Sugarbabe

Még egyetemista koromban az akkori barátnőmmel meglátogattuk egy közös barátunkat. Vacsorára hívott minket az albérletébe. Ő pár évvel előttünk végzett és a vacsora alatt hosszan beszélt a szakmai terveiről, a munkájáról, a karrier elképzeléseiről. 

Amikor hazafele mentünk este, a barátnőm már fáradt volt és a trolin a fejét a vállamra tette. Arról beszélt, hogy egész este azon gondolkodott, hogy neki is ugyanez a szakmája, de számára sokkal fontosabb dolog, hogy szerelmes legyen, hogy családot alapítson és gyerekei legyenek. 

Nagyon szerelmes voltam abban a pillanatban. 

Igazából én is ugyanígy gondolkodom. A párválasztás számomra mindig olyan volt, hogy ha együtt vagyok valakivel, akkor az a rögzített pont. Mindegy mi történik velünk, mi együtt vagyunk. Ha kell a híd alatt alszunk, nem kérdés, hogy együtt tervezünk mindent. A gyerek is így kerül a képbe. Az én lányom egész későn érkezett, 40 éves voltam, amikor megszületett. De olyan 38 éves koromban már a torkom összeszorult ha gyerekekre gondoltam és nekem még nem volt gyerekem. Éreztem, hogy valami hiányzik, sőt kicsi pánik volt rajtam, hogy kifutunk az időből (a feleségem két évvel fiatalabb nálam). 

Amikor megszületett a lányom, az nem egy olyan teher volt, ami tönkretette az addigi életemet, hanem az élet értelmét adta meg számomra kb. Minden megváltozott, miközben igazából semmi nem változott meg. Például nem éreztem soha egy percig sem, hogy anyagilag teher lenne. Pedig még nemrégiben is voltak időszakok, amikor kajára se volt elég pénzünk. Pedig hatalmas adósságba kevertem magam mert a feleségem Budapesten nem mert állami kórházban szülni mert úgy beszéltek vele a Szent István kórházban a nővérek vérvételkor mintha kapca lenne a csizmájukban. Amióta megjártam magam is egy szingapúri kórházat paciensként már tudom miért volt ez elfogadhatatlan és halálosan rémisztő számára. 

De még az ilyen élmények sem jelentettek terhet, amitől gondként gondoltam volna a gyerekvállalásra. Már 10 éves volt a lányom, mire végre nem albérletben laktunk. 

Abban a dimenzióban sem jelentett terhet, hogy az életvitelemet megakasztotta volna. Ez mondjuk talán annak is köszönhető, hogy későn jött. Bőven volt időm, hogy agglegény életet éljek, és a házasságunk után is csak négy évvel született meg a lányunk. Előtte rengeteget utaztunk, nagyon sok időt töltöttünk együtt. Amikor a lányom megszületett akkor ennek sem szakadt vége. 8 hónaposan már Szingapúrban volt, egy évben hatszor-hétszer is mentünk valahova. Voltak munkák amiben együtt dolgoztunk a feleségemmel és utaztunk és a lányunk jött velünk a hordozókendőben. Kellett egy külön táska a pelenkáknak, tápszernek, játékoknak, gyógyszereknek, kötszereknek, ruháknak, de nagyjából ennyi. 

Szóval rá kell jöjjek, hogy ebből a szempontból nagyon konzervatív vagyok, ha ez konzervatívnak számít. Nem úgy konzervatív, hogy ezt tekintem normálisnak és ezt várom el másoktól is, mert nem érzem, hogy bele kéne szólnom mások életébe és népesedéspolitikai aggodalmaim sincsenek. Hanem a magam életére vonatkoztatva. Én párkapcsolban, családdal, gyerekkel akarok élni, és amióta a lányom megszületett azt érzem, hogy tényleg ő életem értelme. Hogy a dolgomat akkor fejezem be ezen a földön, ha ő biztonságban felnő. Sőt kicsit azt is érzem, hogy azzal, hogy ő él én nem halok meg, mert én ott vagyok benne, ahogy magamban is felismerem őt. 

Nekem a kortársaim nagyjából hasonlóan gondolkodtak és élték az életüket. Ez a fiú (akinél vacsorázni voltunk) sem volt más, mert habár nagyon szép karrierje lett (Japánban tanít egy egyetemen) ő is nagyon hamar családot alapított, gyerekei lettek. 

A 90-es évek romantikus filmjei és sorozatai Hugh Grant összes, a Jóbarátok, Bridget Jones mind mind a párkeresésről vagy éppen annak bénázásairól szóltak. A Bridget Jones-ban talán már volt valami abból a vekengésből, ami előrevetítette a jövőt. De az még csak vekengés volt. A rögzített pont a párkeresés, a vekengés annak sikertelenségéről szól. 

És hogy filmekkel folytassam, aztán az évtized végén megjelent a Sex in the City és az abban már sokkal markánsabban megjelent egy másik vonal. 

