az idegességem is elmúlt, étvágyam is lett. A nyomókötésemre a kezemen rá volt írva filctollal hogy 16:00, a combomra meg hogy 19:00. Ez azt jelentette, hogy ekkor kell őket átkötni. Ehhez képest közölték velem, hogy ezzel együtt este kilencig nem kelhetek fel az ágyból. Ha pisilni kell, itt van a kacsa. 

Namost én soha életemben nem pisiltem még ilyen kórházi kacsába, egyáltalán fekve még életemben nem pisiltem. Elhúzta a nővér a függönyt és mondta nyomjam meg a gombot ha kész vagyok. Eljött az a kínos pillanat hogy éreztem, hogy tele van hólyagom de egyszerűen képtelen voltam fekve abba a kacsába belepisilni. Ráadásul papírból volt. Hát mondom én ezt kettéhugyozom mint egy hóembert. Már arra gondoltam, hogy nem érdekel engem felállok az ágyra, úgyse látnak most és onnan emberi módon dobok egy sárgát. De a nővér mindig behajolt hogy kész vagyok-e. 

Mondom nem megy. Én fekve nem tudok pisilni. Mondja nem baj. Odahozott vagy négy ugyanolyan papírkacsát. Azt mondta ha próbálkozni akarok csak nyomjam meg a csengőt ő elhúzza a függönyt. 

Kitaláltam, hogy úgy járok túl a magam eszén, hogy hülyére iszom magam. Megjött időközben a feleségem is, és hozott egy dobozos narancslét. Mondom ide nekem az egészet, nem fogom itt égetni magam. Megittam a teljes liter narancslét és nem telt bele 10 perc mondom neki, hogy most húzd el körülöttünk a függönyt. Dialmat arattam. 

Négykor jött a nővér és leszedte a nyomókötést. De nem ám akárhogy. Hozott egy sprét, olyasmi mint az autószerelők csavarlazító spréje és azt fokozatosan a kötés alá fújva szedve fel a bőrömre tapadt kötést. Igazából ideje volt már, mert a csuklóm kék-zöld volt és éreztem, hogy zsibbad az egész karom az elszorított csuklóm miatt.

Jött az orvos is. A fiatal kínai nő. Elmagyarázta ugyanazt, amit lent az orvos mondott. Megkérdezte mikor akarok hazamenni? Mondom ma este. 9-ig még nem kelhetek fel, de utána már megyek is. Mondja ok, nem ígéri, de megbeszéli a teammel. 

7-körül jön a nővér, hogy a combomról csak holnap reggel veszik le a kötést. Mondom nem úgy van az, ma este megyek haza. Mondja, hogy nem megyek haza, majd csak holnap. Mondom ki mondta, mert nekem a kínai szép doktornő megígérte. Azt mondja ő is beszélt vele és úgy döntöttek, hogy majd csak holnap szedik le a kötést. 

Pont akkor meg is jelent a doktornő. Mondom neki tettetett nehezteléssel, hogy azt mondta ma hazamehetek. Mosolyog és mondja, hogy nem ígértem semmit, azt mondtam, hogy megbeszéljük a teammel. Fontos lenne ma este még bent maradni, mert a combon megnyitott artéria nem játék. Már éppen beletörődtem, amikor lépett a másik ágyhoz és mondja az ott lévő faszinak, hogy akkor ma mehet haza. De látom már rám néz, tudja pontosan mit gondolok, vagy látja az arcomon. Mondom, ez már azért....ő bezzeg hazamehet. 

Így töltöttem bent a harmadik éjszakát is. Kilenc után pattantam ki az ágyból, hogy megyek pisilni végre, de akkor megéreztem azt amiről beszéltek. Hát nem volt egy kellemes érzés járni azzal a kötéssel. 

Mindegy. Túl voltam mindenen, a tömérdek gyógyszer amit adtak teljesen eltüntette a fájdalmaimat, talán a kórház adta biztonság is sokat segített. Nagyon jól bántak velem. Arra gondoltam, ha szegényes lenne az épület, hullana a vakolat a falakról, és rozsdásodó lábú vagy elszínesedett műanyag székeken kéne ülni, de így viselkednének, így vennének körül, engem nem érdekelne a fizikai környzet. Ahogy az se zavart, hogy nem egyágyas szobában vagyok és nem választhattam saját orvost, mert akikkel találkoztam azok mind nagyon felkészültnek tűntek és úgyis csapatban beszéltek meg mindent. 

Másnap reggel 11-kor kiengedtek. Még az ebédet kihozták nekem. Reggel megint a doktornő ébresztett, de jött aztán a férfi is, aki mondta, hogy január 4-én találkozunk a konzultáción. A nővér kinyomtatta a zárójelentéseimet, a gyógyszerekről külön oldalak szóltak, hogy mit mikor hányat. Megjött értem a feleségem és a lányom is jött vele. Lementünk, a karszalagommal kicsekkoltam és a földszinti gyógyszertárban átvettük a gyógyszereket. Fizetni semmiért nem kellett, a számlát majd külön küldik ki egyszerre postán és az NUH appján, ahol az összes eddigi orvosi kezelésem adatai és időpontjai együtt megvannak. Oda jön a számla is, ott vannak a gyógyszerek, a jelentések és bármi változás van notifikációt küld a telefonomra. 

Hát nagyjából ezt jelenti a világ egyik legjobbjának tartott egészségügyi rendszerben páciensnek lenni.