Az emberi és mindenféle jogokról

Kifejtettem már párszor, hogy nem tartom az emberi jogokat a(z aktivista) retorikán túl érvényesíthető jogoknak. Ezt nem valami cinizmus mondatja velem, megint nem is teljesen helytálló a kijelentés, mert látom az értelmét, látom a funkcióját és érzékelem az evolucióját az emberi jogoknak, de akkor mondjuk így, jelenlegi állapotában ez nem más, mint széplelkek önáltatása. Engem is beleértve, hiszen nagyon sokáig foglalkoztam a fogyatékossággal élő emberek jogaival. 

Mindig azt érzem, van itt valami alapvető félreértés. Úgy beszélnek aktivisták, ENSZ tisztviselők és mindenféle jó lelkek (igen, megint, én is) az emberi jogokról, mint valami magától értetődő, szinte közhelyszerű, a józan ész, valamiféle morális iránytű mentén mindenki által betartandó, egyetemes értékeken alapuló globális, civilizációs megállapodásról. Ez a megközelítése a jognak az, amit azt hiszem úgy hívnak természetjog. Hogy van egy alap morális egyetértés, amin ezek a jogok alapulnak. A jó és a rossz dolgok erkölcsileg (szinte) unverzálisan elválnak és ép ésszel nem kérdőjelezi meg őket az ember. A gyilkolás tilalma (ne ölj), de sajátos módon már az ennél jóval szofisztikáltabb szabályok (ne lopj) is olyan magától értetődőnek tekinthetők, hogy értelmezhetőek a természetjog keretei között. Pedig a tulajdon (aminek védelmében a "ne lopj" törvénye életbe lépett) abszolút egy társadalmi konstruckió. Nincs olyan, hogy tulajdon..azt mi találtuk ki. 

Szerintem azonban a jog (nem csak az emberi jogok, hanem minden jog) egész egyszerűen kikényszerített szabályok, elvárt viselkedések gyűjteménye. Tartalmában - mármint hogy éppen mi jogos, jogszerű - ráadásul egy nagyon lecsupaszított módon technokrata dolog. Jog az, ami benne van a törvényben. Ez a jog pozitivista megközelítése. Vegyük észre, hogy ennek kevésbbé van erkölcsi tartalma. A pozitivista felfogásban ha az része az adott térség, ország jogrendszerének akkor a jog része...az első éjszaka joga, vagy a zsidótörvények (több mint 2000 jogszabály formájába öntött törvény és rendelet volt zsidókkal kapcsolatban a náci Németországban). 

És pont a zsidótörvények kapcsán láthatjuk, hogy akár a legembertelenebb, legkegyetlenebb dolgok is lehetnek jogosak, jogszerűek, törvényben foglaltak. A jog tehát nem egy eleve pozitív dolog abban az értelemben, hogy jogom van valamire, hanem a jog egy akarat kifejeződése. Hogy kié az az akarat az nagyban függ az adott társadalom berendezkedésétől. Jogrendszere még Észak-Koreának is van. A jog nem az igazságosság kifejeződése illetve nem feltétlenül az. Abszolút kerülhet jogszabályba igazságtalan döntés. Szerintem például az egykulcsos adórendszer súlyosan igazságtalan. 

A jog tehát nem feltétlenül pozitív, erkölcsös, igazságos.

Viszont mindig...hangsúlyozom mindig....erőszakos.

Tételmondat következik: A jog és az erőszak rokonok egymással. Kéz a kézben járnak. A jog az erőszak szalonképes eufemizmusa. 

A jogban a hangsúly a kikényszerítésen van. Olyannyira azon, hogy jogszabályba csak az kerül, törvényként csak az lesz deklarálva, kodifikálva, kihírdetve, bevezetve, amit ki kell kényszeríteni és ki lehet kényszeríteni. Arról sehol nincs törvény, hogy az almának le kell esnie a fáról. Mert meg fog történni bármiféle jogszabály nélkül és bármiféle törvényt hozunk ellene az alma le fog esni a fáról. 

