Zágrábi történet

Most már hónapok teltek el, hogy nem vagyok a Facebookon. Az egyik hatása, hogy nincs prompt elérés. Mármint nem lehet rámírni és persze én se tudok senkire csak úgy ráírni. Volt, aki megsértődött, volt, aki a LinkedInen akarta ugyanazt újraépíteni (nem posztolok és félévente egyszer ha válaszolok üzenetekre a Linkedinen. Szerintem azt is törölni fogom, a véleményem róla korábban megírtam.

Van azonban, aki talán megértette mit szeretnék. Így tett egy horvát ismerősöm is Zágrábból, akivel ha jól számolom olyan 17-18 éve ismerjük egymást. Most írt egy hosszú e-mailt, arról, hogy hogy van, mik történnek vele. 

Nagyon örültem neki, és jó volt olvasni a sorait. Azon gondolkodtam, hogy ennél már csak az lenne jobb ha kézzel írt levelet írt volna, ami Zágráb bélyeggel megérkezik postán, idegen illata van és én a lámpa alatt, hisz úgyis vettem az IKEA-ban egy meleg színű asztali lámpát, megírnám neki a választ. Időt, papírt, tintát szánva rá, még a postára is elballagva érte. Felugró thumbs up válaszok helyett. 

Amiről írt pedig szomorú volt. Azt írta, hogy úgy döntött bezárja az alapítványt, amit több mint 25 éve csinál, mentális problémával élő embereknek segítve a közösségben. 

Valamikor 2006 magasságában találkozhattunk. Egy amerikai nő vitt el Zágrábba és mutatott be bennünket egymásnak. Elmentem megnéztem a szolgáltatásaikat. Talán három lakásuk lehetett akkor. Ezekben lakott 12 olyan ember, akik korábban nagy, távoli zárt intézményekben éltek évtizedekig. A mi munkánk akkoriban nagyjából arról szólt, hogy megpróbáltuk ezeket az embereket visszahozni a közösségbe, ahol új életet kezdhettek. Ez egy nagyon hosszú és komplex folyamat. Én 1995 óta foglalkoztam ezzel Budapesten, megpróbálva egymással összeérő szolgáltatások hálózatát kiépíteni. Olyan szolgáltatásokét, melyek megteremtik az esélyét annak, hogy sérülékeny, érzékeny emberek is megmaradjanak a közösségben és olyan életet éljenek, mint bárki más. Ada ugyanezt csinálta Zágrábban, csak olyan 7-8 évvel később kezdte. 

Ez egy ígéretes korszak volt. A 90-es évek közepétől talán a 2008-as válságig tartott. A korszak elején rengeteg tervezés, álmodozás volt, amit én annak ellenére aranykornak tartok, hogy pénz az semmire nem volt. Két dolog miatt gondolom mégis, hogy aranykor volt. 

1. Tele voltunk bizakodással. Tartott még a rendszerváltás lendülete, egyértelmű volt a nyugati orientáció mint főirány és hittünk abban, hogy csinálunk közösen egy jó országot, amivel csatlakozunk az EU-hoz és fényes jövő vár ránk. A 90-es évek elején, közepén évi 30%-os volt az infláció, nagyon alacsonyak voltak a bérek, lerobbant volt az infrastrutura, nem voltak még igazán nagy fejlesztések, maffiózok robbantgattak, bankok úgy tüntek el az ösztöndíjammal mintha sose léteztek volna (Postabank). Mindezek ellenére hittünk abban, hogy az ár felfelé viszi az összes csónakot. Én valahogy abban az időben meg voltam győződve róla, hogy valami nagyon jó fog történni.

2. A másik talán még fontosabb. Eleinte annyira szabályozatlan és kiforratlan volt minden, hogy bármit lehetett csinálni. Ez nagyon fontos. Később ugyanis, amikor szociális és egészségügyi területen is jogszabályok, rendeletek, szakmai sztenderdek jelentek meg, az egyrészt ugyan a fejlettség jele volt, másrészt azonban azonnal gúsba is kötött mindent. Az első időkben nem voltak végzettségbeli követelmények, nem volt ugyanis végzettsége se senkinek. Nem volt milliónyi engedélyre szükség, nem voltak nevesítve szolgáltatások, hogy ezt kell és csak ezt lehet csinálni. A magyar közigazgatás hagyományai (pedig sokan büszkék rá) leginkább azt lendítették mozgásba, miképpen kell agyonbürokratizálni és egyúttal ellehetetleníteni a kreativitás legkisebb csíráját is. 

