Vigyázó szemetek a szakszervezetekre vessétek

Engem több okból is nagyon érdekelnek a szakszervezetek. Egyrészt a szakmám révén. Szociálpolitikus volnék, és a (z európai) szociálpolitika nagyban épül a szakszervezetek (leánykori nevén: munkásmozgalom) vívmányaira. 

Másrészt viszont én azért szimpatizálok erősen a szakszervezetekkel, szemben mondjuk a jogvédőkkel, vagy civil aktivistákkal, mert akármilyen harcosak ők mégis a kapun belül vannak, részei a cég, mint szervezet egészének és szintén részei a kapitalizmusnak. Nem itatja őket át az az otromba, romboló destruktivizmus, ami az elszabadult hajóágyúként működő aktivizmust hatja át napjainban. Teljesen egyértelmű, logikai tény, hogy ha a cég nem létezik, akkor szakszervezet sem lesz, és ha kapitalizmus nem létezik, akkor cégek sem léteznek, és bennük szakszervezetek sem. A szakszervezetek tehát ontológiailag nem lehetnek kapitalizmus ellenesek és ez sokat segít nekik abban, hogy (amennyiben jól csinálják a dolgukat) látványosan kiemelkedjenek az eddig kizárólag a rombolásban bizonyított ideológiai álmodozók és az ő testvéreik a cselekvés nélküli rendszerkritikusok táborából.

Harmarészt én történelmileg is úgy látom, hogy az erős szakszervezetek jelenléte segített sok ma sikeresnek tekintett nyugati (főleg európai) államot abban, hogy Charles Dickens könyveinek világából, Vlagyimir Iljicsék bolsevik forradalmi lendületét elkerülve, szuronyok helyett kompromisszumokkal teremtettek új egyensúlyt. Ráadásul olyan egyensúlyt, ami magát a rendszert (a kapitalizmust) életben tartotta és kompatibilissá tette a demokráciával.

Negyedrészt, és én ezt nagyon fontosnak tartom, a szakszervezetek eredetileg (és jó esetben ma is) alulról szerveződő mozgalmak, a munkások közül kiemelkedő vezetőkkel, Készülök egy a magyar rendszerváltásról szóló bejegyzéssorozattal és ott részletesebben is ki fogom fejteni, hogy mennyire szomorú az, ahogy a magyarországi rendszerváltás tulajdonképpen egy szűk ellenzéki értelmiségi réteg és a velük együttműködő reformkommunista elit (majdnem a szó szoros értelmében vett) házibulija volt. És ehhez mekkora kontrasztot jelent egy egyszerű lengyel hajógyári munkás (Lech Walesa) és az ő 10 millió tagot számláló Szolidaritás szakszervezeti mozgalma (egy 30 milliós országban). 

Találtam sok anyagot (intejúkat főleg), a rendszerváltás körüli történésekről és ezekben rendre előkerül az ún. "harmadik utasság" mint kifejezés (direkt nem hívom társadalompolitikai modellnek). Ennek, mint annak idején szinte mindennek, volt egy urbánus és népies verziója. Az urbánus verzió, munkástanácsokkal, munkás önigazgatással, a társadalmi tulajdon egy újfajta értelmezésével operált, anélkül, hogy akár mutatóba lett volna akár egyetlen Lech Walesára nyomokban emlékeztető magyar figura, és az értelmiségnek (a fehérterítős, ásványvizes abrosz mögött megtartott vidéki leruccanásokat leszámítva) érdemi kapcsolata nem volt sem a magyar munkássággal, sem a parasztsággal (de tulajdonképpen magán és a nyugati emigráción kívül, senkivel).  

Hogy mindez miért fontos manapság?

Mert én ha pozitív társadalmi fejleményt akarok felhozni az eltelt 12 év Magyarországának belső történéseiból, akkor az Audi gyár 2019-es sikeres szakszervezeti sztrájkját tekintem annak. Amennyire a távolból követni tudtam az eseményeket, ott rengeteg olyan dolog történt, ami a rendszerváltás óta nem történt Magyarországon:

Az emberek (vagy ha úgy tetszik a zemberek) összefogtak. A 156 órán át tartó sztrájk utolsó napjaiban már 5000 fő vett részt a gyűléseiken, a szakszervezeti tagok száma 9000 fő fölé nött. Sajnos csak 2015-ös adatot találtam, abban az évben valamivel több mint 11.000 dolgozója volt a vállalatnak. Ez 80% körüli szervezettségi szintet jelent, ami a skandináv országok jellemzője. 

