Miért kerül hátrányba az, aki kiszáll a globalizációból?
Get link
Facebook
Twitter
Pinterest
Email
Other Apps
Nagyon érdekes (és szerintem tanulságos) elemzés jelent meg a New York Times-ban arról, hogy miképpen tűnik egyre inkább úgy, hogy Kína törekvése a technológiai önellátásra kudarcra van ítélve.
A cikk a félvezetőgyártás példáján keresztül mutatja be azt, hogy milyen nagyon összetetté és bonyulttá vált a mai világban a csúcstechnológiához való hozzáférés. Hogy a félvezetők, mikrocsippek mennyire fontosak és a hozzáférhetőségük mennyire függ a nemzetközi együttműködéstől azt mindannyian a bőrünkön érezhettük, akik mondjuk autót nem tudtak vásárolni, vagy korábban alapvetőnek számító cikkekhez nem tudtak (vagy nem azonnal tudtak hozzáférni).
A félvezetők ma a csúcstechnológiás eszközök lelkét jelentik és túlzás nélkül mindenhol. A hadiiparban, az orvoslásban, a kommunikációban, a közlekedésben, az űrkutatásban, a modern mezőgazdaságban, a számítástechnikában úgy an block, a logisztikában, a robottechnológiában, a gyártástechnológiában, az oktatásban és a kezünkhöz nőtt kütyüjeinkben is. Hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy körbe vagyunk véve gépekkel és eszközökkel, amiknek a működéséről, a technológiai hátteréről fogalmunk sincs ezért talán fontos érzékeltetni, hogy a félvezetőgyártás egy rendkívül bonyolult, összetett folyamat.
Egy rövid (angol nyelvű) áttekintő videó arról mit is jelent a félvezetőgyártás a gyakorlatban:
A cikk is hangsúlyozza és én is szeretném kiemelni, hogy itt nem pusztán a gyártásról magáról van szó. A félvezetőket megtervezik és folyamatosan új megoldások jelennek meg. Aztán nagyon speciális körülmények között legyártják ezeket úgy, hogy a szükséges alapanyagokat a világ legkülönbözőbb sarkaiból szedik össze. Bármilyen furcsán hangzik, megint máshol szerelik össze és tesztelik a félvezetőket és teszik aztán különféle eszközökbe a világ másik sarkában.
Ez a soklábon állás nem csak arról szól, hogy a nyersanyagok eloszlása földrajzi sajátosság és a különféle természetes erőforrások szerteszét vannak a világban, hanem arról is, amit a közgazdaságtan úgy hív komparatív előny.
Ez nagyon röviden azt jelenti, hogy egy végtelenül összetett folyamatban ha valamelyik ország (illetve annak csúcstechnológiával foglalkozó ipara) rááll egy adott fázisra, megteremti annak az infrastrukturáját, célzottan ráírányítja az oktatást, a kutatást akkor abban az adott témában hatalmas előnyre fog szert tenni. Megkerülhetetlen lesz.
Ez persze nem teljesen igaz, mert mindent meg lehet tanulni, mindent fel lehet építeni, de amikor valaki mondjuk már 50 éve rá van állva a mikrochip gyártásra azzal nagyon nehéz lesz versenyre kelni.
Amikor Kína úgy döntött, hogy önellátóvá válik a csúcstechnológiagyártás terén, akkor azt úgy képzelték, hogy majd belepumpálnak egy csomó pénzt, egy nap alatt felhúzzák a gyárakat (mint azokban a videókban, ahol tényleg egy nap alatt raknak össze előregyártott elemekből háztömböket), és Xi Jinpin elnök csettintésére indul is a mikrocsipgyártyás.
A New York Times cikkében megszólaltatott szakértők szerint, ha Kína valóban piacvezető akar lenni a félvezetőgyártásban azt megteheti, de rá fog menni 30 esetleg 50 éve is. Márpedig a kínai elnök ezt nem így képzeli. Számára Mao Ce Tung bezárkózó és az önellátásra épülő politikája a példa és ha Mao meg tudta oldani, hogy atombombája, aztán rögtön utána hidrogénbombája majd saját műholdjai legyenek, akkor ezt is meg fogják oldani házon belül és többé nem válnak függővé szankcióktól vagy éppen a nemzetközi versenytől.
