Csepü, lapu, gongyola

Nincs ennek a bejegyzésnek semmi magyar aktualitása. Akkor sem, ha magyar vonatkozásai vannak. Egyszerűen nem olyan a világ, nem olyan a berendezkedés és ki kell mondjam, nem olyan a közgondolkodás sem, hogy bármilyen alulról építkező mozgásnak tere lenne. Amiért leírom az az, hogy velem (személyesen) ez jött éppen szembe.  

A magam korabeliek talán emlékeznek még a 80-as években futó Csepü, Lapu, Gongyola vetélkedőműsorra Déri János és Nagy György vezetésével. Ebben a műsorban magyarországi falvak iskolásai vetélkedtek egymással különféle feladatokat megoldva. Ezek jó része inkább ügyességi feladat volt, vagy kisebb munkákat kellett csinálniuk, mint pl. ládákat összeszögelni. 

A másik hasonló műsor, a 90-as évek legelején Geszti Péter ÁSZ című tehetségkutató műsora, ami nekem annak idején nagyon tetszett. Ő különböző vidéki városokba ment el és ott helyi csodabogarakat, tehetségeket mutatott be. De nem az ilyen kilúgozott iskolai versenyek győzteseit, hanem sufnituningos csávókat, lovászkodó tizenéveseket. Én 18 éves voltam akkor, nekem nagyon tetszett az a műsor. 

Ezek a típusú, a magyar valósághoz bármiképpen is kapcsolódó műsorok a kereskedelmi televíziók megjelenéssével teljesen kikoptak a médiából és felváltották őket a megvásárolt licenszek alapján futó, elsősorban szórakoztatóipari (zene, tánc, mutatványok) tehetségkutatók vagy a még lejebbi szintet képviselő valóságshow-k. Itt már egy médiaprodukcióhoz gondoosan kiválasztott (castingolt) szereplőket látunk eljátszani az instruált szerepeket, szó sincs arról, hogy a TV műsor a valóság bármelyik elemét szeretné bemutatni (hozzászokhattunk ebben a világban a dolgoknak pontosan az a neve, ami nem jellemzi azt - valóságshow). 

A minap a TV-t kapcsolagatva az egyik délelőtt belefutottam a szingapúri állami csatornák egyikén egy középiskolás vetélkedőműsorba, amiről később kiderítettem hogy a National STEM Championship élő közvetítése volt. A csatorna ráadásul az egyik legfontosabb helyi hír és üzleti TV csatorna (CNA - Channel News Asia) valahol a CNN, egy nemzeti közszolgálati csatorna és mondjuk a Bloomberg TV kereszteződése. 

Itt a jelek szerint nem mentek ki a divatból ezek a műsorok. A STEM ugye annyit tesz, hogy Science, Technology, Engineering and Mathematics. (Tudomány, Technológia, Mérnöki ismeretek és Matematika). Az adás, amibe belekaptam egy hosszú, középiskolák közötti versenysorozat vége volt, amikor a TV-ben közvetítik a diákok versengését, közönség előtt, akik egyrészt a saját szurkoló iskolatársaik és szüleik, másrészt a különböző innovációs és fejlesztőközpontokból verbuvált zsüri. Ha nem is TV adásba, de engem is elég sokszor szoktak hívni itt Szingapúrban startup és társadalmi innovációs rendezvények versenyeire. 

Nem akarom azt a látszatott kelteni, hogy Szingapúrban nincsenek agyzsibbasztó valóságshow-k. Abszolút mennek az énekes, táncos, showbizniszes tehetségkutatók, ugyanazokat a licenszeket használva mint bárhol a világon, és különösen sok (és számomra nagyon tenyérbemászó) a Tik-Tok, Youtube influenszerek, kozmetikum, ékszer, divat, utazás, kaja, életmód felhozatala valami szívet facsaró lélekromboló anyagiassággal és a kreativitás legkisebb jele nélkül. A Netflix pár éve (talán 2019-ben) adta le a Singapore Social című nem is tudom mit. Hát utána lehet olvasni a kommenteknek, hogy mekkora felháborodás követte, hogy a műsornak az égvilágon semmi köze nem volt ahhoz, ahogy Szingapúrban zajlik az élet. Miközben egyébként hihetetlenül érdekes és jól azonosítható karakterei vannak ennek az országnak, a Netflix sorozata kísérletet sem tett arra, hogy ehhez akár közel kerüljön. A kalifornaiai Selling Sunset, a most futó Dubai Bling és a Singapore Social egymáshoz hasonlítanak inkább, mint az inkább csak díszletként szolgáló forgatási helyszíneikhez. 

