Csirkehiány Szingapúrban - a globális élelmiszerválság első jelei

Van egy sajátos játék Szingapúr és szomszédja (Malajzia és Indonézia) között. Mivel az apró szigetország szinte minden nyersanyagból és mezőgazdasági termékből behozatalra szorul az egyik dimenzió, ahol időről időre meg lehet szorongatni az a sziget számára fontos termékek eladásának betiltása vagy megtagadása.

Ez történik most is. Egy olyan időszakban, amikor az egész világ egy közelgő élelmiszerválságtól retteg, Malajzia az otthon fellépő áruhány miatt megtiltotta a csirke exportját 2022 június 1-i hatállyal.

Szingapúrban nincs érdemi mezőgazdasági tevékenység és állattartás sincs. A halpiacon és a háziállat/kisállat kereskedésen felül fogyasztásra szánt élőállat tartás sincs, de a piacon sem lehet ilyeneket árulni. Az utolsó sertésfarm 1989-ben zárt be, tehénfarmból meg néhány a hindu hagyományt követő (tehát a teheneket nem leölő) tejüzem maradt, ami ma már inkább kulturális, turisztikai jelentőségű mintsem saját tejiparról lehetne beszélni. 

Ebben a technikailag elég bénára sikerült videóban próbálgatom a Szingapúrban 

kapható tejeket.

A hatmilliós ország tehát behozatalra szorul még az alapvető élelmiszerek terén is. A csirke a szingapúri konyha nagyon fontos alapanyaga. Itt kultikus alapétel a Chicken Rice, ami eredetileg egyébként Hainanese Chicken Rice névre hallgat, tehát igazából kínai étel, de nem kell túldimenzionálni, a nálunk levesben vagy leves után külön leveshúsként tálalt főtt csirke egy adag rizzsel és egy sajátos ízú barna szósszal, amihez hozzáadnak még két karika uborkát. Egy adag viszont mindössze 3 dollár (mai árfolyamon 818 Ft) az ún hawker centerekben és ez elég egy főételnek. A hawker centerek régi típusú, általában légkondícionálás nélküli kifőzdék, olyanok mint nálunk régen a csarnok és benne a Laci konyha. Tehát az olcsó, hozzáférhető, friss, autentikus ételek védjegye a hawker. 

Ha nincs csirke, akkor nagy baj van. Akkor alapjaiban rezeg meg a szingapúri konyha és nyilván mindent lehet kezelni, de ha csirke nincs, akkor mindegy, hogy a szívárvány minden színében lehet kapni Lamborghini-t, akkor válság van. 

Márpedig a maláj csirke a szingapúri import 34%-át teszi ki, míg malajzia csirkeállománynak mindössze 6%-a megy exportra. Havi 3,6 millió csirkéről beszélünk. Mindettől van egy olyan "nem lennék most az imperialisták helyében" maláj narancsos győzelem, hiszen ismét meg tudtuk szorongatni a gazdag szomszéd torkát, ott ahol a legjobbán fáj neki. A csirkenyakánál. 

És valóban, lehet olvasni beszámolókat szingapúri kifőzdékről, akik 150 csirkéről szóló rendelésükre már az exporttilalom előtt is mindössze 100 csirkét kaptak a Malajziában fellépő csirkehiány miatt, és erről még csak értesítést sem kaptak a nekik 20 éve szállító partnertől (itt szúrjunk le egy gombostűt, mert ide még visszatérünk). Vannak már most olyan, elsősorban csirkére szakosodott árusok, akik időlegesen bezártak és általános az aggodalom az amúgy is növekvő infláció mellett az élelmiszerárak további lehetséges megugrása miatt.

Én is gyakran veszek csirkét, szeretek magamnak csirkemellett grillezni és általában 300g csirkemellett 2.50 dollárért (682 Ft) veszek a helyi "közértben". A napokban is vettem 3 csomaggal, a lányommal készülünk megint összeégetni a konyhát.

  

Az újságban már olvasom, hogy a csirke az új WC papír, de én még mindkét környékünkön lévő boltban láttam ma is csirkét és az ára sem ugrott meg egyelőre jobban, mint ahogy minden másnak az ára. Itt is kúsznak felfelé az árak, a 2022 áprilisi inflációs adat 5,4%-os volt, ez csak ahhoz képest nagy, hogy 2020-ban még -0,18% volt az infláció mértéke. Tavaly októberben kezdtek el az árak lassan felfelé kúszni.

