...és még annyit, hogy...

 Olyan másfél évvel ezelőtt írtam egy bejegyzést arról hogyan léteznek rejtett kis közösségek a szingapúri lakótelepeken. Meglehetős részletességgel írtam a mi szomszédságunkról is, arról, hogy a tömbök alagsorában található kis üzletek mennyire nem egyszerűen csak vállalkozások (boltok, éttermek, szolgáltatások), hanem élettérként, közösségi találkozópontként is szolgálnak.  Azóta a harmadik idős ember, mindegyikük egy-egy helyi bolt/vállalkozás tulajdonosa hunyt el. Az egykor élettel teli üzleteik helyén most csak a lehúzott roló van. A napokban halt meg a harmadik néni. A redőnyre ki van tűzve az értesítő, a virrasztás tegnap volt. Pár megállóra lakott, tőlünk egy kicsit nyugatabbra, onnan járt minden nap kinyitni a kis újságos boltját, ahol egyúttal ajándék tárgyakat is lehetett venni és fénymásolni is lehetett.  Minden nap kétszer-háromszor is elhaladtam a boltja előtt. Ha kint állt szélesen mosolygott. Délutánonként amikor bezárt, a fiát várta a bolt előtti út szél...

Egy korábbi posztban csináltam már összehasonlítást az észt és a szingapúri oktatási rendszerről. Azt a bejegyzést elsősorban szülőként, a lányom általános iskolai tapasztalatai alapján készítettem. Most sokkal inkább a saját oktatói/munkavállalói tapasztalataimról fogok írni és az oktatás egy másik végletéről, a felsőoktatásról, illetve felsőfokú szakképzésről. Észtországban 12 éven keresztül voltam a Tallinni Egyetem oktatója. Szingapúrban egy ún. polytechnikumban oktatok innovációt és dizájn gondolkodást. Az itteni oktatási rendszerben ez a középiskola és az egyetem közötti lépcsőfokot jelenti. Sokat elárul talán, hogy az iskola, ahol tanítok korábban College (tehát főiskola) néven futott, de tettek itt egy nagyon határozott különbségtételt és a gyakorlati/alkalmazott (applied) tudományok képzéseit közelebb húzták a szakképzésekhez.  Nekem ez a megoldás nagyon megfelel, mert Tallinnban rengeteg problémám volt az akadémiai világ valamint a való világ (üzleti élet és társadalom) ...