Szóval a fos itt is jön a propellerből. 

Nem is a TV műsorokról akarok írni, mert az a tény, hogy én elkaptam a TV-ben egy országos középiskolai vetélkedő egy jelenetét az egy sokkal összetetebb és jól felépített rendszer egyetlen eleme csupán. Én a gondolkodásmódról akarok írni, arról, ahogy az innováció, a jövőorientáltság, és a problémamegoldási képesség életre kell a gyakorlatban. 

Önmagában feltűnő, hogy a szingapúri verseny a STEM-re, tehát a reál tárgyakra épül. Pedig lehetne itt is a Csepu, Lapu, Gongyola trópusi mintájára maláj kókuszpálmafára mászó verseny, kínai dzsunkaevezés, Tamil orrkarika ötvösmesterség a hozzájuk tartozó népviselettel és néptánccal. Én Észtországban szembesültem előszőr azzal, hogy milyen az, amikor egy ország nem a múltjába mereng. Illetve ha egészen pontos akarok lenni, akkor Szlovéniában. Laknak ott barátaim, akikkel évente többször rendszeresen meglátogattuk egymást a kétezres évek elején. Hol ők jöttek hozzám hol én mentem Szlovéniába. Szóval nagyon sokat jártam arra. És emlékszem beszélgetéseinkben sokszor felmerült az ő nemzet és történelem tudatuk. Aminek az akkor még friss jugoszláv polgárháború adott ugyan egy lökést, de távolabbi, történelmi távlatokba visszautalva annyit tudtak elmondani magukról, hogy névtelen parasztok voltak különféle küldöldi hatalmak alatt. 

Hajszálpontosan ugyanez az észt viszonyulás is. Az országnak van egy 1000 évnél is régebbi pogány, viking emléke, azt követően aztán dánok, majd németek alatt dolgoztak az év nagyobb részében fagyott, de nyáron se túl termékeny silány talajon, a magyarhoz képest is elképesztő szegénységben az észt parasztok. Az elnyomás ráadásul kettős volt, mert észt nemesség, polgárság se létezett soha. A balti németek töltötték be a helyi elit szerepét, akik a körülöttük lévő nagyhatalmak (svédek, oroszok) adófizetőiként tengették életüket. A hatalmi piramis alján lévő észtek a szó szoros értelmében névtelenek voltak, képzeljük el azt, hogy csak a a XIX. század elején (tehát a Napóleoni háborúk idején) kezdtek el - a német nemesség utasítására - családneveket adni a gyéren lakott vidék észt parasztjainak. Az észt családnevek többsége találomra vagy előre készített listákról adott természethez köthető név, vagy valamilyen tulajdonság. A szerencsésebbje maga választhatott egyet, másoknak a helyi földesurak aggasztottak nevet. 

Most ehhez képest pörgessük vissza, hogy már az a 1400-as évekbeli Magyarországon is család és keresztnevekkel találkozunk a török háborúk idejéről, de már száz évvel azelőtt, Károly Róbert is Csák Mátéval küzdött a hatalom központosításáért. A magyar nemesség körében (merthogy nálunk volt saját nemesi réteg) már a XIII. század végén, a jobbágyság körében pedig a XVI. század elején jelentek meg családnevek. Gárdonyi Géza Egri Csillagok könyvének a vége az ő kutatásai alapján felsorolja az 1552-es várvédők neveit, többségüknek család és keresztneve is van. 