Ez nem elképzelhetetlen. De nem egyik napról a másikra fog megtörténni. És itt nem segít az a technológiában nagyon érvényes szabály, hogy a technológiai előny sosem igazi előny, mert lemásolni, ellopni, utánacsinálni vagy ne adj isten megvásárolni már sokkal hamarabb és olcsóbban megy mint kifejleszteni. Ez általában igaz is. De nem a csúcstechnológiában ahol hiába lopod el az előző heti terveket, ha nincs meg a kapacitásod, hogy a saját mérnökeid ennél jöbbat tervezzenek a jövő héten megint lopnod kell és ez most már egyre nehezebb mert kirakták a kínai cégeket számos nyugati országból. ZTE-stűl, Huewei-estűl. meg Confucius Intézetestűl, ahol nyelvtanítás címszó alatt ment a kémkedés. Lehet lopni, de ellopni csak a múlt hetit lehet. A jövőheti ott van, ahol az ész van.
Van egy másik oka is a kínai kudarcnak, amit szintén részletesen tárgyal a New York Times cikke. Ez a felülről jövő voluntarista tervgazdálkodásos fejlesztés megspékelve a lojalitással (mintegy a verseny helyett) leginkább hatalmas korrupciós botrányokhoz vezet. Az is lett belőle.
Akárhogy is tekerjük, a nyílt szabad versenyen, a kreatív energiákat szabadon engedő légkörben és az együttműködésen, a komparatív előnyök kihasználásán alapuló fejlesztések mindig előnyben lesznek a bezárkózó, lefojtott, és erőből tolt megoldásokkal szemben. Kína ettől még lassan kiépítheti a maga kapacitásait és könnyen lehet, hogy ez is fog történni. De ennek ellenszere a még szorosabb és még specializáltabb globális együttműködés, ami egy nagyon erős versenyelőny.
Olyan 4-5 évente megnézem. És akárhányszor nézem a filmet a történet örök marad, magával ragad, beszív és minden alkalommal rárakódik egy új réteg. Már gyerekkoromban is szerettem az Abigélt. Emlékszem rá, az érzésre, amit kiváltott belőlem. Nem értettem a történetet, főleg a történelmi szálat, a szerelmi szál meg az iskola valószínűleg unalmas volt. Ami megmaradt bennem és valami különös módon vonzott az a szobor volt és a zöld park körülötte. Van bennem egy ősi kép. Azért hívom ősinek, mert nem tudom honnan jön, mélyen jöhet a gyerekkoromból, de magam még mélyebbnek látom, történelminek. Régi, szinte omladozó, de tiszta kertes ház, vad udvarral. Őszi falevelekkel, amik nincsenek összesöpörve a füvön, száraz de még élő bokrok, színes lombos őszi fák. Talán dió. A bejárathoz pár kopott lépcső vezet, kis kővázák vannak oldalt. A házhoz vezető járda nem beton, kőlapokból, szabálytalan kövekből, mint egy régi római út vannak kirakva. Kis szobrok a kertben, stukkók a házon, régi rézkilin
Messziről, egy homályos üvegen keresztül látom én a magyar ellenzéket. Élő kapcsolatom nincs velük, nem ismerek senkit, vagy legalábbis nem beszélgetek senkivel mostanában (úgy értem az eltelt 10 évben), aki bármelyik formációnak (MSZP-től a Kutyapártig) tagja lenne, de még olyat se tudok említeni, hogy bármelyik magyar ismerősöm azzal jött volna hozzám, hogy nekem bármilyen élményéről, találkozásáról beszámolt volna az ellenzékkel. Ez nagyon fontos szerintem...azt a küszöbértéket nem érik el, hogy a valóság egy személyesen megerősített szeletében bejöjjenek valamelyik ajtón. A kormánypárt plakátjain (én külföldről ezeket sem látom, csak amikor az ellenzéki média hírt ad róluk) és ugyanennek a médiának a tudósításain, vagy Partizán típusú csatornák interjúin átjön valami. Ilyeneket nézve írtam néha Gyurcsányról . Kivételt jelentettek a választások környékén felhevült remények (bennem is) és akkor engem is elvitt a Márki-Zay vonat, hogy aztán falnak rohanjon. Érdekes módon a Momentum
