A lassú önpusztítás templomai

Feltűnt nekem, hogy Szingapúrban nem látni részeg embereket. Ez persze így nem pontos, mert itt is van vígalmi, vagy szórakozónegyed és a város tele van beülős helyekkel, ahol minden péntek és szombat este iszonyatos tömegek vannak és nem kólát isznak. 

A kocsma...az utasellátó szintű talponálló, a délelőtt 10-kor már matarészeg szaki nem része itt az utcaképnek. Hiányoznak a füstös bárok is, az a depresszív hangulata az éjszakai életnek, ami annak idején annyira jellemző volt Budapestre. Halk zongora, két konyakkal és egy kávéval még az öngyilkosság előtt pár perccel. Csak az menti meg az embert, hogy oda még egy ciginek be kell férnie. 

Ez a hangulat, ez abszolút nincsen. 

Először azt hittem a gazdagság teszi. Multik uralta fogyasztói társadalom. Itt nem kávé-konyak, hanem Heineken, Guiness meg Jack Daniels vonalon haladnak, patikatiszta ír pubokban. Ez így is van, abszolút létezik ez a letisztult, kilúgozott változata az éjszakai életnek, ami ugyanúgy része a magamutogató anyagias világnak, ahol az óra, az öltöny, a kocsi és az ital is számít. Kinézni kell valahogy az egész színház kifelé megy. Face value.

Valami nekem hiányzott. Írtam már korábban arról, hogy Szingapúrban nagyon gyorsan, egyetlen generáció alatt lőttek ki a harmadik világból az első világba és határozott nyomokban tetten lehet érni azt a harmadik világot is a szigeten ha odafigyel az ember. Biztos voltam benne, hogy létezik egy a mi destruktív kocsmai és bár/kabaré/kávéház világhoz hasonló szelep, a beszorított ember lehetősége a lassú önpusztításra, ha már úgysincs értelme semminek. A kollektív búsulás templomai. Az utolsó hely, ahol még győztes lehetsz. 

Egyszerűen kell lennie egy ilyen szelepnek minden társadalomban, mert a reménytelenség ha nem talál utat magának, akkor csak a drasztikus megoldások maradnak. A viharsarki kötél a fészerben. 

Minden társadalomnak van fonákja, minden rendszernek vannak vesztesei vagy kiilleszkedői. És Szingapúrban nagyon kemény, nagyon cudar élet volt a gazdaggá válás előtt. Abszolút ahhoz mérhető világ, ahogy Európában gyári munkások milliói vagy a földeken görnyedő parasztok tengették életüket. Egy munkás értelmezhetetlen a kocsma nélkül. A paraszt is a hajnali pálinka nélkül.

Kicsit utánajártam hát a kérdésnek. A szálak nem is túl régre, 2015-be vezetnek vissza. Ebben az évben ugyanis Szingapúr betiltotta az alkohol elvitelre történő árusítását este 10:30 és reggel 7:30 között és ugyanebben az időben megtiltotta az alkohol fogyasztását nyilvános helyen (utcán, parkban). Ezek a szabályok nem jelentenek újdonságot Európában vagy az USA-ban se. Az alkoholproblémákkal folyamatosan küzdő észak-európai államok ennél jóval szigorúbb szabályokat vezettek be már sokkal régebben. 

Ami Szingapúr esetében figyelemreméltó, hogy az alkoholtilalom indoka nem közegészségügyi jellegű volt, hanem azt korábbi zavargásokhoz kötötték. Az új történy elfogadása körüli diskurzusban a kormányzat 47 zavargásra és 115 más, erőszakos incidensre hivakozott, melyek egy évvel korábban  voltak. Mielőtt még azt gondolnánk, hogy Szingapúrban évi 50 olyan zavargás történik, mint, amit Budapesten megélhettünk 2006-ban, előrebocsátom, hogy itt nagyon szeretnek túlozni ezekkel a szavakkal. 

Itt egy graffiti az vandalizmusnak számít, egy hevesebb muszlim imám terrositaveszélyt jelent és egy utcai verekedés két asztaltársaság között simán zavargásként kerül az újságokba. Nagyon alacsonyra teszik a küszöböt a legkisebb deviáns elhajlással szemben is. 

Volt azonban egy igazi zavargás is, ami szerintem a fenti számoknál jóval erősebben befolyásolta a szigorú beavatkozást. 2013-ban 300 fős zavargás tört ki a Little India negyedben. Olyan igazi, autógyújtogatós zavargás, ami a hasonló számban kivezényelt rendőrök között 54 sérültet eredményezett, 8 civil is megsérült és 29 jármű rongálódott meg. 