Sokkal később, Hollandiában és Ausztráliában láttam, hogy ott nagyon ügyesen meghagyják a kreativitást. A hollandok akár évekig mindenféle engedély nélkül kísérletezgetnek valamivel és elintézik egy vállrándítással, hogy most még a "radar alatt" repülünk. Így történik az meg, hogy aztán díjnyertes igen kreatív szolgáltatások születnek, amiben mentális problémával élő emberek egy korabeli vitorláshajón utaznak (szimbolikusan és fizikailag egyszerre), vagy teljesen illegálisan, az anyacég háta mögött összegyűjtik a használt Lego készleteket a szomszédságból és autista fiatalok azokat megtisztítva gondosan szétvállogatva second hand (használt) Lego készletként egy kisboltban árulják (amit évek múlva aztán nem csak engedélyez de támogat is a dán anyacég). Magyarországon ilyesmit a jogszabályok alapból az elejétől ellehetetlenítenek. Emlékszem a kilencvenes évek közepén, mivel nem volt saját irodánk se (nem volt pénzünk bérelni) kávézókban és publikus helyeken találkoztunk emberekkel. Egy fiatalember, akinek rengeteg fóbiája volt kitalálta, hogy az óriáskeréken akar ülni. Hát vettünk jegyet a vidámparkba és ő és az egyik kolléganőnk felültek az óriáskerékre. Hónapokat ugrottak azzal, hogy ott ültek a magasban és a félelmeiről beszélgettek. Egy irodában ez sokkal később történt volna meg. Igen ám, de a programot a minisztérium egyik pályázata finanszírozta és amikor meglátták a vidámpark számlát nem fogadták el. Mert a magyar közigazgatás szerint komoly szakmai munka kizárólag klinikailag a mosdókagylóig és a tűzoltó készülékig előírt helyen folyhat, óriáskeréken azonban nem, ezért szépen elutasították a számlát. Ahogy a mozi és a kávéház számlákat is. Fizettük hát saját pénzből. 

Amikor Ausztráliában voltam csereprogramon, meglátogattam egy job coaching szolgáltatást. Ez röviden arról szól, hogy megpróbálnak a környéken munkát találni a közösségben élő mentális problémával küzdő embereknek. Nálunk rögtön az elején rendelet volt arról ki csinálhat ilyen szolgáltatást. Mind valamilyen segítő szakember, tréning alsó, tréning felső, papír, certificate, igazolás kell hozzá. Sydney-ben a civil szervezet, amelyik ezt a szolgáltatást csinálta a kocsma leghangosabb törzsvendégét vette fel erre a feladatra. Miért? Mert ő ismerte a környék összes kisvállalkozóját (lévén azok is ebbe a kocsmába jártak) és igen hatékonyan tudta rábeszélni őket, hogy vegyék fel az ő embereiket kisebb nagyobb munkákra. Az a szervezet nem a bemeneti követelmények (szakmai végzettség, létszám, tűzoltókészülék, ANTSZ engedély) mentén volt mérve, hanem New South Wales kormányzata 3 évente hatalmas pályázatot írt ki, amire az elkülönült szolgáltatások konzorciumba tömörülve pályázhattak. A pályázaton pedig az nyer, aki a legjobb eredményeket érte el az előző három évben. Nem annak kell tehát megfelelni, hogy a bemeneti körülmények (végzettség, alkalmazott szakemberek minimumlétszáma, térbeli és protokolláris szabályok) megfeleljenek az előírásoknak, hanem azt kell bizonyítani, hogy a módszerunk hatékony. 

Namost az elején, amikor elkezdtünk ilyen szolgáltatásokat szervezni akkor még nálunk is ez volt. Azt csináltunk, amit akartunk. Ezért éjszakákon át ültünk és tervezgettünk, ötleteltünk, kísérleteztünk és próbáltunk ezt azt, amit aztán a tapasztalataink mentén megváltoztattunk. Később már tök egyedül írtam az engedély kérelmeket és a szabályok mentén alapítottunk egy szolgáltatást, amit a törvény előírt vagy engedélyezett. 