Nem politikai pártok parlamenti bizottságok zárt ajtói mögött, nem a TASZ ügyvédei, nem a sajtó leleplező cikkei és nem is valami cancel kultúrás twitter hashtag kényszerítette kompromisszumra (és fontos, hogy nem térdre, mert a vállalat messze nem ment tönkre) a német autógyártó óriást. Azok, akik a maguk bőrén érezve, magukat megszervezve, maguk húzták ki magukat a hajuknál fogva a bajból. 

A dolgozók majdnem fele ott volt a gyűléseken. A követeléseik kézzel fogható, számításokon alapuló, a cég érdekeit is figyelembevévő követelések voltak. Nem szétverték  a céget, hanem a maguk részét követelték ki a sikerből úgy, hogy a szakszervezeti vezetők pontosan tisztában voltak a cég helyzetével, a lehetőségekkel, és a maguk (mármint a dolgozók) értékével is. 

Tették mindezt alig egy évvel a pont az ilyen mozgolódásokat megelőzni kívánó "rabszolgatörvény" elfogadása után, annak ellenére. 

Tették mindezt úgy, hogy a sajtó és a politika is harsogta a magyar gazdaság német vállalatoknak való kitettségét. Emlékszem Szijjártó Péter tenyérbemászó nyilatkozataira (melyik nyilatkozata nem az), és sivalkodására, miszerint a német cégvezetők felháborodva hivogatják. 

Képesek voltak megszervezni mindezt úgy, hogy Magyarországon talán a két világháború között (tehát majd száz éve) volt utoljára érzékelhető szakszervezeti mozgalom és olyan politikai kultúra, amiben az emberek a négyévente leadott szavazataikon és az azok között konyhákban cigizve elóadott panaszkodásaikon kívül más eszközöket is ismertek. 

Tették mindezt annak ellenére, hogy Győrben és környékén az Audi a szó szoros értelmében benyalta magát a város és lakói szívébe az iskoláikkal, fejlesztéseikkel, a kultúrához és a város életéhez való hozzájárulásukkal, amitől úgy tűnhetett az egész megmozdulás, mint aki a fészkébe szarik. 

Számtalan hasonlóan külföldi tulajdonú vállalatnál biztos vagyok benne, hogy (az izgatottságtól vagy éppen a félelemtől) remegő kézzel követték az Audinál zajló eseményeket és voltak helyek, ahol a menedzsment elébe ment a hasonló dolgoknak és sztrájk nélkül (vagy akár szakszervezetek nélkül) követte az Audi béremelésekről és a munkakörülmények javításáról szóló intézkedéseit. 

Amúgy csak amolyan fun fact-ként jegyzem meg, hogy ez az átgyűrűző hatás nagyon jól ismert. 1881-ben, első Vilmos német császár, látva a német munkásmozgalom megmozdulásait levelet írt a nem annyira szociáldemokrata beállítottságú,Vaskancellárként elhíresült Otto von Bismarck-nak, hogy ideje kezdeni valamit a munkáskérdéssel. A levél nem arról szólt, hogy szuronyokat kéne szegezni a tüntetőknek, hanem, hogy lehet valami alapja az olyan követeléseknek, mint az általános betegbiztosítás, a munkanélküli vagy az özvegyi ellátások. Még sehol sincs a bolsevik forradalom, de a németek már érezték, hogy valamit változtatniuk kell. Így született meg az, amit ma úgy ismerünk társadalombiztosítás. 

A jó hír az, hogy a szakszervezeti mozgalom ki van már találva. A második jó hír, ez már többször működött Magyarországon is a nem is olyan régmúltban. A rossz hír, hogy az értelmiségünk csak annyira képes, hogy mint amikor a várandós asszony megkívánja a kovászos ubárkát, úgy jónak tartaná ha lenne, valójában 30 évet kellett várni (a rendszerváltás után) mire az első magyar igazi munkásmegmozdulás megtörtént (én a taxisblokádot nem tartom annak). 

Az Audi példája azt mutatta meg, hogy nem "lemenni kell" valakinek, hogy elintézze az embereknek a tutit. Változás akkor lesz (és hihetetlen, de akkor azonban rekordsebességgel) ha az emberek elkezdik maguk megszervezni magukat.