Ha őszinték akarnánk lenni, akkor minden egyes jog, jogszabály, törvény után tulajdonképpen a tisztánlátás kedvéért oda kéne írni: - Különben pofánváglak. 

Ne lopj, - különben pofánváglak

Ne ölj, - különben pofánváglak

A jog, hogy valakinek joga van valamire, már eleve magában hordoz egy konfliktust, egy egyet nem értést, mert jogot formálni csak olyasmire kell, amivel kapcsolatban felmerülhet, hogy másnak más a véleménye, akarata, indíttatása erről. 

A jog rendet tesz ebben, kimondja kinek van joga valamihez (tulajdonhoz, bánásmódhoz etc.), ami vegyük észre, hogy a másik félnek egy üzenet. A jog az egyik oldalra áll (és nem igazságot tesz) és azt mondja én ezt, ha nem így történik, erővel ki fogom kényszeríteni. Jogról nem is tudunk máshol beszélni, mint ott, ahol van arra elég erő, hogy ezeket a jogokat ki is kényszerítség (law enforcement). Magyarul is így mondjuk, a maga pőre egyszerűségében erőszakszervezeteknek hívunk minden olyan szervezetet, ami kikényszerítheti a törvény betartását. 

A jog tehát kéz a kézben jár az erőszakkal, a jog egy kényszer, a jog valakinek, valakiknek az akaratának kiterjesztése, normává emelése és annak következetes kikényszerítése. Ez akkor is így van ha az az akarat a mi érdekünket szolgálja (kötelező védőoltás). És akkor is így van ha az az akarat a többség akaratát fejezi ki demokratikus módon. 

Ha nem az lenne nem lenne szükség jogra és törvényekre, mert minek előírni azt, amivel mindenki egyetért és kikényszeríteni se kell soha. A jog tehát már pusztán a létezésével elismeri, hogy van ellentétes irányú akarat. Ez az akarat (és a belőle származó konfliktus) ráadásul általában hamarabb volt meg, mint a jog. Előbb volt tolvaj, mint a ne-lopj törvénye. Nem nehéz belátni, hogy a ne lopj, mint törvény (parancsolat) egy reakció volt arra, hogy a tolvajlás, mint jelenség megjelent, létezett. Véget vetni úgy lehetett neki, hogy egy adott pillanatban az éppen legerősebb szereplő úgy döntött, hogy erővel kikényszeríti ennek a jelenségnek a megszüntetését. 

A korai társadalmak kezdetleges "jogrendszerei" jellemmzően tiltások voltak. A TABU azoknak a viselkedésformáknak a tilalma, melyek szélsőséges módon veszélyt jelentettek az adott közösség életére. A tabu megsértése érdekes módon a tisztasághoz (erkölcsi, testi, és az egészségesség értelmében vett tisztasághoz) illetve spirituális, szent dolgohoz kapcsolódott. Ez utóbbi számomra ugyanúgy az akarat kivetítése egy absztrakt térbe, mint a jogrendszer. Mindkettőre sikerrel lehet hivatkozni úgy, hogy a hatalmi dimenziót elkendőzzük. 

A jog első kezdetleges formái a hagyományok, szokások és az azok mentén kialakított elvárások mentén alakultak. Ezek még nem rögzített jogok abban a formában, hogy elkülönült rendszert alkotnának, de a kikényszerítés már itt is erős. A tabu megsértése például kiközösítéssel járt, vagy akár halállal. Bár a kiközösítés egy törzsi társadalomban szinte egyenértékű a halállal. 

Később, amikor hangsúlyosabb szerepet kaptak a vezetők és megjelentek az uralkodók akkor már az ő akaratukhoz kötődtek a szabályok. Ez a legtöbbszőr úgy került legitimálásra, hogy az uralkodót az istenekkel kötötték össze, akinek az akarata az istenek akaratának kifejeződése. Praktikus szempontból az az uralkodó aki rendet tudott tartani és aki a szabályokon keresztül képes volt egy hatékony és ütőképes társadalmat működtetni az egyfajta evolúciós logika mentén kiemelkedett, sikeresebb lett, túlélt, sőt növekedni tudott. 

