...és még annyit, hogy...

Nem túl messzire.  Írtam már egy párszor, hogy Magyarország azért nem nagy hír Szingapúrban, mert önsorsrontó idiótákért Dél-Kelet Ázsiában sem kell messzire menni. A napokban a brüsszeli zsarolás okán azonban többször bekerült a helyi hírekbe. Nem volt jó érzés látni, hogy Magyarország (és nem Orbán) azzal pörög a hírekben, hogy nyíltan zsarolja az Európai Uniót 10 milliárd eurós támogatást kicsikarva. Az itteni kommentárokban (azt hiszem a Politico-ra hivatkozva) az is elhangzott, hogy ez könnyen lehet, hogy az EU Bizottság vezetőinek állásába fog kerülni a jövő évi választáson. Azzal, hogy ilyen ócska trükkel sarokba lehetett őket szorítani azzal az alkalmatlanságukat bizonyították be. Ezt így fehéren-feketén olvasom a hírekben Szingapúrban.  Hogy kontextusba helyezzem ezt a megjegyzést, összeszedtem, hogy errefelé, hogyan kezelik az ilyen jómadarakat.  Malajzia és Indonézia, Szingapúr két közvetlen szomszédja tulajdonképpen a kezdetektől (az 1965-ös függetlenné válástól) ahol tud a

Most már hónapok teltek el, hogy nem vagyok a Facebookon. Az egyik hatása, hogy nincs prompt elérés. Mármint nem lehet rámírni és persze én se tudok senkire csak úgy ráírni. Volt, aki megsértődött, volt, aki a LinkedInen akarta ugyanazt újraépíteni (nem posztolok és félévente egyszer ha válaszolok üzenetekre a Linkedinen. Szerintem azt is törölni fogom, a véleményem róla korábban megírtam . Van azonban, aki talán megértette mit szeretnék. Így tett egy horvát ismerősöm is Zágrábból, akivel ha jól számolom olyan 17-18 éve ismerjük egymást. Most írt egy hosszú e-mailt, arról, hogy hogy van, mik történnek vele.  Nagyon örültem neki, és jó volt olvasni a sorait. Azon gondolkodtam, hogy ennél már csak az lenne jobb ha kézzel írt levelet írt volna, ami Zágráb bélyeggel megérkezik postán, idegen illata van és én a lámpa alatt, hisz úgyis vettem az IKEA-ban egy meleg színű asztali lámpát, megírnám neki a választ. Időt, papírt, tintát szánva rá, még a postára is elballagva érte. Felugró thumbs u

A 2022-es PISA felmérések Európa számára döbbenetes eredményeket hoztak. A korábban éllovas északi országok eredményei rendre bezuhantak míg a NER megjelenése óta szabadesésben romló magyar teljesítmények inkább stagnálni látszanak. A magyar vonatkozásokról elég világos összefoglalást adott Radó Péter oktatáskutató . Én ezt a magam észt és szingapúri tapasztalataival kiegészítve szeretném egy tágabb összefüggésbe helyezni. Vettem a fáradtságot, hogy a magyar interpretációk mellett megnéztem Észtországban és Szingapúrban miképpen értelmezték a most megjelent eredményeket.  Észtország, ami a korábbi felmérések során nemcsak felzárkózott a finn eredményekhez, hanem legutóbb már túl is szárnyalta azokat, a 2022-es eredményeket egyértelműen visszaesésként értékelte azt kiemelve a szalagcímekben , hogy globálisan a korábbi harmadik helyről a negyedikre esett vissza. Az ő perspektívájukból tehát egy elit pozícióból való visszaesés történik. Amolyan győztesek, dobogósok kommunikációja ez, lem

