A kis Valentinó

Jeles András 1979-es filmje nagyon ijesztő számomra. Rég nem láttam olyan filmet, ami ennyire eltalálta volna azt a hangulatot és megfogalmazta volna azokat a kétségeket, amik aktuálisann élnek bennem Magyarország kapcsán. Pedig, több mint 40 éve készült a film. Nem tudom sejtették-e, hogy ilyen jól fog öregedni. 

A kis Valentinó egy nagyon csúnya arcát mutatja a 70-es évek végi Magyarországának. 1979 azért is ikonikus időszak számomra, mert kb innentől vannak saját, összetettebb emlékeim az akkori világról és az akkori magyar társadalomról.  7 éves voltam akkor. 

Nemrég az "Átmenet" blog posztomban arról írtam, milyen érzékenyen megragad bennem, ahogy korok lassan csúsznak át egymásba és milyen romantikus, szelíd emlékeim vannak gyerekkorom Magyarországáról. 

A kis Valentinó, ha lehet, ennek az egész hangulatnak a tökéletes ellenpontozása. És ezért ül a film nagyon, mert ehhez az egyáltalán nem szerethető leíráshoz, amit Jeles András az avantgard előfutáraként elénk tesz, sokkal jobban passzol napjaink Magyarországa, mint az általam sokszor megénekelt Süsüs, Ötvös Csöpis, Nívea reklámos vidám barak. 

Ebben a filmben senki nem jó. De mindenki bosszantóan hitelesen reális. Úgy karikatúra, hogy éles tükör is egyben. Túlozni akar, szinte üvöltenek a feliratozott szövegrészek, hogy ez csak egy képregény. Mindent bevet a rendező, hogy valószínűtlen vágásokkal, beállításokkal és a párbaszédek értelmetlenségével azt üzenje, hogy ez csak egy fantázia, egy játék, egy groteszk ábrázolás. Nem sikerül neki, a film olyan mellbevágóan reális, hogy engem teljesen elbizonytalanított a saját emlékeim tekintetében. 

Egy ideje él bennem a gyanúper, hogy az én Kádár korszakbéli emlékeim retusáltak. Retusáltak pszichológiailag bennem, hogy a szebb dolgok mentén építsek fel magamban egy életet és azon keresztül egy énképet, de retusáltak társadalmilag is (például a TV-n keresztül), hogy egy ártalmatlan, szelíd, szerethető világot lássak magam körül. 

A kis Valentinó Budapestje úgy néz ki, mint egy valaha szebb napokat látott polgári világ letűnt emléke, amibe beköltöztek tanyáról a fogalmatlan parasztok. Nagyon erős ez a toposz a jobboldali emlékezetben, de erős a holokauszt túlélők és annak kutatói körében is. 

1998-ban jutottam ki életemben először Svájcba, és ledöbbentett, hogy Bern polgári háztömbjei nem csak kívül néznek ki makulátlanul, hanem a lépcsőházban is. Amikor egyetemistaként felkerültem Budapestre hamar feltünk, hogy sok belvárosi háznak a lépcsőházában apró karikák vannak a lépcső tövében. Rájöttem, hogy a szőnyeget tartó aranyszínű rudak voltak ebben a karikába tűzve és az első gondolatom az volt, hogy ugyan minek szőnyeget rakni egy ilyen sötét, otvar, omladozó falú lépcsőházba? Fel se merült bennem, hogy azok a házak eredetileg nem voltak ilyen lepukkantak, nem voltak tele golyónyomokkal és nem volt az egész ennyire depresszív, szomorú. 

A kis Valentinó szereplői a szó szoros értelemben bolyonganak ezek között a falak között, a festmény ottmarad a sárban. A béna rendőrök, a tolvaj idős hölgy, a lehúzó pincérek, akik habár valamiféle mimikáját hozzák a vendéglátásnak, de valójában kisstílű, haszonleső csalók, prostituáltak és kilométerekre kilóg a szájukból a kapanyél. 

