For me, the most important aspect of a sci-fi is world-building. It doesn't have to be action-packed, nor does it necessarily require a complex storyline. It should transport me to a world that is different from our own - one that is surprising, disturbing, shocking, frightening, or simply captivating.
The best sci-fi doesn't even need a plot. Instead, it allows me to explore a world alongside its inhabitants. It doesn't rely on grandiose words or one-dimensional characters of good versus evil. It doesn't need a narrator. A good sci-fi should not be explained; it is best when I don't fully understand it.
I don't understand the technology, the institutions, the laws, the customs, or the relationships between people in this world. I don't know who is who. It is up to me to discover these things along the way, and that is the true plot of a sci-fi. It is my journey of discovering this new world.
A sci-fi can even be made around a trip to the grocery store, if the smallest details are surprising, new, and different, and if, by the end, you realize that you've just watched a story about a grocery run for an hour and a half, and not only are you not angry, but you're actually upset that it's "only" a film. This is what sci-fi means to me.
Vesper, a French, Lithuanian, and Belgian co-production, is a film that embodies these qualities.
On the one hand, Vesper follows the expected and accepted tropes of its genre. A dystopian future, pandemic, hunger, survivors struggling to survive, and a new dictatorial order. The recipe has been familiar since Mad Max. This topic is very popular, and for good reason. In the shadow of the climate crisis, and after the COVID-19 pandemic, the known world is crumbling before our eyes.
However, Vesper does not have a galactic overview of the course of events. There is no small rebel group fighting against an evil empire, nor is there a commander sent back in time to prevent the robots from taking over. These are global narratives.
Vesper, who is a girl, is digging the muddy ground in search of edible roots, and things just happen to her. She is neither strong nor particularly intelligent or cunning. She is not a leader, she does not undergo significant character development, nor does she rise to the forefront of rebellion and overthrow the evil empire. She is frail, weak, cries, despairs, steals, lies, and, above all, runs away and hides. She is like a pinball bouncing around, sometimes appearing heroic, and at other times incredibly powerless, helpless, naive, and foolish.
Many critics have criticized the storytelling as the film's weak point, but I disagree with them. If the film had a straight, well-written, predictable storyline, it would suggest that this dark future could be controlled through action. I believe that the reason why Vesper's story is so paradoxically tangled is that they wanted to remove the superhero element from it. Once you take away the charisma, superpower, and savior, everything becomes contingent. Death is random (and doubly tragic) and so is redemption. Vesper is a hero who was just blown away by the wind. And for me, this is much more credible and believable.
In my opinion, this film should not be watched in this dimension. The small nuances of the world portrayed in the film are what make up the real plot. It is more of a visual story, a prolonged video clip of the whole thing, rather than a film that tells a traditional story.
It was shot in Lithuania, which I think was a great choice. Living in Estonia for almost 10 years completely extinguished the romance of being a lonely hermit, retreating from civilization. I don't know if it's fun to stretch out for a cluster of wild grapes somewhere in southern Italy, under the shade of lemon, orange, and olive trees, but it's certainly not the case in harsh Northern Europe. Even the sky is scary, forever gray if not stormy. Windstorms squeeze entire forests, icy rain sends blades of water horizontally into your face, and the remaining trees wave their arms like monsters. Nothing grows in the thin, skinny soil, even the best apples are withered, bruised, and pale yellow. You can nibble on the small wild berries, knee-deep in the undergrowth or the swamp, and watch over your shoulder for bears. Hundred-year-old, musty wooden houses offer shelter, but not just for you, but also for ants, beehives, snakes, beetles, owls, and mice. The sauna is a smoky bath, which is not just smoky in name, but after the first day, it gives you the face of a steam locomotive driver. Thick log houses have few windows, usually standing alone in the forest hundreds of meters away or even out of sight of the neighbor. If there are five such houses, then it's already a village, but there are no streets, only the forest, the moss-covered wooden house, and the wild darkness. People move silently around the house, wrapped in rags, like silent shadows. The most frightening things, however, are the abandoned, empty houses. 70-80 years later, they still stand stubbornly, covered in plants, with a collapsed roof, and a dark, howling interior, speaking of their owners who were deported by the Russians in 1944 and never returned from Siberia. It's a silent scream, that no one will hear, because the wind and the storm override everything.
This was not a description of the Vesper film, but of the Baltic states, without any dystopian sci-fi. This is the reality of rural life, closeness to nature, seclusion, and greenery in that region. In that climate, nature is not a friend, but a constant struggle for survival.
All that was needed was to add a 13-year-old girl digging for roots in the muddy soil in the continuous gray fog, and we got a dystopian sci-fi. Based on this solid foundation, the authors built a fantastic world where every plant, every living creature reaches out to drain something from you with its tendrils. The machines bring the steampunk atmosphere or the well-captured dirty and worn world of the newer Star Wars films, and there is no joy in anything, yet it is all very beautiful. I cannot decipher what the secret is. It became colorful, interesting, and beautiful in such a way that it operates with very similar elements to the gaudy Avatar, yet is its complete opposite.
The other dimension in which the film excels is the acting. There are no massive crowd scenes, spectacular battles, or monumental futuristic cities. We see them from a distance, and it can be impressive.
There are people, wretched people. The protagonist Vesper plays fantastically, but so does her uncle, who embodies the evil character, who is both related and a dangerous enemy.
From this film, a world could be built with endless sequels.