Az előző bejegyzést azzal a gondolattal zártam, hogy habár manapság igyekszünk mindent a jog és az igazságosság dimenziójában értelmezni, az eseményeket ebben a mederben tartani vagy ide terelni, de valójában nem a jog és a törvények adják a történések fő kereteit, hanem ezer éves drámák, mítoszok, történetek.  Sokan beszélnek erről, sokfelől közelítve, én a magam útján járom körbe ezt a szerintem nagyon érdekes témát.  Egy pszichoterápiás csoporton találkoztam először ezzel a gondolattal. Ahhoz, hogy valaki segítő szakember legyen, főleg a pszichiátria területén, meghatározott számú órát kell eltöltenie önismereti csoportokban. Ezek egyszerre adnak lehetőséget arra, hogy az ember saját magával (főleg a korlátaival) tisztában legyen, másrészt betekintést enged a csoportok dinamikájába, azok pszichológiai működésébe.  Most nem akarom ezt a részét túlságosan részletezni, de ezen a területen tengernyi irodalma van annak, hogy a csoportok tulajdonképpen "kitermelnek" mintákat, v

Kifejtettem már párszor, hogy nem tartom az emberi jogokat a(z aktivista) retorikán túl érvényesíthető jogoknak. Ezt nem valami cinizmus mondatja velem, megint nem is teljesen helytálló a kijelentés, mert látom az értelmét, látom a funkcióját és érzékelem az evolucióját az emberi jogoknak, de akkor mondjuk így, jelenlegi állapotában ez nem más, mint széplelkek önáltatása. Engem is beleértve, hiszen nagyon sokáig foglalkoztam a fogyatékossággal élő emberek jogaival.  Mindig azt érzem, van itt valami alapvető félreértés. Úgy beszélnek aktivisták, ENSZ tisztviselők és mindenféle jó lelkek (igen, megint, én is) az emberi jogokról, mint valami magától értetődő, szinte közhelyszerű, a józan ész, valamiféle morális iránytű mentén mindenki által betartandó, egyetemes értékeken alapuló globális, civilizációs megállapodásról. Ez a megközelítése a jognak az, amit azt hiszem úgy hívnak természetjog. Hogy van egy alap morális egyetértés, amin ezek a jogok alapulnak. A jó és a rossz dolgok erkölcsil

Nézem olvasom a hírekben, hogy csődöt jelentett a WeWork. A hírt azért találom fontosnak, mert az irodai kapacitásokat rugalmas formában kínáló cég csődje egyfajta empirikus megerősítése annak, hogy a munka(helyek) világa alapvető változáson megy át.  Nagyon érdekes, ahogy ebben a témában hasad az, amit a saját szememmel látok (Szingapúrban) és amit a sajtóban, akár a szaksajtóban olvasok.  A saját szememmel ugyanis a COVID lecsengése óta (annak ellenére) azt látom, hogy egész egyszerűen nem tért vissza a korábbi élet a belvárosba. Szingapúr egy olyan város, ahol az üzleti negyed a maga felhőkarcolóival elsősorban a munkahelyeknek, irodáknak és azt kiszolgáló vállalkozásoknak ad helyet, míg a lakónegyedek úgy kerültek kialakításra, hogy lakások mellett azok szomszédságában minden áru szolgáltatás elérhető legyen anélkül, hogy be kelljen menni a (bel)városba. Ha valaki történetesen a saját kerületében dolgozik, akár az is előfordul vele, hogy évekig nem jár a belvárosban. Nincs ugyanis

Még egyetemista koromban az akkori barátnőmmel meglátogattuk egy közös barátunkat. Vacsorára hívott minket az albérletébe. Ő pár évvel előttünk végzett és a vacsora alatt hosszan beszélt a szakmai terveiről, a munkájáról, a karrier elképzeléseiről.  Amikor hazafele mentünk este, a barátnőm már fáradt volt és a trolin a fejét a vállamra tette. Arról beszélt, hogy egész este azon gondolkodott, hogy neki is ugyanez a szakmája, de számára sokkal fontosabb dolog, hogy szerelmes legyen, hogy családot alapítson és gyerekei legyenek.  Nagyon szerelmes voltam abban a pillanatban.  Igazából én is ugyanígy gondolkodom. A párválasztás számomra mindig olyan volt, hogy ha együtt vagyok valakivel, akkor az a rögzített pont. Mindegy mi történik velünk, mi együtt vagyunk. Ha kell a híd alatt alszunk, nem kérdés, hogy együtt tervezünk mindent. A gyerek is így kerül a képbe. Az én lányom egész későn érkezett, 40 éves voltam, amikor megszületett. De olyan 38 éves koromban már a torkom összeszorult ha gyer