Ez történt Egyiptomban, ez történt Mezopotámiában, az Indus folyó mentén és ez történt a Sárga folyó mentén Kínában is. 

Hammurabbi oszlopán jelent meg először komplex, összefüggő jogrendszer és mi volt, ki volt Hammurabbi? Egy király. Mi tesz valakit királlyá? A hatalom. Hogy ne bonyolítsam, neki volt a legtöbb katonája. Ő rendelkezett a "különben pofánváglak" kitétel monopoliumával, vagy legalábbis ő maradt legnagyobb valószínűséggel állva, ha valaki megrázta a pofonfát. 

Ezért mondom azt, hogy az emberi jogok matematikailag és statisztikailag az Egyesült Államok repülőgép anyahajóinak számával alkotnak ok-okozati összeföggést. Érvényesülnek, vannak emberi jogok, mert az Egyesült Államoknak van a legtöbb anyahajója. Abban a pillanatban, amikor az megváltozik, majd figyeljünk oda, hogy mi fog történni az emberi jogokkal....

Persze nem akarok úgy tenni, mintha a jog nem kelt volna külön életre. Egyfajta civilizációs vívmány, de tekinthetjük akár képmutatásnak is, hogy leválasztódott az erőszakról. A jogra, mint önmagában létező entitásra kezdtünk hivatkozni és nem a "különben pofánváglak" kitételre. Akkor is ha az még ugyanúgy ott van. Ez a levállás talán abban a tekintetben a legfontosabb, hogy a jogalkotóról (az uralkodó első körben) is levált és rá is vonatkozott. Ez egy nagyon fontos lépés, bár a mai napig nem érvényesül teljes egészében (Ha az amerikai elnökről van szó nem szex a szopás, egy nemi erőszak tárgyalásán kérdőjelek nélkül az. Az amerikaiak gond nélkül végeznek ki akár háborús bűnösöket mondjuk Nürnbergben, ám ők maguk a mai napig nem csatlakoztak egyetlen nemzetközi bírósághoz sem, ami hatalmát kiterjeszthetné az ő katonáikra is). Hát itt kezdődnek a gondjaim a joggal. 

Lehet erre úgy gondolni, és kell is, mint egy evolucióra. Ami ráadásul nem töretlen fejlődést mutat (az evolúció sem mutat mondjuk). Számos területen, és az emberi jogok ezek egyike, vagy ilyen a nemzetközi jog, nagyon gyerekcipőben jár. Miközben például az üzleti életet szabályozó jogok, a különféle tranzakciókat és azok mentén felmerülő vitákat szabályozó megállapodások több ezer évesek akár. 

Nürnberg kapcsán szeretném érzékeltetni azt amiről igazából beszélni akartam és ami átvezet bennünket a következő bejegyzésbe.

A náci Németország egyik legkegyetelenebb cselekedete az un. einsatzgruppe-k bevetése volt. Elsősorban Kelet-Európában, a mai Ukrajna és Lengyelország területén ezek módszeresen, ipari méretekben végeztek ki zsidókat. A rendfenntartásra küldött rendőri erőkkel együtt több millió zsidó meggyilkolásában vettek részt közvetlenül. A 6 millió megölt emberből körülbelül 1 milliót ezek a különleges egységek végeztek ki úgy, hogy lelőtték őket. Namost ezt úgy kell elképzelni (pedig szinte elképzelhetetlen józan ésszel), hogy kisebb csoportokban, 1000-1500 embert (férfiakat, nőket, gyerekeket) összegyűjtöttek, elszállítottak pontosan tervezett logisztika szerint egy elhagyatott helyre, erdőbe, bányába, és kisebb csoportokba bontva őket belelőtték őket az előtte velük megásatott hatalmas gödrökbe. Egy-egy ilyen kivégzés órákig tartott, és napi menetben csinálták. Évekig. 