Amikor elköltöztem Észtországba, láttam, hogy ott valami más történik. Egy lépéssel közelebb áll az a világ a Sex in the City világához. Na nem tradicionálisan. Megint hagy nyúljak egy filmélményhez. Van egy fesztiváldíjas észt film, az a címe Egy észt nő Párizsban (vagy valami ilyesmi). És meglepő módon a napjainkban játszódó film arról szól, hogy egy észt nő Párizsba költözik. Otthon (Észtországban) sötét jeleneteken keresztül mutatja be a film az életét (tényleg ilyen sötét van arrafele), ahogy egy nyomorult faházban laknak és a férje esténként matarészegen fekszik be mellé az ágyba. Egy reggel aztán nem ébred fel. A megözvegyült asszony egy hírdetésre válaszolva Párizsba költözik, ahol egy idős észt nő házvezetőnője (mondjuk ki, cselédje) lesz. Az idős nő egy igazi díva. Évtizedekkel ezelőtt költözött Párizsba és nemcsak Észtországot hagyta maga mögött hanem azt a halk, engedelmes, mindent szótlanul tűrő kultúrát is. Bohém, nagykanállal éli az életet, nem hajlandó bolti csomagolt croissant enni, neki frissen kell a pékségből. 

A történet során kiderül, hogy kb. 40 éve lefeküdt egy észt férfivel Párizsban, akinek felesége vagy menyasszonya volt, már nem emlékszem. A helyi észt közösség kiközösítette és 40 éve nem áll szóba vele senki. Ő kb. leszarja. 

Maga a film azt mutatja be, hogy ez a csendes, örök áldozat, besavanyodott észt nő (a cseléd) hogyan alakul ugyanígy át Párizsban. Hord színesebb ruhákat, lefekszik egy férfival, és igazi croissant eszik. Kinyílik számára a világ. 

Ismertem egy lányt Budapesten, aki később Angliába költözött. Jó állása lett, egy idő után megengedhette magának, hogy London belvárosában béreljen lakást. Találkoztunk Londonban és ahogy a folyó mentén sétáltunk a South Bank környékén arról mesélt, hogy az új angliai életében már egészen másképpen áll a férfiakhoz. Otthon a biztonságot kereste. Megtelepedni akart és egy férfiben látta a megállapodottságot, a létbiztonságot. Most már nem azért van szüksége egy férfire, mert anélkül életképtelen lenne. Nem is volt állandó pasija. Elvette, ami kellett neki, de semmi szüksége nem volt arra, hogy összeköltözzön valakivel. Nem mintha nem próbálta volna, de mindig az lett a vége, hogy kiadta a pasi útját.  

Itt Szingapúrban engem sokként ért (ér), hogy rengeteg emberrel találkozom, akik se családot, se gyereket nem akarnak. Főleg gyereket nem. 

- Irritálnak a gyerekek. 

- Nekem terveim vannak, szeretnék magammal foglalkozni. 

- Megbántam, hogy gyerekeket szültem, nekem az életem véget ért akkor. 

- Rettenetesen drága gyereket vállalni. 

- Mégis, mit kezdjek egy férfivel?

Ilyen mondatokat hallok egyedülálló vagy gyermektelen ismerősöktől, és rengeteg ilyen mém van a Tik-Tokon meg az Instagramon errefelé. 

A legdurvább számomra az a mém volt (most nem találom), ahol egy fiatal nő sír(ást tettet), hogy neki nincs gyereke, ez a hajó elment, itt van egyedül, és könnyek között százdollárosokkal törli meg a szemét (majd a 20 másodperces videó végén nevet). 

Az itteni ismerőseim körében ha jobban belegondolok, sokkal több az egyedülálló nő, mint a férjes asszony. Pedig korombeliek. 50-en is túl vannak. Se gyerekük, se férjük. Dolgoznak rengeteget, 35 év fölött lehet egyedülállóként is állami bérlakásigényt beadni, és a megkeresett pénzüket befektetik, utaznak rengeteget, bejárják a világot, vásárolnak, sportolnak, élik a hobbijaikat, kiterjedt baráti társaságuk van. Idős korukra az a terv, hogy vagy beköltöznek egy magánpanzióba, vagy a CareShield biztosításuk terhére majd egy filipinó vagy indonéz segítő fog gondoskodni róluk 80 évesen. Sehol nem kell itt a képbe egy férj azért, hogy eltartson vagy egy gyerek, hogy majd idős korában gondoskodjon róla. 

10 évvel ezelőtt Sydney-ben voltam vendégoktatóként. A Sydney Egyetem könyvtárában üldögéltem, nagy hét-nyolc emeletes épület, csendes kávézóval. Kezembe akadt az egyetemi újság. Az ottani hallgatói önkormányzat magazinja. Felütöm és egy hosszú riport van benne a Sugarbabe jelenségről. Egy szingapúri alapítású társkereső oldalról van szó, ahol pénzes férfiak és nők társaságért, párkapcsolatért, szexért anyagilag támogathatnak fiatal, szép nőket és férfiakat. 