Olyan 4-5 évente megnézem. És akárhányszor nézem a filmet a történet örök marad, magával ragad, beszív és minden alkalommal rárakódik egy új réteg. Már gyerekkoromban is szerettem az Abigélt. Emlékszem rá, az érzésre, amit kiváltott belőlem. Nem értettem a történetet, főleg a történelmi szálat, a szerelmi szál meg az iskola valószínűleg unalmas volt. Ami megmaradt bennem és valami különös módon vonzott az a szobor volt és a zöld park körülötte. Van bennem egy ősi kép. Azért hívom ősinek, mert nem tudom honnan jön, mélyen jöhet a gyerekkoromból, de magam még mélyebbnek látom, történelminek. Régi, szinte omladozó, de tiszta kertes ház, vad udvarral. Őszi falevelekkel, amik nincsenek összesöpörve a füvön, száraz de még élő bokrok, színes lombos őszi fák. Talán dió. A bejárathoz pár kopott lépcső vezet, kis kővázák vannak oldalt. A házhoz vezető járda nem beton, kőlapokból, szabálytalan kövekből, mint egy régi római út vannak kirakva. Kis szobrok a kertben, stukkók a házon, régi rézkilin
Messziről, egy homályos üvegen keresztül látom én a magyar ellenzéket. Élő kapcsolatom nincs velük, nem ismerek senkit, vagy legalábbis nem beszélgetek senkivel mostanában (úgy értem az eltelt 10 évben), aki bármelyik formációnak (MSZP-től a Kutyapártig) tagja lenne, de még olyat se tudok említeni, hogy bármelyik magyar ismerősöm azzal jött volna hozzám, hogy nekem bármilyen élményéről, találkozásáról beszámolt volna az ellenzékkel. Ez nagyon fontos szerintem...azt a küszöbértéket nem érik el, hogy a valóság egy személyesen megerősített szeletében bejöjjenek valamelyik ajtón. A kormánypárt plakátjain (én külföldről ezeket sem látom, csak amikor az ellenzéki média hírt ad róluk) és ugyanennek a médiának a tudósításain, vagy Partizán típusú csatornák interjúin átjön valami. Ilyeneket nézve írtam néha Gyurcsányról . Kivételt jelentettek a választások környékén felhevült remények (bennem is) és akkor engem is elvitt a Márki-Zay vonat, hogy aztán falnak rohanjon. Érdekes módon a Momentum
Régóta szerettem volna írni a brazil Jiu-Jitsu küzdősportról, amit a lányom most már hetedik éve űz. Az én ötletem volt eredetileg, hogy csináljon valami küzdősportot. Kicsi korától kezdve terveztem, hogy beíratom valahova...igazából félelemből. Én ugyanis nagyon tartok attól, hogy a lányom generációjára egy olyan világot hagyunk, ami leginkább a Mad Max filmekre fog hasonlítani. A globális felmelegedés elvégzi az egyik felét a másikat megoldjuk mi, megőrül ez a világ. Egyedüli gyerekként itt hagyjuk ezt a kislányt magára és engem már kicsi korában nagyon zavart ez a gondolat. Találtunk hát Tallinnban egy dojo-t, amit egy belga karate bajnok vezetett, aki egy ponton átnyergelt Jiu-Jitsura. Fogalmam sem volt a módszerről, azért oda mentünk, mert angolul voltak az edzések és Bert, az edző nagyon kedves volt. Nekem visszatérő tapasztalatom, hogy valami oknál fogva a küzdősportok űzői a legkedvesebbek, ott a legbarátságosabb a hangulat. Gyerekkoromban én rengeteg sportot kipróbálta
Ferge Zsuzsát sokakkal együtt én is mesteremnek tekintem. Még akkor is ha mára sok dologról mást gondolok, mint ő. De ez nem számít, mert azt hiszem Zsuzsában az volt a nagyszerű, hogy vele lehetett beszélgetni, vitatkozni. 2012-ben engem ért a megriszteltetés, hogy átadhattam neki a tanszéki csoportunk virágcsokrát az ELTE Társadalomtudományi karán Ferge Zsuzsa nagy példakép volt számomra abban, hogyan kell és lehet az akadémiai magasságú tudást (tudományt) a rögvalóssággal összekötni. Én főleg a társadalomtudományok területén el nem bírom viselni a folyamatos nagyotmondást. Az eszmetörténeti, ideológiai okoskodást úgy, hogy közben megvető gőggel viseltetnek ezek művelői bármi iránt, ami gyakorlati, hétköznapi. Még ha okos is az ilyesmi (és sokszor az), felelőtlenségnek tartom, mert a parttalan ideológiai és elméleti diskurzusok kibújnak minden számonkérhetőség, mérhetőség alól, és egyúttal a cselekvés látszatát képesek kelteni, amikor valójában semmilyen cselekvés nincs. Zsuzsa nag
Írtam már erről, és lehet, hogy túlzás, de én mégis így élem meg. Egyszerűen életveszélyes lett bármit is foglalni, rendelni, és legfőképpen fizetni az interneten. Lehet, hogy ez csak ázsiai jelenség, vagy azon belül is kiváltképpen szingapúri. Pedig itt Kínához képest még mindig erős készpénz kultúra is van, mert akárhány kártyás, telefonos, kattintós, kütyüzős fizetési lehetőség van a kiskereskedők olcsóbbik része itt még mindig a készpénzt preferálja. (teszik zsebre és el van nézve nekik, meg a kiskereskedői kultúra amolyan nemzeti örökség errefelé). Kínában, legalábbis a déli és keleti fejlett részeken már egyáltalán nem használnak készpénzt. Az olyan szuperappokon keresztül mint a Tencen mindent elintéznek és évek óta nem látott a mezei kínai készpénzt. Valahogy itt zavarba ejtő sokasága van a fintech megoldásoknak és ezek szabadjára engedve garázdálkodnak versenyeznek egymással. Talán mert már öregszem ki a napi megújulás képességéből, vagy mert rámzuhant Ázsia a nyugis és k
Comments
Post a Comment