...és még annyit, hogy...

Az előző bejegyzést azzal a gondolattal zártam, hogy habár manapság igyekszünk mindent a jog és az igazságosság dimenziójában értelmezni, az eseményeket ebben a mederben tartani vagy ide terelni, de valójában nem a jog és a törvények adják a történések fő kereteit, hanem ezer éves drámák, mítoszok, történetek.  Sokan beszélnek erről, sokfelől közelítve, én a magam útján járom körbe ezt a szerintem nagyon érdekes témát.  Egy pszichoterápiás csoporton találkoztam először ezzel a gondolattal. Ahhoz, hogy valaki segítő szakember legyen, főleg a pszichiátria területén, meghatározott számú órát kell eltöltenie önismereti csoportokban. Ezek egyszerre adnak lehetőséget arra, hogy az ember saját magával (főleg a korlátaival) tisztában legyen, másrészt betekintést enged a csoportok dinamikájába, azok pszichológiai működésébe.  Most nem akarom ezt a részét túlságosan részletezni, de ezen a területen tengernyi irodalma van annak, hogy a csoportok tulajdonképpen "kitermelnek" mintákat, v

Kifejtettem már párszor, hogy nem tartom az emberi jogokat a(z aktivista) retorikán túl érvényesíthető jogoknak. Ezt nem valami cinizmus mondatja velem, megint nem is teljesen helytálló a kijelentés, mert látom az értelmét, látom a funkcióját és érzékelem az evolucióját az emberi jogoknak, de akkor mondjuk így, jelenlegi állapotában ez nem más, mint széplelkek önáltatása. Engem is beleértve, hiszen nagyon sokáig foglalkoztam a fogyatékossággal élő emberek jogaival.  Mindig azt érzem, van itt valami alapvető félreértés. Úgy beszélnek aktivisták, ENSZ tisztviselők és mindenféle jó lelkek (igen, megint, én is) az emberi jogokról, mint valami magától értetődő, szinte közhelyszerű, a józan ész, valamiféle morális iránytű mentén mindenki által betartandó, egyetemes értékeken alapuló globális, civilizációs megállapodásról. Ez a megközelítése a jognak az, amit azt hiszem úgy hívnak természetjog. Hogy van egy alap morális egyetértés, amin ezek a jogok alapulnak. A jó és a rossz dolgok erkölcsil

Nézem olvasom a hírekben, hogy csődöt jelentett a WeWork. A hírt azért találom fontosnak, mert az irodai kapacitásokat rugalmas formában kínáló cég csődje egyfajta empirikus megerősítése annak, hogy a munka(helyek) világa alapvető változáson megy át.  Nagyon érdekes, ahogy ebben a témában hasad az, amit a saját szememmel látok (Szingapúrban) és amit a sajtóban, akár a szaksajtóban olvasok.  A saját szememmel ugyanis a COVID lecsengése óta (annak ellenére) azt látom, hogy egész egyszerűen nem tért vissza a korábbi élet a belvárosba. Szingapúr egy olyan város, ahol az üzleti negyed a maga felhőkarcolóival elsősorban a munkahelyeknek, irodáknak és azt kiszolgáló vállalkozásoknak ad helyet, míg a lakónegyedek úgy kerültek kialakításra, hogy lakások mellett azok szomszédságában minden áru szolgáltatás elérhető legyen anélkül, hogy be kelljen menni a (bel)városba. Ha valaki történetesen a saját kerületében dolgozik, akár az is előfordul vele, hogy évekig nem jár a belvárosban. Nincs ugyanis

Még egyetemista koromban az akkori barátnőmmel meglátogattuk egy közös barátunkat. Vacsorára hívott minket az albérletébe. Ő pár évvel előttünk végzett és a vacsora alatt hosszan beszélt a szakmai terveiről, a munkájáról, a karrier elképzeléseiről.  Amikor hazafele mentünk este, a barátnőm már fáradt volt és a trolin a fejét a vállamra tette. Arról beszélt, hogy egész este azon gondolkodott, hogy neki is ugyanez a szakmája, de számára sokkal fontosabb dolog, hogy szerelmes legyen, hogy családot alapítson és gyerekei legyenek.  Nagyon szerelmes voltam abban a pillanatban.  Igazából én is ugyanígy gondolkodom. A párválasztás számomra mindig olyan volt, hogy ha együtt vagyok valakivel, akkor az a rögzített pont. Mindegy mi történik velünk, mi együtt vagyunk. Ha kell a híd alatt alszunk, nem kérdés, hogy együtt tervezünk mindent. A gyerek is így kerül a képbe. Az én lányom egész későn érkezett, 40 éves voltam, amikor megszületett. De olyan 38 éves koromban már a torkom összeszorult ha gyer