Az első gondolatom rögtön az volt, hogy "hát igen, mindig is két formáját láttam a prostitúciónak". Van a szegény, repedtsarkú útszéli, valamikori rákóczi téri formája. Amikor a szociális ellátórendszerben dolgoztam a gyermekotthonok környékén szinte természetes volt, hogy a lányok el-el tűntek "olaszba". Táncosnőnek. Meg Svájcba. A barát, a pasi, a társ az egyenlő a stricivel. Futtatni egy lányt az a családi gazdaság része. 

A másik végleten habár nem annak hívták én ugyanennek láttam azokat a nőket, akik szórakozóhelyeken azt próbálják kideríteni milyen autóval érkeztél. Ez a Gábor Zsazsa, Medveczky Ilona vonal, akik addig pörgetik magukat míg egy herceg (vagy minimum kamuherceg) karjaiban nem kötnek ki. Le is tudtam a jelenséget azzal, hogy igen, most ennek is meglett az internetes felülete...SugarDaddy, Sugarbabe. 

A cikk eleje is megerősítette ezt, arról értekeznek, hogy rengeteg ausztrál egyetemista így szedi össze a tandíjat. A meglepő fordulat akkor következett be, amikor megkérdeztek egy neves feminista szociológusnőt. És ő valami ilyesmit mondott:

"Amikor én feministaként kiállok a nők jogaiért, akkor mindig beszorított helyzetben lévő áldozatokat látok. Akiknek nincs más választása mint engedelmeskedni, akiknek nem áll hatalmában döntést hozni a saját életük, testük felett. Én itt nem látok ilyesmit. Ezeknek a középosztálybéli fiataloknak, akik bejutnak patináns egyetemekre ezer választása van arra, hogy milyen életet élnek. Ő úgy döntöttek, hogy pénzért cserébe, folyamatos támogatásért kapcsolatot alakítanak ki egy férfivel vagy egy nővel és én ebben nem látok semmilyen beszorítottságot. Ez egy döntés és én tiszteletben tartom a döntésüket."

Meglepett mert azt vártam, hogy az egyenlőtlenségekről, a lehetőségek különbözőségeiről fog beszélni. Arról, hogy egy fiatal nő még mindig ki van szolgáltatva a pénzes férfiak jóindulatának, és a testét kell áruba bocsátania az érvényesüléshez. De az a nő arról beszélt, hogy ezeknek az egyetemistáknak a többsége diploma után jól fizető állásokba kerül, amiből többségük (mert a statisztikák ezt mutatják) visszafizeti a diákhitelét. Ezek a fiatal nők jelentékeny társadalmi tőkével bírnak, nyelveket beszélnek, értelmes, okos emberek. Ha megnézzük milyen ajándékokat, juttatásokat kínál az oldal, akkor inkább dizájner táskákat fogunk találni nem havi harapnivalót. Ez egy életforma. Nem ugyanaz a helyzet, mint a miskolci gyermekotthonban. 

És nemrég találkoztam valakivel itt Szingapúrban, aki Sugarbabe. Nem ez a szakmája. Van neki rendes napi állása nem is akármilyen. Egyedül él a lányával. A férje a kislány 2 éves korában elhagyta őket, mert zavarta a gyerek, hogy nem tud koncentrálni a munkájára, nincs nyugta. Amikor elvált a nagyon konzervatív szülei őt (mármint a nőt) hibáztatták, hogy nem tudott megállapodni. Elhidegült a szüleitől is, csak a kőtelező kínai újévi látogatást teszi meg, azon felül ha lehet kerüli őket. Ott maradtak ketten a cseperedő lányával. 

Regisztrált erre az oldalra és van két Sugardaddy-je. Két férfi, akikkel időnként találkozik és le is fekszik, igazából amolyan szerető kapcsolatban vannak, de mindkét férfi anyagilag is támogatja őt. A válása olyan mély sértettséget hagyott benne, hogy nem tudja elképzelni, hogy együtt éljen megint egy férfivel. De szabad nőként azt csinál, amit akar és ez a két férfi a tenyerén hordozza. Rögtön kettő...mintha egy pornófilm kelne életre. Pedig ahogy hallgattam csak az jutott eszembe, hogy nincs másról szó, mint amit a férfiak is csinálnak, most már egy nő is megengedheti magának. 

Nem statisztikai, empirikus alapon mondom, de az utóbbi 30 évben valami nagyon megváltozott a párkapcsolatok, férfiak és nők együttélése, találkozása szintjén. Én nem ítélkezem mert elfogadom, hogy egy régebbi kor szülöttje vagyok és az én fejem még úgy van drótozva mint Bridget Jones-é vagy a Hugh Grant filmeké. De ma már nincsenek is ilyen filmek......