Elemzők szerint a nagyobb baj nem Szingapúrban, hanem Malajziában lesz annak ellenére, hogy ott mindez egy elégedett kardcsörgetéssel lett bejelentve. A helyzet az azonban, hogy nem azért nem adnak el több csirkét Szingapúrnak, mert úgy döntöttek, hogy nem fogják etetni többet ezeket a pénzéhes kínaiakat, hanem azért mert nekik sincs. Egészen döbbenetes, hogy Malajziában, ami mégiscsak egy tengerparti ország, a lehalászott halálomány 70%-kal csökkent, van esély arra, hogy a hal lesz a következő termék, aminek az exportját betiltják.

Az általam olvasott malajziai elemzők egy része egyetért a döntéssel, de felhívják a figyelmet arra, hogy az export leállítása legfeljebb gyors tüneti kezelésre elég, a maláj élelmiszbiztonság kérdését ezzel még nem oldották meg (emlékezzünk, a csirkeállomány mindössze 6%-a kerül kivitelre az országból). Mások, még szintén Malajziából, arról írnak, hogy a lépés több kárt fog okozni mint hasznot, mert a híresen reziliens szingapúri gazdaság hamar pótolni fogja a kieső maláj importot és egyáltalán nem biztos, hogy vissza fognak térni a régi beszállítókhoz. 

És itt hagy térjek vissza a leszúrt gombostűfejhez. Malajzia (és Indonézia is) ezt a történetet már eljátszotta az építkezésekre szánt homokkal, eljátszotta már az ívóvízzel, most azonnal ehhez nyúl a csirkénél, könnyen lehet, hogy jön a hal. És mindig van ebben egy kárörvendés, mert az 1965-ben Malajziából tulajdonképpen kirúgott Szingapúrtól itt a környéken azt várták, hogy kb. hónapok alatt fog összeomlani, hiszen még a legalapvetőbb szükségleteit sem tudja kielégíteni. Lee Kuan Yew, Szingapúr első miniszterelnöke és a modern Szingapúr alapítója a könnyeivel küzködve jelentette be 1965-ben a függetlenné válást és ezek nem a felszabadulás örömkönnyei voltak, hanem az aggodalomé. 

A sors (és némi munka) úgy hozta, hogy Szingapúrból a világ egyik legmodernebb és leggazdagabb országa lett, míg Malajziát és Indonéziát is folyamatos politikai válságok jellemzik és felzabálja őket a korrupció. 

Itt jön a maláj elemzők másik fontos megjegyzése, miszerint ha az ország vezetése megelégszik azzal, hogy megoldásként nagy fanfárokkal letiltják a szingapúri exportot akkor csak az igazi problémával nem foglalkoznak (megint). Kevés számú oligarchikusan működő nagyvállalkozó kezében van a maláj élelmiszeripar, ami nem képes a megújulásra a termelékenység és a fenntarthatóság fokozására, mert eddig arra voltak berendezkedve, hogy elfoglalják a jól tejelő pozíciókat. (Ismerős ez valahonnan?)

De hogy reagáltak a szingapúriak? 

Szingapúr egy paranoid ország. Bár nem tudom, hogy lehet-e paranoiának nevezni azt, amikor a könyékeden 60 éve mindenki az összeomlásodat várja és időről időre próbálnak aládtenni, hogy ne férj hozzá a legalapvetőbb szükségleteket biztosító javakhoz?

De tény, hogy Szingapúrban spájzolnak. A szó szoros értelmében. Az országnak hatalmas pénzügyi megtakarításai vannak, nagyon változatos formákban, európai szemmel szokatlan portfoliókban fialtatva az állami pénzeket. A hagyományos energiahordozókhoz való hozzáféréséüket úgy biztosították be, hogy nem csak kikötőkapacitásokkal és kereskedelmi kapacitásokkal jelentenek fontos csomópontot a globális kereskedelemben, hanem jelentékeny finomítók és más magas technológiaigényű energiaipari kapacitások vannak itt. Az építóiparhoz, és az élelmiszerbiztonság terén pedig olyan felhalmozott készleteik vannak, mintha az ország folyamatosan háborúra készülne. 

