9 év külföldön

Ma pontosan 9 éve hagytuk el Magyarországot. Reggel indultunk a reptérre, éjjel esett, de meleg volt, nedves napsütésben vártuk a taxit a Nagydiófa utcában, ahol akkoriban albérletben laktunk. Ahogy a taxi kikanyarodott az utcából visszanéztem még a Klauzál tér játszóterének fáira. az őszi színekbe forduló falevelekre, és arra gondoltam, hogy utóljára látom őket így. Az "így" azt jelenti, hogy otthonról. Hogy azzal az érzéssel, hogy itt lakom, ezek a mi utcánk fái.

Ezt a képet már a Helsinki-Tallinn járaton csináltam. Nagyon más színek. Alig 15 perces út a finn fővárosból Észtországba, szűk, kicsi repülőn. Tudtam, hogy most akkor ezek a színek fognak körülvenni minket. 

Hat csomagunk volt. Hat táskára kellett leredukálni egy életet. 41 éves voltam. A legjobban a könyvespolcok fájtak. Anyám pincéjében kötöttek ki, aki aztán egy tételben eladta az összes könyvet polcostúl. Már ami megmaradt, mert egy nagy eső alkalmával tönkre ment a többsége. Hrabal összes magyarra lefordított könyve megvolt. 

Másfél éve terveztük a költözést. 2012 januárjában még az Oktogonnál laktunk és én ott álltam az Operaháznál azon a tüntetésen, ami szerintem a NER elleni megmozdulások fordulópontja volt. Az utolsó nagyobb megmozdulás, és én úgy éreztem ott, hogy csak nagyon kicsin múlt, hogy a tömeg ne rontson be az Operaházba, ahol a NER lovagjai a alaptörvényüket ünnepelték. 

Nem sokkal később, szintén az Oktogonnál álltam és az orrom előtt haladt el fáklyákkal meg a valamikori November 7-éket idéző táblákkal a békemenet. Pont olyan volt, mint gyerekkorom szervezett felvonulásai. 

- Csabaiak, békéscsabaiaik, ide! 

Valószínűleg késtek a csabai buszokkal, ezért a Hősök Tere helyett az Oktogonnál terelték be őket a menetbe. Ami végtelen hosszú volt. Sokkal hosszabb, elmondhatatlanul hosszabb, amint a januári tüntetés tömege. 

Én teljesen le voltam taglózva. Orbán Viktort én 1994 óta képtelen vagyok nézni, vagy hallgatni. Először nevetségesnek tartottam, amikor a "Hallgass a szívedre" fiatalos, lendületes párt négy év alatt konzervatívvá öregedett, mint Palpatine kancellár a villámok alatt. 

Utána évekig nagyon idegesítőnek tartottam, hogy pökkhendi módon mint bogáncs a pullóverben úgy viselkednek. Amikor 1998-ban kormányra kerültek én nem láttam őket másnak mint 2010-ben. Én nem értem azokat, akik úgy emlékeznek a koronaúztatós, a megfélemlítés kulturáját elterjesztő, aggresszív és pökhendi első Fidesz kormányra, mint valami polgári verzióra. Ugyanazt művelték, mint később, csak kevesebb idejük volt rá. 

Akkoriban azonban a Heti Hetes nekem még erőt adott. Azt éreztem velük, és a hihetetlen népszerűségükön keresztül, hogy becsúszott egy hiba, mindenki érzi, hogy ezek valami nagyon avitt, nagyon kínos dolgot hoztak vissza és jó magyar reflexekkel, a Hofi-Rádiókabaré tiltakozása kel életre. 

Nagyon destruktívnak tartottam a Fidesz első kormányzását, de azt gondoltam, hogy ok, meglebbentettük milyen az ha visszafelé megyünk és hirtelen az ország ugyanabba a hangulatba került mint 1986-89 között. Már mindenki röhögött rajtuk, de még volt pár évük, hogy kifussanak. 

2006-ban volt a másik olyan élmény, amit én soha nem fogok megbocsátani. A TV székház ostromát követő napon életemben először ültem úgy villamosra, hogy az járt az eszemben, vajon biztonságos-e a város. 