A kritikák úgy írnak a filmről, mint, ami a kádári 70-es évek pangását, sőt általában véve az élet értelmetlenségét ragadja meg nagyon hatásosan. Én nem rugaszkodnék ilyen messzire, bőven elég, ha Magyarországon maradunk. Nekem ez a romos világ, és hozzá ez a teljes erkölcsi nihilizmus olyan hangulatot árasztott, mintha 1945-ben a pincéből felkóválygó emberek 35 év múlva se találnák a helyüket és még arra se jutott ennyi év alatt idő, hogy a törmeléket eltakarítsák. 

Sofi Oksanen könyveire emlékeztetett a film. A Finnországban élő észt-finn irónő nagyon népszerű Finnországban, Magyarországon is sok rajongója van. Éppen Észtországban, amiről regényei leginkább szólnak már sokkal ellentmondásosabb a megítélése. Nem tetszik azt hiszem az észteknek, hogy ennyire sötétnek, kegyetlennek, érzéketlennek írja le a világukat Oksanen. Lehet a szovjetekre kenni, ennek ott hagyománya van, de én azt kell mondjam, hogy Sofi Oksanen tűpontosan találta el az észt lelket (lelketlenséget) szovjetekkel vagy anélkül is. 

Van egy jelenet az egyik könyvében, ami nagyon belém égett. Egy erdőszéli faház ablakából fiatal nő nézi, ahogy a fagyos hidegben egy kislány húzza meg magát a zöld tövében. Egy olyan kultúrában, amiben én otthon érzem magam (az amerikai kötelező happy-endes TV filmeken felnőve) az alapvető emberi reakció az, hogy az ember azonnal magára kap valamit és rohan, mert egy kisgyerek fagyoskodik az ablakunk alatt. Ez a nő meg csak nézi, találgatja él-e még. 

Hajszálpontosan ilyen jeleneteket éltem meg számtalanszor, amikor érzéketlenül, szenvtelenül nézték, ahogy kollégákat elbocsátottak. Emberek úgy tűntek el (a munkahelyekről) mintha sosem léteztek volna. Bármiféle érzelemnyilvánítás, kiállás, sajnálat, empátiá, semmi. Az a passzív aggresszív csend. A csend ami szinte horrorrá teszi az összes Sofi Oksanen könyvet. És az örök téli sötétség. 

Melyik az igazi arca ennek az országnak? 1979-es az általam már sokszor idézett "Veri az ördög a feleségét" is. Abban is van jópár félresiklott élet. Mégis az egész film, főleg a Pásztor Erzsébet által fantasztikusan megjelenített karakteren keresztül inkább pozitív. Ha úgy gondolok erre a lepukkantságra és a romok között kóválygó emberekre mint hrabali alakokra, akkor a legdurvább alak is szerethetővé válik. De ha úgy látom őket, ahogy Jeles András megjeleníti A kis Valeninóban, akkor az valami félelmetes horror, ami közepette rettegve látom magam apám kezét szorongatva egy szürke buszpályaudvaron, ahol nagyot durranva ijesztgetnek a rosszul beállított faros Ikarusz buszok. 

Messze vagyok, nagyon messze ettől. Ugyanaznap, amikor megnéztem ezt a filmet olvastam hogy tucatnyi új lilában úszó metrószerelvényt állítanak forgalomba Szingapúrban. Most jöttek meg frissen Barcelonából. Lila, ciklámen, élénk zöld, citromsárga. Mint valami Milka csokiország, a pedánsan tiszta sarkokkal minden négyzetcentiméteren. 

A kis Valentinóból felnézve azon gondolkodtam el, hogy van-e még Budapesten fa üléses villamos? Egyetemista koromban még a 49-es ha jól emlékszem, a Kiskörúton ilyen fa ülésekkel zötykölődött végig. Nekem fel se tűnt. Mármint, hogy bármi baj lenne ezzel. Elvitt a Móriczról az Astoriáig és nem tudtam róla hány éve változatlanul így zörög, kattog ugyanezen az úton. Nem érdekelt, mennyire lepukkant volt Budapest, én szépnek láttam, mert jónak gondoltam. Ártalmatlannak, szerethetőnek, melegnek, otthonosnak. A képnek, amiről most már nem tudom eldönteni, hogy nem-e én festettem magamnak.