...és még annyit, hogy...

 A címben implicit módon van egy előfeltevés, miszerint az állam ezek szerint valamikor kötelezettségének tekintette a szociális ellátást.  Tételmondat következik: Valójában sosem tekintette kötelezettségének a rendszerváltás utáni magyar állam a szociális szolgáltatások létrehozását és finanszírozását.  Az a patyomkin rendszer, amit szociális ellátórendszer címen Magyarországon az eltelt 30 évben kiépítettek, az leginkább egy karikaturához hasonlítható. Azon belül is az olyan karikaturákhoz, amik elnagyolt, szinte csak utalásszerű vonalakkal dolgoznak.  Hogy itt valaha létezett volna érzékelhető politikai akarat és azt követő cselekvés érdemi szociális ellátórendszer építésére az egyszerűen nem igaz.  A FIDESZ pofátlansága, arrogáns volta ismét leginkább olyasmiben merül ki, hogy ők már takargatni sem akarják ezt tovább, és nyíltan kimondják, hogy nem tekintik feladatuknak az állampolgárokról való szociális gondoskodást.  A túlélés, a tény, hogy valaki életben van, lélegzik, vízhez, t

Elmentem ma beadatni magamnak a negyedik COVID oltásomat ebbe a zöldövezeti kis közösségi központba, amit most gyorsan átalakítottak oltóközponttá.  Egyszintes, vagy talán kettő, kis épületegyüttes, engem az ausztrál gyarmati kórházakra emlékeztetett pedig szerintem új építésű. A Szingapúriak híresek arról, hogy mindent nagyon pöpecül megszerveznek. egy kicsit túl pöpecül is. Van annak valamiféle rejtett közmunka vagy védett foglalkoztatás jellegge, hogy ilyen láthatóan nyugdíjas korú nénik és bácsik, illetve alacsony jövedelmű fiatalabbak egymástól 5-6 lépésre állva terelgetnek egy nem túl komplikált épületben.  Minden le van protokollozva, az ajtóban már kikérdezik a kórelözményt, meg kellett mutassam az appomon az előző oltásoka.  Moderna lesz, akkor megint? Kérdi az első lépcsős biztonsági őr. Az új fejlesztés igaz?  Mondom igen, legyen márkahűség, sportruhából is csak Adidas-t vagyok hajlandó viselni esetleg márkanélküli lógó seggű mackónadrágot, de nálam olyan nincs, hogy Adidas

Úgy, hogy egyetlen szavával nem értek egyet. És úgy, hogy a hideg kiráz attól, ahogy jogtalanul vagyont szerzett emberekről beszél valaki, aki jogtalanul szerzett vagyont. Vagy mondjuk így érdemtelenül.  Hogy még világosabbá tegyem azt, hogy amit írok az önkritika, foglaljuk ezt össze egy kategorikus szillogizmusban:  Premissza1: Gyurcsánynak igaza van Premissza2: Egyetlen szavával nem értek egyet. Konklúzió: Nekem nincs igazam Nekem nincs igazam, abban az értelemben, hogy tudnám milyen Magyarország, hogy ráéreznek, vagy megfelelően alapos helyismeret, utánajárás, emberismeret, kutatás, elemzés után megtudnám, hogy milyen ez a Magyarország. Kenhetem arra, hogy hosszú évek óta nem élek otthon és ebben van is igazság, egy társadalom nem állandó, statikus valami akár nagyon gyorsan is képes változni.  De nem akarom erre kenni, mert úgy érzem, hogy Magyarország valójában sosem volt az a hely, mint aminek én képzeltem, vagy, mint amilyen az én burkom, amiben éltem.  Megnéztem a Partizán Gyu

Ma pontosan 9 éve hagytuk el Magyarországot. Reggel indultunk a reptérre, éjjel esett, de meleg volt, nedves napsütésben vártuk a taxit a Nagydiófa utcában, ahol akkoriban albérletben laktunk. Ahogy a taxi kikanyarodott az utcából visszanéztem még a Klauzál tér játszóterének fáira. az őszi színekbe forduló falevelekre, és arra gondoltam, hogy utóljára látom őket így. Az "így" azt jelenti, hogy otthonról. Hogy azzal az érzéssel, hogy itt lakom, ezek a mi utcánk fái. Ezt a képet már a Helsinki-Tallinn járaton csináltam. Nagyon más színek. Alig 15 perces út a finn fővárosból Észtországba, szűk, kicsi repülőn. Tudtam, hogy most akkor ezek a színek fognak körülvenni minket.  Hat csomagunk volt. Hat táskára kellett leredukálni egy életet. 41 éves voltam. A legjobban a könyvespolcok fájtak. Anyám pincéjében kötöttek ki, aki aztán egy tételben eladta az összes könyvet polcostúl. Már ami megmaradt, mert egy nagy eső alkalmával tönkre ment a többsége. Hrabal összes magyarra lefordított

