Nagyon aggasztó jeleket látok Észtországban. Az országban élő észtek (kb. a lakosság 70%-a) és oroszok (26%) között a majd 30 évvel ezelőtt kívívott függetlenség óta vannak feszültségek és az ukrajnai események ezeket sajnos újra felszínre hozták.
Nem élek már Észtországban, információim az ottani kollégáimtól barátaimtól vannak, illetve még mindig olvasom a helyi újságokat, híreket, nyomon követem az országban zajló eseményeket. A fő munkahelyem is Észtországban van, ott (is) vezetek bankszámlát, észt bejegyzésű cégem van és ott van nyugdíj és egészségbiztosításom. Ezer szállal kötődöm még az országhoz.
Látom a Facebookon a minap, hogy az egyik észt kollégám megoszt egy lettországi hírt, ami szerint egy orosz ajkú lett Bolt taxi sofőr az orosz himnuszt hallgatta a kocsiban és az utasa megkérte, hogy kapcsolja le a rádiót. A dologból vita kerekedett, aminek az lett a vége, hogy a Bolt sofőr a hajánál fogva rángatta ki a nőt kocsiból.
Erre a hírre reagálva írja le saját bejegyzésében az észt kollégám, hogy ő a minap betért abba a patikába, ahova hosszú évek óta járt és az orosz ajkú patikus, aki eddig lelkesen beszélt észtül már csak oroszul volt hajlandó megszólalni olyan megjegyzéssekkel kísérve, hogy itt "emberi nyelven beszélnek". (Az oroszok, amikor sértőek akarnak lenni azt mondják a finnugor eredetű, sok mély magánhangzót használó észt nyelvre, hogy az egy primitív, buta, civilizálatlan nyelv).
A lettországi taxiban történtek ellenére Rigában volt tüntetés a helyi oroszok szervezésében Ukrajna lerohanása ellen tiltakozva. Tallinnban nem volt ilyen megmozdulás. Ugyanez a kolléganőm arról számol be, hogy megrökönyödve tapasztalja, hogy az a reakció inkább, hogy "mire ez a nagy felhajtás"?
Ehhez képest az észtek, és az észt állam világviszonylatban is jelentékeny erőfeszítéseket tesz Ukrajna támogatásáért a konfliktusban. A konfliktus első hónapjában az Észtországból érkező fegyverszállítmányok, felajánlások és egyéb segítség az ország GDP-jének 0,8%-át teszi ki.
De nem csak az észt kormány aktív, megmozdult az egész észt társadalom. Az észt startup szféra egyik csillaga Ragnar Sass (akinek jegyezzük meg azért, hogy a felesége ukrán), már a negyedik ún. Szabadság Konvojt indítja útjára. Sikeres észt startup vállalkozók terepjárókat és SUV-kat vásárolnak fel és alakítanak át az ukrajnában harcoló védőknek, karavánonként 50 járművet, amit aztán (gondolom Lengyelországon keresztül) eljuttatnak az ukrán határra és ott átadják az ukrán alakulatoknak.
Az én munkahelyem, a Tallinni Egyetem honlapja hetekig az ukrán zászló színeibe borult, az amúgy félévenként 2000 euró környékén kínált angol nyelvű képzéseinkbe ukránoknak most ingyen lehet jelentkezni, lakhatási támogatást, kollégiumi szállást és a külügyminisztériumtól ösztöndíjat kapnak. Az ukrán hallgatóm hétről hétre egy Kijev környéki faluból jelenkezik be Zoom-on az órákra. A háború kitörésekor azonnal hazament, az önkéntes véderőben önkénteskedik. Ha megszólalnak a szirénák megy le a pincébe.
Van ugyanabban a csoportban azonban orosz hallgatóm is. Hogy a dolog mennyire nem fekete és fehér, azt jelzi, hogy az Észtországban tanuló orosz oroszok (tehát nem észt születésű, észt állampolgár oroszok, hanem Észtországban tanuló vagy dolgozó oroszországi oroszok) általában azok, akik Putyin rendszerének kritikusai.