Az MSZP kormányok idején a legnagyobb problémám az volt, főleg szakmai ügyekben, hogy ilyen alamuszi, sunyi módon intézték az ügyeket. Kiszorítósdi, frakciózás, szövetkezés, alátevés, vagy éppen összefogás ment, és akkor sem volt kérdés, hogy a Pasaréti úttól felfelé olyanok élnek, akik maguk között nagyban lopják szét az országot. A lopást nem, de a sunnyogó szakmai mímeskedéseiket meg lehetett fogni. Civil szervezetekkel, társadalmi egyeztetéssel, oknyomozó újságírással, polgári tiltakozással. Folyton elégedetlen voltam, de össze se lehet hasonlítani ezt azzal az érzéssel, amikor az ember egy aggresszív, arrogáns hihetetlenül erőszakos, ellentmondást nem tűrő nyomás alatt van és többszörösére, már a kisemberek életét komoly módon veszélyeztető szintre nő a lopás. 

Nem voltak sosem illuzióim a magyar közállapotokat illetően, de 2010 előtt még alakíthatónak tartottam a dolgokat és onnan visszatekintve 20 évet én láttam előrelépést. 

2005-től kezdve a munkám engem nagyon gyakran a Kaukázus országaiba (Örményország) és Közép-Ázsiába (Kirgizisztán és Kazahsztán) szólított és ezeken a helyeken láttam meg azt, hogy milyen durva, nyers formában megy sokkal nagyobb léptékben mindaz, amit Magyarországon sokkal szelídebben, finomabban és gyengébben szintén látok. Akkor erre úgy gondoltam, hogy basszus kicsiben, finomabban nálunk is ez van, de azért nem ilyen brutális. 

2010 után azonban pillanatok alatt felzárkózott Magyarország Közép-Ázsiához. Én az agyamat kapartam amikor Kazahsztánban vagy (az akkori) Ukrajnában folyton Sorosoztak. El nem tudtam képzelni, hogy ez egyszer Magyarországon is bekövetkezzen. Szintén Kazahsztánban undorítóan poszt-szovjet monumentális épületkolosszusok között 12-essével vonultak egymás után a limuzinok. Újgazdag senkik csapatták a városban olcsó kínai ruhákban őket tátott szájjal néző lakosok között.

Amikor a békemenetet néztem egy csomóban volt a gyomrom. Szingapúri lányt vettem feleségül, a terhesség hatodik havában lehetett már a kislányunkkal. 2012-ben Orbán Viktor is érezte, hogy nagyon rezeg a léc, spin doktoraival ezt követően, erre reagálva találtak rá a bevándorlás és idegen ellenességre. 

Bennem megfagyott a levegő, hogy ide fog születni az én félig kínai félig magyar lányom. A szó szoros értelmében beteggé tett az amit láttam magam körül. A békemenet a Heti Hetes élményének az inverzét hozta el. Már nem hittem abban, hogy be lett csapva az ország és majd újra a Hofi (most már Bödőcs) vonalon a térdünket csapkodva fogunk röhögni rajtuk azt hagy menjenek a picsába. Azt éreztem, hogy ez az ország ez lett. A békemenet. Meg az erő. A fehér komondoros magyarság. 

És hiába születtem ide, ez nem én vagyok. 

Szakmai vonalon is lezárultak az ajtók. 2008 magasságában még egyeztetéseken vettem részt a minisztériumban, ahol szakmai viták folytak. Nagyon éles viták, a kormány nem akart semmit se költeni a fogyatékossággal élő emberek ellátására, amival akkoriban én foglalkoztam. 2010 után is még jártam a minisztériumba. Új arcok jelentek meg, és egyre szaporodtak az olyan mondatok, hogy 

"Van ismeretség. A Semjén Zsolték felé, esetleg el tudnánk intézni, hogy ők támogassák a bizottság kérését és akkor be lehet jutni esetleg magasabb szintekre".