Source: AFP

Szinagpúrban nagyon érzékenyek a társadalmi rend megbontására. Amúgy is a végletekig fegyelmezett, szabályok közé szorított társadalomról van szó, de az etnikai és vallási jellegű rendbontásokra, konfliktusokra hiperérzékenyek. Az egész ország léte arra az elképzelésre épül, hogy lehetséges különböző kultúrák harmónikus együttélése (racial harmony itt a hivatalos neve) és éppen azért váltak ki Malajziából, mert ott nem ez a felállás. Malajziában a maláj az uralkodó, domináns kultúra (etnikum) és megengedik hogy legyenek kisebbségek (szerény 40% kínai származású ember él Malajziában). A két ország tulajdonképpen a függetlenná válásuk óta verseng, hogy a nemzeti alapú vagy a multietnikumú, multikulturális berendezkedés a jövő záloga. Gazdasági értelemben Szingapúr nem utcahosszal, hanem autópálya hosszal megnyerni látszik ezt a versengést, de mondjuk azt óvatosabban, hogy egyelőre ennyivel vezet.

Amikor azonban bármilyen formában rés keletkezik a tökéletesnek hit falon és etnikai villongások törnek ki a városban, vagy a rasszizmusnak, a vallási fanatizmusnak akárcsak a legapróbb jelei felbukkannak akkor arra a szigetország szinte hisztérikusan, paranoid módon reagál. A legkisebb rendbontás is mintha azt igazolná, hogy mindjárt szétesik ez az egész tákolmány. 

Az indiai negyedben azért volt egyébként zavargás, mert egy busz elgázolt egy indiai vendégmunkást. Az egészből úgy lett etnikai jellegű zavargás, hogy hétvégente 10 ezrével gyűlnek össze az india és bangladeshi vendégmunkások a Little India negyedben, ahol bárok, éttermek szórakozóhelyek várják őket. Innen indult éppen haza a szerencsétlenül járt munkás és az őt alkalmazó cég által üzemeltetett privát busz alá esett meglehetősen kapatosan. Perceken belül futótűzként terjedt a baleset híre a és hirtelen többszáz indiai és bangladeshi munkás vette körbe a helyszínt, amiből dühös tüntetés és zavargás lett. A tömeg indulata a vendégmunkások helyzete kapcsán meglévő feszültségek mentén lobbant lángra, ebből a kormány legelső lépésben annyit érzékelt (vagy legalábbis arra reagált), hogy a negyedben zajló alkoholfogyasztás volt az üzemanyag. 

Több tucat embert letartóztattak, voltak, akik börtönbe kerültek, vagy 40 embert kiutasítottak az országból és betiltották az alkohol fogyasztását az érintett negyedekben és a fentebb vázoltak jegyében az egész országban nyílt helyeken.

Igazságtalan lenne azonban ha nem jegyezném meg, hogy ezzel egyidőben egy csomó intézkedést is bevezettek a vendégmunkások helyzetének javítására. Ez a történet mint egy spirál ismétlődik, botrány-megtorlás-korrekció, botrány-megtorlás-korrekció. 

Az alkohol funkciója azonban itt a jelet szerint mozgosító. Olaj a tűzre, gyúlagyag, bátorság szérum. Nálunk az alkohol az önpusztítás eszköze leginkább. Itt forradalmi eszköz. 

De nagyon félremenne ez a poszt, ha nem térnék ki arra, hogy a lassú önpusztításnak itt is régi hagyományai vannak. 

És itt érdemes beszélni a füstös éjszakai bárok rum-konyak hangulatának ázsiai változatáról az ópiumról. Az ópium ugyanúgy kötődik össze ázsia történelmével mint nálunk az alkohol és ugyanúgy családok, birodalmak temetője ahogy az alkohol nálunk. És Szingapúr főszerepet játszik ebben a történetben. 

Az opium mint növény eredetileg a mediterrániumból származik, de a térség aktív kereskedelme révén már korán megjelent a mai India, Pakisztán, Afganisztán területén majd Kínában. Meleg éghajlaton meg is termett. Az ún Arany Háromszög (Burma, Laos, Thailand) területén ma is élénken jelen van. 

Ipari méretekben a 19. században futott fel a térségben, akkor amikor Kínában a társadalom minden szintjén gyökeret vert. Gazdag családokban vagy a szegények között, opium pipával kínálni valakit olyan volt mint teával kínálni (általában együtt is kínálták). Helyek nyíltak körülötte, kávéház szerű helyek, vagy szerencsejátékkal (mahjong) összekötött füstös lebujok. 