Kicsit olyan ez mint amikor a Németországban élő törökök nagy részéről kiderült, hogy Erdogánra szavaztak. Élnek a tutiban, nagy pofájuk onnan van. Hát ez kel életre talán Észtországban is, amikor az EU keretein belül, az oroszhoz képest összehasonlíthatatlanul jobb viszonyok között élő orosz ajkú észtek nagy hanggal támogatják Oroszországot és Putyint, de oda azért valamiért nem költöznek.
Közeleg május 9-e. Oroszországban ekkor ünneplik a második világháború lezárására emlékező Győzelem Napját és ezt rendszerint felvonulással meg szokták ünnepelni Tallinnban is az itt élő orosz közösség tagjai. Pár éve éppen a kereszteződésben kapott el a felvonulás, ilyen zászlókkal vonulnak:
Hát idén nem fognak, az észt rendőrség ugyanis az ukrán helyzetre való tekintettel betiltott április 26 (a 2007-es Tallinni orosz zavargások évfordulója) és május 10 között minden olyan rendezvényt, ami gyűlöletkeltésre ad okot, illetve olyan jelképeket használ, ami új jelentést nyert az ukrajnai konfliktus kapcsán. Ilyen a sarló-kalapácsos szovjet zászló, a mostani orosz zászló és az un. Szent György szalag valamint a hozzájuk tartozó orosz katonai egyenruhák. (A videón nem látszik, mert későn kapcsoltam be, de a menet elején második világháborús egyenruhákban vonulnak. Már nem egykori veteránok, közülük nem sokan vannak életben. Fiatal lányok és férfiak.)
A feszültség tehát kézzelfoghatóan nő, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy megkérdeztem orosz ajkú észtországi ismerőseimet is a helyzetről és ők leginkább apolitikusan nyilatkoztak, arról számoltak be, hogy a Covid végével végre voltak (napos országban - ez ott egy külön kifejezés) nyaralni, és a maguk részéről nem éreznek semmiféle feszültséget és biztonságban érzik magukat.
Be kell valljam, hogy én egészen Ukrajna lerohanásáig az észtországi észt-orosz viszonyban inkább az oroszok pártján álltam. Ennek van egy személyes része. Engem is, mint majdnem minden ide költöző nem észak-európai külföldit, sokkolt az észtek hűvös, barátságtalan, távolságtartó attitüdje. Sokkal jobban kijöttem a harsány, érzelmeket kimutatni képes oroszokkal. Igazságtalannak tartottam azt, hogy emberek tízezrei lettek hontalanok (szürke ún. hontalan útlevelet kaptak) pusztán azért mert a szovjet időkben költöztek Észtországba és az újjászülető észt állam nem fogadta be őket, de az új orosz sem hacsak nem költöztek "haza".
Leginkább azonban az orosz nyelvhasználat korlátozását tartottam problémásnak. Magyarként én jövök egy olyan országból, ahol jelentékeny magyar ajkú kisebbség él a szomszédos országokban és tudom milyen jelentősége van annak, hogy Erdélyben mondjuk van magyar egyetem, vagy magyar nyelven lehet tanulni kommunikálni. Én akkor veszítettem el a lelkesedésem az észt nyelv megtanulása iránt (az alapfokú nyelvvizsgát letettem, a középfokú nyelvtanfolyamot azonban abbahagytam) amikor észrevettem, hogy az észtek az etnikai megkülönböztetésre használják a nyelvet. Történt velem egyszer, hogy az egyetemen megengedtem az orosz nyelvű hallgatóknak, hogy oroszul adjanak be egy beadandót, az észtek meg észtül. Voltak gyakornokaim, akik mindkét nyelvet bírták és velük ki tudtam értékeltetni az anyagokat mindkét nyelven. Mégis az történt, hogy fejlelentettek az észt hallgatók és a főnökeim figyelmeztettek, hogy Észtországban az észt államnyelv.