Régóta szerettem volna írni a brazil Jiu-Jitsu küzdősportról, amit a lányom most már hetedik éve űz. Az én ötletem volt eredetileg, hogy csináljon valami küzdősportot. Kicsi korától kezdve terveztem, hogy beíratom valahova...igazából félelemből. Én ugyanis nagyon tartok attól, hogy a lányom generációjára egy olyan világot hagyunk, ami leginkább a Mad Max filmekre fog hasonlítani. A globális felmelegedés elvégzi az egyik felét a másikat megoldjuk mi, megőrül ez a világ. Egyedüli gyerekként itt hagyjuk ezt a kislányt magára és engem már kicsi korában nagyon zavart ez a gondolat. Találtunk hát Tallinnban egy dojo-t, amit egy belga karate bajnok vezetett, aki egy ponton átnyergelt Jiu-Jitsura. Fogalmam sem volt a módszerről, azért oda mentünk, mert angolul voltak az edzések és Bert, az edző nagyon kedves volt. Nekem visszatérő tapasztalatom, hogy valami oknál fogva a küzdősportok űzői a legkedvesebbek, ott a legbarátságosabb a hangulat. Gyerekkoromban én rengeteg sportot kipróbálta
Ferge Zsuzsát sokakkal együtt én is mesteremnek tekintem. Még akkor is ha mára sok dologról mást gondolok, mint ő. De ez nem számít, mert azt hiszem Zsuzsában az volt a nagyszerű, hogy vele lehetett beszélgetni, vitatkozni. 2012-ben engem ért a megriszteltetés, hogy átadhattam neki a tanszéki csoportunk virágcsokrát az ELTE Társadalomtudományi karán Ferge Zsuzsa nagy példakép volt számomra abban, hogyan kell és lehet az akadémiai magasságú tudást (tudományt) a rögvalóssággal összekötni. Én főleg a társadalomtudományok területén el nem bírom viselni a folyamatos nagyotmondást. Az eszmetörténeti, ideológiai okoskodást úgy, hogy közben megvető gőggel viseltetnek ezek művelői bármi iránt, ami gyakorlati, hétköznapi. Még ha okos is az ilyesmi (és sokszor az), felelőtlenségnek tartom, mert a parttalan ideológiai és elméleti diskurzusok kibújnak minden számonkérhetőség, mérhetőség alól, és egyúttal a cselekvés látszatát képesek kelteni, amikor valójában semmilyen cselekvés nincs. Zsuzsa nag
Írtam már erről, és lehet, hogy túlzás, de én mégis így élem meg. Egyszerűen életveszélyes lett bármit is foglalni, rendelni, és legfőképpen fizetni az interneten. Lehet, hogy ez csak ázsiai jelenség, vagy azon belül is kiváltképpen szingapúri. Pedig itt Kínához képest még mindig erős készpénz kultúra is van, mert akárhány kártyás, telefonos, kattintós, kütyüzős fizetési lehetőség van a kiskereskedők olcsóbbik része itt még mindig a készpénzt preferálja. (teszik zsebre és el van nézve nekik, meg a kiskereskedői kultúra amolyan nemzeti örökség errefelé). Kínában, legalábbis a déli és keleti fejlett részeken már egyáltalán nem használnak készpénzt. Az olyan szuperappokon keresztül mint a Tencen mindent elintéznek és évek óta nem látott a mezei kínai készpénzt. Valahogy itt zavarba ejtő sokasága van a fintech megoldásoknak és ezek szabadjára engedve garázdálkodnak versenyeznek egymással. Talán mert már öregszem ki a napi megújulás képességéből, vagy mert rámzuhant Ázsia a nyugis és k
Comments
Post a Comment