Amikor Zágrábba mentem, akkor Adáék még ebben a korai stádiumban voltak. Nem volt ugyan pénz (őket is az a Soros Alapítvány támogatta, amelyik most ördögnek van kikiáltva, és amelyik annak idején az egyetlen volt szinte, aki ilyesmire pénzt adott). Viszont nem voltak szabályok, rendeletek, előírások sem. Ezért tehette meg, hogy kibérelt három lakást Zágráb egy nem is rossz negyedében és 12 embert visszahozott az isten háta mögötti intézményekből a városba. A férje pszichiáter főorvosként a helyi ideggondozót vezette, ő volt orvosi értelemben felelős az összes lakóért. 

Rengeteget beszélgettünk arról mi lehetne a legjobb megoldás. Hogyan lehet a lakhatás, a munka, az emberi kapcsolatok, a szórakozás, tanulás frontján teljessé tenni az integrációt, úgy hogy egy idő után megálljanak a saját lábukon is. Ez ugyanis minden rehabilitációnak a célja.  

Én azért imádtam ezt a munkát, mert nagy kihívásnak tartottam a probléma komplexitását és az egészhez hosszú évek szisztematikus építkezése kellett, hogy mérhető sikereket lehessen elérni. És ehhez nagyon fontos volt az a hit, vagy meggyőződés, hogy itt dolgok mennek, haladnak előre. Hogy lehet és érdemes építkezni. Paradox módon ez nem is elsősorban a pénzről szól. Legalábbis biztosan nem csak arról. Hanem a lehetőségről és annak hogy van értelme befeketetni (időt, energiát, tanulást, próbálkozást). Engem nem egy morális erő hajtott, bár azért jobban éreztem magam ezzel a munkával mintha azt kellett volna megoldanom ugyanilyen komplexitással, hogyan kell Coca-Colát szállítani a legeldugodtabb falvakba is. Én azt is tudnám élvezettel csinálni ha látom az értelmét, de örültem, hogy ezt csinálom. Viszont számomra soha nem volt elég az, hogy jót teszünk, elég csak jót tenni és már szentté avatnak. Nekem ennél fontosabb volt, hogy legyen értelme és eredménye. 

Adával elmentünk Szlovéniába, ahol voltak már hasonló programok. Megnéztük ők hogy csinálják. A Soros elküldött minket mindkettőnket Prágába is, ahol olyannyira előrehaladtak már, hogy az ilyen helyek köré komplex vállalkozásokat szerveztek. Tehát nem csak lakhatást, vagy nappal látogatható klubokat működtettek, hanem mindegyik mellé (részben azért mert az állam sosem adott elég finanszírozást) egy-egy kávézót, hotelt, computerszerelő műhelyt, kertészetet hoztak létre. Ezt én fantasztikusnak tartottam, mert egyszerre adtak ezek a vállalkozások munkalehetőséget, és ha jól csinálták termeltek bevételt, profitot a működtető szervezetnek. 

Arról is sokat beszélgettünk, hogy nem lehet ezeket a szolgáltatásokat örökre nyújtani. Vagy örökre ígérni. Bátorítottam őt arra, hogy akkor is ha végtelenségig lehet hosszabbítani, írjon alá 5 éves szerződéseket a lakókkal. Miért? Mert az életben semmi nincs ingyen és örökre ingyen. Legyen a rendszer progresszív, hogy mondjuk a második évtől évente emelkedő mértékű lakbért kell fizetni. Hogy a szolgáltatás egy folyam legyen, egy folyamat, amin végigmennek az emberek és ne egy végállomás. 

Évente háromszor-négyszer is lementem Zágrábba és rengeteget dolgoztunk ezeken, megosztottuk a tapasztalatainkat. Később engem ugyanígy elküldtek Örményországba, Romániába, Koszovóba, Kirgizisztánba, Kazahsztánba, Ukrajnába. Nagyon érdekes volt azt látni, hogy ezekben az országokban ugyanazokat az utakat futották be, de egyfelől jelentős késéssel, másfelől azonban (bár akkor azt én még nem vettem észre) előrejelezve a egy csomó mindent. 