Szingapúr úgy kötődik a témához, hogy az 1819-ben szabad kikötőként létrejött helynek, mivel nem szedtek kikötői díjat, más bevétel után kellett néznie. Elkezdték hát adóztatni a kikötőn átmenő opium forgalmát. Az akkor fellendülő Kínai fogyasztás elsősorban Indiából és a Közel-Keletről Szingapúron keresztűl szívta fel az opium nagyrészét. Sokkal könnyebb volt a tengeren elérni Kínát, mint Pakisztán felé a Himaláján átkelni. 

Az angolok a hatalmas bevételek reményében kifejezetten bátorították az ópium termesztését és kereskedelmét. 1825 és 1910 között Szingapúr bevételeinek 30-55%-a származott az ópiumkereskedelem megadóztatásából. Ez volt tulajdonképpen a fő bevételi forrás. Hatalmas mennyiségű egyéb áru folyt át a kikötőn, de érdemi bevétel ebből volt, mert erre vetettek ki adót. Ha az egész környéket nézzük (Malajziát is beleszámítva) akkor az angol gyarmatbirodalom itteni szegmense bevételeinek akár 60%-a volt köthető az ópiumkereskedelemhez. 

A kereskedést jómodú kínai családok kezébe adták az angolok, így alakultak ki a klánok és triádok a térségben. A helyi szervezett bűnözés családi alapon szerveződő letéteményesei mondhatnánk, de a helyzet az, hogy ezek teljesen legális vállalkozások voltak és a mai napig érzékelhető a hatásuk a térségé vállalkozói és vállalati kultúrájában és a társadalmi kapcsolatokban is. 

A bot másik végén szintén kínaiak voltak. Akkoriban (a XIX. század közepe táján) olyan 70.000 ember élt Szingapúrban és ezek többsége (olyan 40.000 ember) Kínából érkezett. Ezek többsége kikötői munkás volt (kuli - hordár), akiket szállásért és ételért alkalmaztak, távol a családtól, az otthontól. A korabeli adatok szerint közülök 15.043 volt rendszeres opiumhasználóként nyilvántartva. (Egy idő után regisztrálták őket ugyanis). Ez majdnem a fele. Az opium drága volt pedig, ettől megnőtt a bűnözés. 

Szingapúr nagyon erős pozíciókat épített ki a termelésben (a szomszédos Johor családaival egyesülve) és a kereskedelemben is. Gyakorlatilag lenyomtak mindenkit.  

Miközben az ópiumhasználat teljesen általánossá vált annak veszélyeit csak a XX. század elejére kezdték komolyan venni és fokozatosan korlátozásokat vezettek be. Csak felnőttek használhatták, komolyabban vették az engedélyek kiadását, regisztrálták a kereskedőket és orvosi előíráshoz kötötték és szintén regisztrálták a felhasználókat. Így is 15-16.000 ember tartósan ópiumhasználó volt a múlt század 40-es éveire. 

És akkor jöttek a Japánok. 

A Japán megszállás alatt az ópiumhasználók száma 30.000 fölé ugrott. Ennyit a lassú önpusztítás ázsiai változatáról. 

A visszatérő angol adminisztráció még a háború után is vonakodott illegálissá nyilvánítani az ópiumot (a bevételek továbbra is onnan jöttek). Az első kezelési formák 1955-ben jelentek meg. Jellemzően egy börtönben, mert addigra a használat és az ópiumpipák birtoklása is végre betiltásra került. Ez azonban sok változást nem hozott. 

Már jóval a függetlenné válás után, 1975-től az ópium (és más drogok) kereskedelméért halálbüntetés járt. Ez már vastagon a modern Szingapúr építésének ideje, és a nagyon határozott rendrakás része. Továbbra is inkább nőtt az ópiummal kapcsolatos letartóztatások száma. Ezért Szingapúrban 1989-től már a használatért is nagyon kemény büntetés járt és mindenféle kereskedés, export, import, terjesztés kötelező (nem mérlegelhető) halálbüntetéssel. Ez a mai napig is érvényben van minden drogra. 

Rengeteg kritika éri Szingapúrt emiatt. 

A tény az, hogy csak 1989 után kezdett el drasztikusan csökkeni az addigra már évszázados hagyományokkal bíró droghasználat (elsősorban az ópium) és mára már csak nagyon idős emberek, az egykori ópiumkultúra még élő tagjai vannak ópiumhasználóként nyilvántartva. 

Ugyanezen 30 év alatt Szingapúr kilőtt a világ leggazdagabb, legélhetőbb helyek közé. A lassú önpusztítás eszközei pedig eltűntek. Itt meg vannak győződve arról, hogy ennek titka a radikális tiltás és a brutális büntetés.