Mint annyi más esetben itt is arról van szó, hogy hogyan válik a hátrány előnnyé. Amikor egy nemzetnek nincs trónok harca mélységű történelme, akkor hirtelen ott találja magát, hogy ha múltja nincs is jövője még lehet. És elkezd arra koncentrálni. Ez nem érdem, ez adottság, de mint egy sajátos helyzet, elősegítette Észtországban azt, hogy az ország teljes erővel a jövőjére kezdett koncentrálni és az innovációt meg a fiatalok helyzetbe juttatását tette az erőfeszítései központjába. A lapos észt hierarchia, mindenkit olyan helyzetbe hozott, hogy egy ötlet és megvalósítása között a szó szoros értelmében mindössze két lépésnyi a távolság. Észtországban nincs az az érzése az embernek, hogy a sikerre, a boldogulásra születni kell, vagy minimum ismerni kell valakit. A legapróbb falvakból is felhajtják a tehetséges gyerekeket, ahogy ők fogalmaznak, minden kő alá be akarunk nézni, mert észtek (az ott élő oroszok nélkül) vannak kb. 900.000-ren és semmi másuk nincs, mint ők maguk, egymásnak. 

Mivel ők a digitalizációra és a kisvállalkozói (startup) kultúrára álltak rá, ezért ott a különféle hackathon rendezvények, innovációs programok, inkubációs hubok és a vállalkozói készségek bátorítására került a hangsúly. Mivel ott már a TV is old-schoolnak számít, ők inkább az interneten élőzve közvetítik minden kanyarban a tehetségkutató és innovációs rendezvényeiket. Nincs olyan középiskolás, aki ne vett volna részt tucatnyi ilyenen és nagyon erős a meghívás arra, hogy ezeket a versenyeket vegyék komolyan és valósítsák meg az ötleteiket. Évente megrendezik Észtországban az országos Ajujaht (azt jelenti kb: agyvadászat) rendezvénysorozatot, ami olyan mint a magyar Ki mit tud, de teljesen a vállalkozói világra szabva. Az, hogy ma már 11 unikornis szintű startup cége van Észtországnak, és itt Európában a legmagasabb az egy főre jutó startup vállalkozások száma az egy szisztematikus építkezés eredménye. Ők erre az innovációs kultúrára építik a teljes identitásukat, ami ennek megfelelő jövő és nem múlt orientált. 

Mindez nem jelenti azt, hogy Észtországban ne lenne hagyományőrzés, népitánc, népviseletek, és parasztromantika. Az öt évente megrendezett Dalosünnep (Laulupidu) az egyik legnagyobb nemzeti megmozdulás, és nagy becsben vannak tartva a helyi népviseletek, reneszánszukat élik a tradicionális faházak és a nemzeti kultúra szerves (nem csak skanzenekben űzött) része a szauna és annak összes társas, közösségi vonása. De nem ez van kitéve a kirakatba és ami mégfontosabb, nem erre (a múltjukra) építik a jövőjüket. Ők most írnak történelmet, mi egy jó ideje a múltat farigcsáljuk. (Idén mi lesz majd 1956-ban?)

Szingapúrban nagyon hasonló a helyzet, csak fel lehet szorozni 100-zal, már ami a léptéket, a rendszerben forgó pénzeket és az ambíciókat illeti. A reáltárgyaknak és a technológiai fejlődésnek olyan erős hangsúlyai vannak itt, hogy az a kisiskoláskortól kezdve részét képezi a mindennapoknak. Olyan 10-15 évvel ezelőtt ráadásul rájöttek a kreatív iparágak jelentőségére is (dizájn, média, marketing stb.) és míg korábban pontos, fegyelmezett, nagytudású embereket ontott magából az ország, akik tökéletesen megfeleltek az akkori multinacionális nagyvállalati kultúra munkaerőigényénak, ma már sokkal komplexebb módon, az innováció, a kreatívitás, a környezeti tudatosság és a diverzitás iránti érzékenység jegyében zajlik ugyanez. A TV adás, amit néztem éppen a science, azon belül is a biológia témájában zajlott. A vetélkedőben résztvevő 4-5 fős csapatok egy-egy iskolát képviseltek és láthatóan nagyon ügyeltek a nemek arányára (sok volt a lány is) és az etnikai összetételre (kínai, maláj, indiai, eurázsiai). 