A késés azt jelenti, hogy Kirgizisztánban felszabaduló örömmel tudtam úgy dolgozni, hogy pszichiátriai betegek tudtak saját klubot nyitni az önkormányzat támogatásával akkor, amikor Magyarországon a létező jogszabályok lehetetlenné tették, hogy az itt pszichiátriai betegek nappali intézményének nevezett szolgáltatást a jogszabályban előírt szakemberekhez képes bárki más csináljon. Kazahsztánban amikor először tréninget tartottam (mert sokszor így kezdődik, odaküldenek egy tréningért), akkor már láttam, hogy a csoport jópár résztvevője kántálja a jogszabályokat és azokkal igyekszik a földi élet legjobbjaként beállítani a rendszerüket, miközben agyszibbasztó gigaintézményekbe terelték ott is az összes kicsit is problémás bolondot. De volt egy nő, aki nagyon belelkesedett és megértette amit mondani akartam. Nem telt bele két év és a semmiből több városban létrehozott Training Café néven olyan kávézókat, amikben pszichiátriai betegek dolgozhattak. Örményországban senki de senki nem akarta befogadni az intézményekben a közösségbe hozott embereket. Egy önkormányzati tisztviselő amikor azt mondtem neki, hogy nincs szükségem klinikai szakpszichológusokra ahhoz hogy lakhatási programot szervezzek azt feltételezte, hogy ezt azért mondom mert inkább egy hétköznapi embert öljenek meg, mint egy drágán képzett pszichológust. 

Pedig nem ezért mondtam hanem azért, mert Ada azt a zseniális megoldást találta ki, hogy pár sikertelen próbálkozás után kilúgozott segítő szakemberek helyett, mezei nagymamákat vett fel az általa bérelt lakásokba. Olyan 50+ korú nőket, akik munkanélküliek voltak ezért a munkaügyi központ támogatta az alkalmazásukat azonban nem rendelkeztek semmilyen segítő szakmabéli végzettséggel, amitől egy bükkfanyelvet beszélve tárgyiasították volna a "klienseiket". Ellenben tudták, hogy kell háztartást vezetni, főzni, takarítani, mosni és úgy viselkedtek tényleg, mint egy nagymama aki mellett lassan fel lehet nőni. 

Örményországban egyetlen várost találtunk, amelyik kész volt befogadni tizenegynéhány intézményből kiköltözni vágyó pszichiátriai beteget. Spitak. Az a város, amit egy földrengés a szó szoros értelmében a földdel tett egyenlővé (az épületek 100%-a összeomlott) és 20 évvel később is nemzetközi szervezetek által létrehozott konténervárosokban laktak még nagyon sokan. Egy ilyen konténerekből kialakított (egyébként egész pofás) komplexumot kaptak meg a kiköltöző emberek és a város kertészete befogadta őket dolgozni a melegházba. Semmilyen szabályozás nem volt, éppenséggel az örmény kormány azzal bízott meg, hogy egy munkacsoport keretében, amit én hívtam össze készítsük el az ország mentális egészség koncepcióját. A mai napig ez van érvényben. 

Baljós módon előrejelző volt azonban ez a sok utazás abban az értelemben is, hogy Örményországban láttam milyen az, amikor egy országot megesz a korrupció és a folyamatos parasztvakítás. Hogy Kazahsztánban úgy Sorosoztak, hogy akkor még azt hittem ez egy közép-ázsiai diktátortempó, de ma már tudom, hogy simán elmegy ez Magyarországon is. Talán ez volt az egyik legfájóbb csapás. Hogy engem éppen az a Soros küldött ezekbe az országokba, amelyek nagyíven szartak a saját elesetteikre ámde habzó szájjal keltek ki bárki ellen aki velük szemben alternítavákat fogalmazott meg. Az arcomat kapartam ettől a képmutatástól és pótcselekvéstől. El nem tudtam képzelni, hogy ez egyszer Magyarországon is bekövetkezik. 