Amikor nekem munkakedvem lesz, gyorsan a sarokba ülök és megvárom míg elmúlik Ezt a vicces feliratot egy közjegyző iroda falán láttam a 90-es évek elején. Messziről indulunk. A méltán nagy sikerű Magyar Retro (együtt a Budapestről és a Balatonról szóló részekkel) dokumentumfilm nagyon érzékletesen mutatja be a munka világát a szocializmusban. Beillesztettem ide egy mellbevágó részletet (1 perc 20 másodperc a vonatkozó rész) : Akiknek nincs kedve a videót megnézni: Az interjúban megszólaltatott építésvezető arról panaszkodik, hogy a munkafegyelem nagyon laza. Arról számol be, hogy ezt se megszüntetni, se korlátozni nem tudja mert nagy munkaerőhiány van. Mindenkit fel kell venniük és meg is kell tartaniuk. Azt mondja a fickó, hogy amíg ez így lesz, addig a munkafegyelemet nem tudja szigorítani. Kénytelenek elnézni lógásokat, kénytelenek elnézni azt, hogy isznak, és kénytelenek elnézni a rossz minőségű munkát. A riportban bemutatott épülethez 1400 darab égőt használtak el az interjú pil

Engem több okból is nagyon érdekelnek a szakszervezetek. Egyrészt a szakmám révén. Szociálpolitikus volnék, és a (z európai) szociálpolitika nagyban épül a szakszervezetek (leánykori nevén: munkásmozgalom) vívmányaira.  Másrészt viszont én azért szimpatizálok erősen a szakszervezetekkel, szemben mondjuk a jogvédőkkel, vagy civil aktivistákkal, mert akármilyen harcosak ők mégis a kapun belül vannak, részei a cég, mint szervezet egészének és szintén részei a kapitalizmusnak. Nem itatja őket át az az otromba, romboló destruktivizmus, ami az elszabadult hajóágyúként működő aktivizmust hatja át napjainban. Teljesen egyértelmű, logikai tény, hogy ha a cég nem létezik, akkor szakszervezet sem lesz, és ha kapitalizmus nem létezik, akkor cégek sem léteznek, és bennük szakszervezetek sem. A szakszervezetek tehát ontológiailag nem lehetnek kapitalizmus ellenesek és ez sokat segít nekik abban, hogy (amennyiben jól csinálják a dolgukat) látványosan kiemelkedjenek az eddig kizárólag a rombolásban bi

Pörög most a felzúdulás a KATA adózási forma kiherélése miatt. Számomra nem kérdés, hogy ismét egy célzott és előzetesen ördögi ravaszsággal bemért intézkedésről van szó, amivel a független egzisztenciára törekvő liberális szemléletű embereket akarják még szorosabb béklyóba fogni. Mintha nem lennének egyébként is minden értelemben zárványban mostanra.  400.000 ember az egy örömtelien nagy szám, az a teljes népesség 4%-a. Az biztos, hogy ebbe az adózási formába csak azok léptek bele, akik kezdeni akartak valamit. Ez még akkor is igaz, ha prekariátus, marginális munkákról van szó, akkor is igaz ha kényszerből tették (a munkáltató nem akarta őket bejelenteni) vagy ha ügyeskedésből tették. Hogy kényszerből, számításból, vagy vállalkozószellemből, de ezek az emberek egy olyan helyzetben vannak, hogy rugalmasan tudják (vagy rugalmasan kell) alakítani az életüket, a munkájukat. Egyfajta piacon, egy piacra dolgoznak, teljesíteniük kell, számolgatniuk kell és azt eszik, amit megtermelnek.  Az é

"Együtt kellene mondanunk, hogy ácsi, nem fogunk 500 ezres fizetést adni" - ezzel a címmel jelent meg egy viszonylag hosszú interjú a magyar Forbes hasábjain egy budapesti séffel.  Az interjú témája, címe, és az azt publikáló magazin profilja azt feltételezi, hogy itt egyfajta iparági rálátásra teszünk majd szert, mögé nézhetünk az éttermek hétköznapjainak, beleláthatunk az étteremvezetés nehézségeibe ezekben a zűrzavaros, bizonytalan időkben.  A megkérdezett séf (most direkt nem nevezem néven, mert nem a neve érdekes, a jelenség a fontos) válaszaiban ráadásul szociálisan érzékenynek titulálja magát, egy vegán éttermet vezet, külön kiemeli, hogy ha kizárólag a profitszerzésben lennének érdekeltek akkor kevesebb embert alkalmaznának.  Ha nem lenne a cím az ember már azt gondolná, hogy ez egy woke, környezettudatos, hipster vonal. Torontótól, Amszterdamig tömegével találunk ilyen helyeket, ez egy létező üzleti modell, egy láthatóan évek óta jól jövedelmező "niche", a

Nagy érdeklődéssel szoktam nézni a Partizán Youtube csatorna Olvasókör sorozatát. Két általam nem ismert fiatalember Sipos Balázs és Lengyel Imre Zsolt beszélgetnek Gulyás Marci jelenlétében (ok, néha ő is hozzászól). Hogy nem ismerem ezeket az embereket, az jól mutatja a tájékozatlanságomat, de éppen erről szól ez a bejegyzés, hogy kell-e nekem tájékozottnak lennem?  Az az igazság, hogy lenyűgözve nézem a videókat. Nem tudom hány lehet, innen üzenem a Partizánnak, hogy nekem nagyon nehéz volt a Youtube-oldalon specifikusan rákeresni, ezért azt nézem, ami felugrik. Hálistennek a Youtube algoritmusa ma már olyan, hogy megnézek egy videót és aggresszívan dobálja a hasonlókat a témában.  A lenyűgözöttségben azonban van egy szörnyülködés is. Egyszerre nagyon izgalmasak és érdekesek a beszélgetések, amikor értem, és frusztrálóan idegesítőek, amikor elveszítem a fonalat. És ez elég hamar bekövetkezik.  A koncepció valami olyasmi, hogy előre kiválasztanak pár írást, olyan írásokat, amik az ir