A másik, hogy a szingapúri egy végtelenül nyitott gazdaság, amit általában válságok idején szoktunk emlegetni mint hátrányt, de vitathatatlan előnyei is vannak. Itt havonta ugrik fel az interneten olyan gazdasági kérdőív nekem, hogy egyetértek-e azzal, hogy Szingapúr már megint aláírt egy újabb szabadkereskedelmi egyezményt. És tényleg tucatjával jönnek ezek. Ami azt jelenti, hogy a földrajzilag egyébként is elég jó helyen fekvő ország, egyik pillanatról a másikra mintha csak egyik boltból sétálna át a szomszédba úgy vesz vagy éppen elad portékákat. A szingapúri élelmiszerimport egyik kiemelkedő partnere pl. Brazília...Még a földgömbön is tekerni kell hozzá, hogy odaérj...De mivel itt szinte a világ teljes kereskedelme átmegy, az infrastruktúra és a kereskedelmi kapcsolatok megvannak ahhoz, ahogy napi szinten oldjanak meg logisztikai, ellátásbeli kérdéseket. 

Paradox módon a globális válság (hiány) egyik megoldása tehát a még nyitottabb globalizáció, nem pedig a visszazárkózás. 

Ez persze nem teljesen, vagy legalábbis nem minden tekintetben igaz. 

A másik szingapúri reakció ugyanis az volt, hogy alig egy héttel a maláj exporttilalom bejelentése után "véletlenül" arról jelent meg vezető újságcikk a legnagyobb példányszámú szingapúri napilaban, hogy egy éven belül nyílik meg ázsia legnagyobb sejttenyészeten alapuló csirkehúsüzeme. A fél focipálya nagyságú területet elfoglaló üzem, élő csirkék sejtjeit felhasználva ún. bioreaktorokban növesztenek csirkehúst. Az újságcikk a folyamatot a sőrfőzdékben használt erjesztőkádakhoz hasonlítja és arról számol be, hogy az üzem évente több tízezer kg csirkehús előállítására lesz alkalmas anélkül, hogy egyetlen élő állatot is leölnének.

Az üzemben 50 élelmiszerpiari kutató és mérnök kap majd munkát. A cikk utal arra is, hogy míg jelenleg Szingapúr élelmiszerigényének 90%-át importból biztosítja, 2030-ra az elfogyasztott élelmiszer 30%-t már helyben szeretné megtermelni olyan új technológiákra támaszkodva mint a sejttenyészet, a vertikális farmok, illetve olyan megoldásokkal, hogy a most parkokban, az utak mentén, kereszteződésekben, felhőkarcolók tetején és függőkertjeiben, bevásárlóközpontokban meglévő zöld szigeteket dísznövények helyett haszonnövényekkel (zöldség, gyümölcs) telepítenék be. Külön program van arra, hogy ingyen lehet magot rendelni a kormánytól ha az itt jellemzően a lakások előtt található minikertekben (nekünk is van) nem orchideát meg pálmát hanem paradicsomot, paprikát termesztenek a lakosok. Mi már be is szereztünk (jó, ajándékba kaptuk) egy baromira csípős chilli bokrot, nagyon szépen terem rajta folyamatosan 10-15 kicsi chilli paprika mindig. 

Érdemes odafigyelni erre a megoldásra, mert a jelek szerint az ellátási láncokban növekvő bizonytalanság hatására és a technológiai fejlődés lehetőségeinek kiterjedésével át fog rajzolódni az ipari termelés és a mezőgazdaság globális eloszlása megint. A szingapúri példa számomra azt üzeni, hogy ők nem számítanak a globális kereskedelem teljes összeomlására, számos befektetésük, fejlesztési tervük a globalizáció (utazás, kereskedelem, migráció) növekedésével számol, azonban a politikai, gazdasági és környezeti bizonytalanságok kezelésére egy stratégiaváltás következik, az alapvető szükségletek helybeni kielégítése felé. Ez a tendencia egyértelműen megmutatkozik az energiapolitikában és a jelek szerint az élelmiszerbiztonság terén is. 

Én mégegy megjegyzést beszúrnék azért ide. Lehet mindenféléket mondani a globális kereskedelem és a liberális kapitalizmus nyerteseiről/haszonélvezőiről, és a kritikák jó része igaz is. Az a magatartásforma, ami azonban ilyan felfújt békaként folyamatosan alátenni kíván ennek miközben a leginkább kiszolgáltatva van neki, az könnyen odajuthat ahova a maláj elemzők egy része jósolja: két szék közül a pad alá. Mert megy a kardcsörtető szájalás, miközben nyilván egy szó sem esik azokról a szükséges fejlesztésekről, amit otthon el kéne társadalmi, gazdasági szinten végezni és ennek előbb utóbb nagyon komoly ára lesz. Szingapúrban lesz csirke...Malajziában nem biztos.