De nem csak ez következett be. Nekem 20 év (1990-2010) elég volt arra, hogy lássam, itt semmi nem megy semerre. 1995-ben még tudtam azt mondani, hogy nincs pénz, jövünk ki a szarból, idő kell. 2005-ben még tudtam azt mondani, hogy habár idegesítően lassú a tempó, agyoncsapjuk az eredményeket az agyzsibbasztó jogszabályfetisizmussal, de ki lehet nőni ezeket a gyerekbetegségeket, ahogy a hollandok is tudják hogy kell szabályozni és hol kell békénhagyni. 2010-re azonban bennem teljesen elfogyott a szufla. 

Itt most látszólag a NER megjelenésére teszem a fordulópontot, ez azonban csak átbillentette, villámgyorssá tette az egyébként is nyilvánvalót. 

Ahhoz, hogy egy ilyen komplex rendszert, nagyon bonyolult élethelyzetű emberek közösségi integrációját, működtetni lehessen úgy, hogy annak van látható, mérhető értelme annak van egy minimumfeltétele. Egy minim szintje, amin komolyan lehet venni az egészet. Ennek a minimumszintnek a térségünk országai talán olyan 30%-át teljesítették. Azt is fogcsikorgatva, nem akarom módon, komolytalanul. Ha volt egy integrációs program, aminek mondjuk szakmailag volt 5 alapfeltétele, akkor abból kettőt azonnal lehúztak, a harmadikat majd kicsit később húzták le és elég volt az, hogy nevében azért ez még ugyanaz a program. 

Ahhoz tudnám hasonlítani, hogy képzeljük el a vízügyi rendszerünket. A hétköznapi életben ennek a hasznossága és működőképessége eléggé egyszerűen mérhető. Jön-e a csapból iható víz vagy nem? Lemegy-e a szenyvíz a WC-n, vagy inkább felfelé jön? Nem kell a téma szakértőjének lenni, hogy belássuk egy ilyen rendszer működtetéséhez számos technológiai, szervezésbeli és emberi minimumfeltételnek kell eleget tenni. Különben nem jön a víz a csapból.

Namost az egész magyar (és kelet-európai meg poszt-szovjet) jóléti ellátórendszert képzeljük el úgy, hogy nagy csinnadrattával be van jelentve, hogy van vízügyi rendszerünk. És tényleg van is ilyen tábla kitéve az épületükre, a minisztériumnak van erről elnevezett osztálya, tonnaszámra vannak jogszabályok, aláírunk és ratifikáltunk minden nemzetközi egyezményt amit az orrunk alá toltak. Van amelyiket elsőként! Konferenciákat rendezünk a témában, tanítjuk katedráról, folyóirata van a területnek. Fantasztikus. 

Csak éppen csövek nincsenek. Mármint ott van a WC kagyló, ott van a mosdókagyló, és van víztároló hidroglobuszunk is, azonban egy kurva centimér vízvezeték nincs lefektetve. 

A jóléti ellátórendszer szolgáltatásai és intézményei egészen pontosan így néznek ki. A segítő szakmák infrastruktúrája mifelénk egyszerűen nem éri el azt a szintet, amitől ezt őszintén szakmának lehetne nevezni abban az értelemben, hogy itt emberek egy csoportja működtet egy célokkal bíró, azok mentén mért és merhető rendszert. 

Én 20 után, mostantól visszaszámítva több mint 10 évvel ezelőtt, hoztam egy döntést, hogy én ehhez nem asszisztálok tovább. Én nem adok még egyszer 20 évet annak, hogy majd lesz ebből azért valami. Szerintem nem lesz. És minden percemet, amit ebben töltöttem már nem hősies küzdelemnek, hanem megalkuvó kollaborációnak tartottam. Olyasminek, ami segít fenntartani a látszatot. 

Egészen pontosan erről írt nekem Ada levelet a minap. Hogy ő (is) abbahagyja. Nem írta, de talán visszamegy egy multicéghez. Mert gondolhatunk akármit a Coca Coláról, azok ha azt mondják, hogy minden faluba eljutunk, akkor ezt meg fogják oldani. És ennyiben van értelme csatlakozni hozzájuk. 

Látszattevékenységhez akkor sincs értelme csatlakozni, ha a cégéren az van, hogy jót teszünk.