Erre a feladatra a náci Németország mintegy 60.000 embert toborzott. Ezek nem különlegesen képzett, a náci ideológiával átitatott gyilkológépek voltak. Hanem egyszeri kisiparosok, vezetőik pedig nemegyszer nyelveket beszélő, doktori fokozattal bíró, magasan képzett értelmiségiek. Rendfenntartásra küldték őket Lengyelországba majd Ukrajnába és sokan azért jelentkeztek ide, mert elkerülhették a frontszolgálatott vagy mert oda nem feleltek meg (az első időkben még válogathattak). 

Amikor megérkezett a parancs az első kivégzésekre ezek az emberek eldönthették, hogy részt vesznek-e benne vagy nem. Alig páran léptek ki, hogy nem. (Ők hátramaradtak a konyhán vagy a latrinát tisztították, amíg a társaik "dolgoztak"). Ez így ment évekig. Namost a nácik mindent akkurátusan dokumentáltak. Megvolt és fennmaradt a teljes névsor, az összes kivégzés lebontva létszámra, a kivégzettek összetételére (férfi, nő, gyerek), időpontra, helyszínre. 

Ami számomra döbbenetes, hogy a 60.000 emberből alig 500 került bíróság elé, és azok közül alig párat ítéltek el a háború után, azokat is kb. 60-as évek végén. A vezetőiket kivégezték, de az alacsonyabb beosztású emberek közül sokan még a rendőrség állományába is visszatértek. 

"A kisnyilasoknak meg lett bocsátva, Pelikán."

Hol itt a jog? A természetjog? Az igazságszolgáltatás?

Hogy tovább fokozzam. Szigorúan jogi szempontból az egész Nürnbergi per, hát mondjuk ki, nagyon gyenge lábakon áll. A perbe fogott kivégzőosztag tagok közül többen arról panaszkodtak, hogy kettős, dupla áldozatnak tartják magukat.

Mert amit csináltak az akkor jogszerű volt. És formállogikailag igazuk volt.

Elvárás volt. Sokuknak pszichológiai problémái lettek, traumatizáltak voltak, volt olyan aki jelentkezett, de szomatizált (testi tüneteket mutatott, például iszonyatos gyomorgörcsei lettek, amint menni kellett volna reggel a kivégzésekre és végül egyszer se ment). Hogy maguknak is meg kellett magyarázniuk mit csináltak és azzal magyarázták, hogy ez egy szükséges rossz és ők szolgálatot tesznek a hazának azzal, hogy valakinek el kell végeznie ezt a munkát is. A gyerekek kivégzéséről például volt aki azt mondta, hogy humanitárius cselekedett volt, mert a szüleik nélkül úgyse tudtak volna felnőni.

Tehát egyszer már erőszakot tettek magukon, hoztak egy áldozatot (a hazáért), és most ismét áldozatok, mert elítélik őket azért, amit tettek pedig nem jó kedvükben tették. (Volt néhány, aki élvezte, a feleségét elhozta, aki a balkonról nézte a lengyel gettók kiürítését, de nem ez volt a jellemző). Szabályosan fel voltak háborodva, méltatlankodtak, hogy miért kell nekik kétszer is áldozatot hozni. 

Többségüket nem is ítélték el. Nem is volt rá politikai igény, már más volt fontos, és ha jogilag komolyan lett volna véve az egész (mondjuk a természetjog erkölcsi alaptörvényei alapján) akkor valójában a német lakosság jórészét ki kellett volna végezni vagy minimum börtönbe zárni. Azt meg nem lehetett, nem is lett volna értelme.

Hát ennyit a jogról. 

És hogy akkor mi van helyette? Narratívák vannak. Történetek amik beteljesülnek. A jog ezeknek része, színházi díszlete, kelléke ha úgy tetszik, de nem a jog a nagy rendező elv. Egyelőre még nem. 

A következő posztban azt fejtem ki, mit értek narratívák és történetek alatt.