A gyerekek egy-egy témát kaptak, amit szemléletesen, színházszerű jelenet formájában kellett előadniük. Tehát nem egy iskolai felelés volt, vagy egy konferencia előadás ppt slide-okkal, hanem úgy ötvözték a tudásanyagot a kreatívitással, hogy el kellett játszani valamit, amiben elmagyaráznek egy-egy jelenséget. Olyasmi témák voltak, mint, hogy miért kell vigyázni az édességgel a cukorbetegeknek. Erre az egyik csapat csinált egy jelenetet egy cukrászdából, ahol a vásárló előtt hirtelen megszemélyesítve megjelenik a vérképe, bemutatkozik az inzulin és megdöbbentő anatómiai és fiziológiai részletességgel elmagyarázták a gyerekek mit jelent a cukorbetegség. A másik csapat azt a feladatot kapta, hogy az antibiotikumok működését magyarázzák el hasonló módon. 

Engem a TV-hez szegezett ez az egész. És akkor most képzeljük el, hogy mindez az ország legfontosabb hírcsatornáján megy, ott ahol a miniszterelnök ad éves beszédet, ahol naponta elemzik a tőzsdei árakat, vagy ahol a világpolitika fejleményeiről számolnak be kiküldött tudósítókkal. Képzeljük el mit jelent ezeknek a gyerekeknek ebben a szövegkörnyezetben megjelenni, mit jelent ez a szüleiknek, ahogy az egész kiterjedt család (nagybácsik, nagynénik) a TV-ben nézik a szereplést, és mit jelent azoknak az iskolásoknak (mint az én lányom), akiket az iskola folyamatosan arra akar ösztönözni, hogy képezze magát, hogy a jövő az ővé, de az nem az ölébe hullik, hanem át kell vennie majd a stafétabotot. Egy napon mi mind elmegyünk, és csak ezek a gyerekek maradnak akkor már felnőttként. Ráadásul egy olyan világot hagyunk rájuk, amiben már most lehet tudni, hogy hatalmas problémáik lesznek. 

Herevasalás helyett, ezért az inzulinkóma veszélyeiről készít műsort a helyi TV. 

Ahogy Észtországban, úgy Szingapúrban is az van, hogy ez a TV adás csak egy apró jelenete egy nagyon okosan felépített útnak. A verseny zsűrijében, már ott ültek az AStar munkatársai. Az AStar Szingapúr egyik gigaintézménye, ami a helyi innováció és fejlesztés állami támogatású motorja (az idetelepülő cégeknek emellett megvannak a maguk kutató-fejlesztő intézményei). A feleségem is az AStar-ban dolgozik, ők a digitalizációval foglalkoznak, a sorok között nagyon sok kollégáját megismerte ahogy néztük az adást. Miért ülnek ők ott? Mert árgus szemekkel keresik a tehetséges, okos gyerekeket és csapnak le rájuk azonnal. Ahogy az észtek, a szingapúriak is minden követ felemelnek, hogy a legontosabb erődorrásukat (az embert) kimaxolják. 

Geszti Péter műsora ha valami csoda folytán folytatódhatott volna, akkor ugyanez a rendszer (innovációs ökoszisztéma) kinőhetetett volna az eltelt 30 évben köré. A Google kidob pár adást az ÁSZ műsoraiból szerintem érdemes belenézni és elgondolkodni azon, hogy mi a jelentősége egy olyan fejlesztési gondolkodásmódnak, ahol a helyi tehetségeket keresik fel és növesztik nagyra, ahelyett, hogy öt férfi egy budapesti pártirodából lejönne szalagot átvágni, hogy el lehessen mondani, az Orbán alatt mennyivel jobb volt.