Nekem a gyomrom forgott. Nekem ne azért legyen új lakhatási programja a fogyatékossággal élő embereknek, mert jól vagyunk bekötve a Semjén Zsolthoz. Hanem azért mert Magyarország aláírta az erről szóló ENSZ egyezményt és innentől kötelezettséget vállalt az ellátórendszer fejlesztésére. Én azért mentem a minisztériumba, hogy ezt a munkát közösen elvégezzük és nem azért mert a tekintetes úrékhoz így lehet bejelentkezni. 

Az MSZP-sek se akarták az ENSZ egyezményt végrehajtani. Túl drága volt nekik családi házakat építeni vagy vásárolni fogyatékosoknak (akkor még nem voltak erre EUs pénzek). Amit ők csináltak az az volt, hogy jogilag csűrték-csavarták, ímmel-ámmal csináltak valamit látszatként. Erre még rá lehetett pirítani, erről lehetett újságcikket írni, petíciót beadni, szakmai szervezeteket összehívni, és nem egyszer sikerült elérni jogszabály módosításokat. Volt értelme dolgozni. 

Semjén Zsolthoz bejutni nincs értelme. 

Volt egy konkrét pillanat, amikor az egyik megbeszélésen felálltam, kimentem és soha többé nem mentem semmilyen bizottságba, munkacsoportba vissza. 

Nagyjából másfél évet dolgoztam azon, hogy helyet találjak a világban. Pályázatot adtam be az USA-ba egy posztdoktori ösztöndíjra. Nem nyertem. Akkor már páv éve hollandokkal dolgoztam, sokat jártam Hollandiába, nagyon szerettem volna oda menni dolgozni valahova. Nem vettek fel sehova mert nem beszéltem hollandul. És nagyon tetszett Észtország. Szakmai programokon voltam ott, és engem ámulatba ejtett, hogy végre egy ország, ahol nem handabandáznak. Egy konferenciát szerveztünk oda hollandokkal és tudtam ha odamegyek, akkor akár állásinterjúkat is szervezhetek magamnak. Így mentem be a Tallinni Egyetemre egy állásinterjúra a konferencia 3 napja alatt. Felvettek.

Amikor leszállt a repülő Tallinnban már sötétedett. Délután 4 körül lehetett, szürke esős idő volt. Akkor még nem tudtam, hogy ez a sztenderd idő, a reggel látott nedves napsütést el lehet felejteni. De a békemenetet is, Orbán Viktort és NER lovagjait is, és az ázsiai feleségemet se kellett féltenem. 

9 év telt el azóta. Észtországot is elhagytuk, a COVID alatt Szingapúrba költöztünk, ahol három tagú családunkból ketten állampolgárok, ők otthon vannak. Én vagyok idegen, nekem nincsen hazám. Majd másfél éve vagyunk itt, minden reggel mégis még mindig rácsodálkozom, hogy hol az istenben vagyok. Kint sosem hallott madarak rikácsolnak (valami nagy papagájok, nagyon erős hangjuk van) és néha még mindig közel megyek a pálmafákhoz és megtapogatom a síma törzsüket, mert nem hiszem el, hogy igaziak. 

Engem már a 2012-es első békement padlóra küldött. Amit ma látok (nekem Magyarország médiaesemény), azt ép ésszel nem bírom felfogni. Észtországban nagyon kínos volt már a vége felé magyarnak lenni. Szingapúrban annyival könnyebb, hogy nagyon távol van Magyarország, az emberek nem sokat tudnak az otthoni világról, vagy ha igen, akkor nincs nagy megrökönyödés, van elég hülye ország a környéken is. Itt Szingapúr a téma, elsősorban szingapúri vagy ha itt vagy, az az érdekes, hogy mit csinálsz. Hogy honnan jöttél, az lehet egy jó sztori, de itt mindenki jött valahonnan. 

Ezzel együtt nem érzem magam otthon. De nem érzem magam otthon Magyarországon sem. A COVID előtt voltam utoljára otthon és szállodában megszállva, magányosan sétálva a körúton a szagok és a hangok is idegenek voltak már. 5-6 év alatt átfordult az is, hogy az ismerősök is elkopnak, már amikor otthon vagyok lemondják a találkozót, elszakadtunk már egymástól. Körbelátogatja az ember a rokonokat, és felül a gépre....hazamenni.