Nem tudom, csak sejtem, hogy az összefüggés ott van, hogy végetért a pénzbőség a tech szektorban. Legalábbis, ami a feltörekvő startup-ok világát illeti.  A kelleténél tovább tartott szerintem az az időszak, amikor az üzleti logikának, és a hagyományosan használt mérőeszközöknek teljesen ellentmondó módon ezeknek a feltörekvő cégeknek a jövedelmezősége szinte nem is számított. Jobb esetben a növekedés, rosszabb esetben annak ígérete, még rosszabb esetben mindenféle mérhető eredmény nélkül valami homályos jövő ígérete vonzotta a pénzt ezekbe a vállalkozásokba.  Ez végsősoron jó volt nekünk is végfelhasználóknak. Így lett aranybánya a teljesen ingyenes Youtube, praktikus eszközöket használhattunk, mint a címadó Doodle, és a növekedés oltárán nyomott áron lehetett számos igen okos és hasznos alkalmazást, platformot használni. A mögöttük álló cégek ugyanis nem az értékesítésből, eladásokból hanem a befektetők megelőlegezett bizalmából éltek és töltötték fel évről évre bankszámláikat. Akár

Feltűnt nekem, hogy Szingapúrban nem látni részeg embereket. Ez persze így nem pontos, mert itt is van vígalmi, vagy szórakozónegyed és a város tele van beülős helyekkel, ahol minden péntek és szombat este iszonyatos tömegek vannak és nem kólát isznak.  A kocsma...az utasellátó szintű talponálló, a délelőtt 10-kor már matarészeg szaki nem része itt az utcaképnek. Hiányoznak a füstös bárok is, az a depresszív hangulata az éjszakai életnek, ami annak idején annyira jellemző volt Budapestre. Halk zongora, két konyakkal és egy kávéval még az öngyilkosság előtt pár perccel. Csak az menti meg az embert, hogy oda még egy ciginek be kell férnie.  Ez a hangulat, ez abszolút nincsen.  Először azt hittem a gazdagság teszi. Multik uralta fogyasztói társadalom. Itt nem kávé-konyak, hanem Heineken, Guiness meg Jack Daniels vonalon haladnak, patikatiszta ír pubokban. Ez így is van, abszolút létezik ez a letisztult, kilúgozott változata az éjszakai életnek, ami ugyanúgy része a magamutogató anyagias v

Azért angol a cím, mert fogalmam sincs mi a kifejezés magyar megfelelője. Azt mondja egy kollégám, hogy habár nincs rögzült magyar megfelelője legtöbbszöt a kisajátítás szóval fordítják.  Arról a jelenségről van szó, amikor egy (jellemzően domináns) kultúra képviselője megalázó, nevetségesség tevő vagy a sztereotípiákat erősítő módon viseli, jeleníti meg egy kisebbségi kultúra sajátosságait. Tulajdonképpen a gúnyolódásról, kifigurázásról van szó illetve kisajátításról abban az értelemben, hogy nem elég, hogy semmibe vesztek, röhögtök rajtam de még a jellemző tulajdonságaimat, ruháimat, szokásaimat, hagyományaimat is megbecstelenítitek.  Ez tényleg a megalázásnak egy olyan szintje, ami szinte teljesen megsemmisít egy embert, egy egész közösséget, népet, kultúrát. Semmi nem marad belőle, ami saját, és amin keresztül az adott kultúra a hangját hallathatná.  Viszont mi van akkor, ha valaki vagy valakik nem azzal a szándékkal nyúlnak egy kultúrához, hogy megsemmisítsék azt. Sőt. Inspirációt