Nem bírom tartani a pofám, én persze megjegyeztem, hogy ti mindig a finneket lesitek, olyanok akartok lenni mint ők, hát ott csak 6%-nyi svéd él de minden finn svédül tanul az iskolában és a délnyugati országrészeken svédül van minden én magam csak két svéd nyelvű finnországi egyetemmel dolgoztam együtt. Onnantól kezdve Észtországban tüntetően leálltam az észt nyelv tanulásával ha valaki velem akart beszélni, vagy dolgozni annak angolul kellett ezt megtennie és ez a mai napig így van. Nem volt ez nagy forradalom, Észtországban mindenki beszél angolul és az egyetemek erőteljesen nemzetköziesednek, a nemzetközi tudomány és akadémiai világ nyelve az angol.
Most a napokban azonban szintén az ukrán konfliktus kapcsán olvasom egy volt hallgatóm Facebook bejegyzését. A csavar dologban, hogy habár most észt néven fut, én azonban pontosan emlékszem rá, hogy ő orosz ajkú észt, a férjezett neve lett észt. Szóval ő az oktatás területén dolgozva arról írt, hogy ő támogatja azt a régi észt törekvést hogy a teljes oktatási rendszert alakítsák át észt nyelvűre. De ezt nem a nyelv, hanem a nagyon eltérő kultúra miatt teszi. És elmeséli, hogy akárhányszor észt osztályokban tanít az ott divatos projekt-alapú oktatást gond nélkül meg tudják csinálni. A gyerekek azonnal természetesen teamekbe szerveződnek és elkezdenek kooperálni egy-egy feladat megoldásán. Amikor orosz osztályban használja ezt a módszert egy zavarodottsággal kezdődik az egész és a felállított teamek addig nem képesek előrelépni, amíg ki nem termelődik egy vezető, akinek aztán az utasításait követi mindenki.
Ez engem nagyon elgondolkodtatott, mert egyrészt ezt a különbséget én is nagyon éreztem Észtországban, másrészt meg nem tudtam megszabadulni az áthallástól és a magyarországi választási eredményektől. Lehet, hogy nálunk is ez a helyzet, és ettől leválthatatlan Orbán Viktor.
Ukrajna lerohanása számomra vízválasztó volt. Sokat gondolok Kertész Imre könyvére a Sorstalanságra. Én nem értettem mire adtak erre Nobel díjat, engem annyira idegesített az a stílus, hogy szinte a gázkamráig úgy gyalogol a könyvben, hogy közben végtére is, azért lássuk be, meg hát mégis...folyamatosan megadja magát mindennek, megért, belátással van, majdhogynem egyetért.
Most már látom, hogy pont az a lényeg. Ez történik velem is, ez a folyamatos tekintettel levés. Ukrajna lerohanása és amikor ezek elkezdtek nőket erőszakolni és gyerekeket ölni...szóval ezzel nálam betelt a pohár.
Szintén Kertész Imre írta nagyon mellbevágóan a könyvében. Auschwitzzal Beethowennek vagy Geothe-nek is vége. Olyan alapvető emberi tabukat lép át az ami történik, hogy részemről nincs se belátás, se megbocsátás, se tekintettel levés. És az a kultúra, bármilyen régi, bármilyen híres, bármilyen értékes, ami ezt műveli, nem érdemli meg, hogy fennmaradjon. Nincs mit megőrízni rajta...főleg a hagyományait nem....
És aki emellé áll, köntörfalaz, relativizál...hát detto megy a levesbe nálam.
Nekem nem nehéz visszafejtenem, hogy honnan jön az illiberális demokrácia, a szuverenitás, az erő, a győzteskompenzáció és az egész NER felépítmény ideológiai muníciója. Maguk se rejtik véka alá, a szűk, de létező intellektuális holudvarban röpködnek a Machiavelli és Carl Schmitt hivatkozások, utalások. A politika a hatalom megszerzésének és megtartásának művészete. Pont. Nincs utána erkölcs, nincs közjó, nincs eszmény. Csak technika, erő és stratégia. Orbán Viktor saját szavaival ezt úgy írta le, hogy ha jön egy bármilyen kihívó, akkor ő ott áll egy nagy karddal a mezőn és az a dolga, hogy azt a kihívót legyőzze. Csak egy maradhat állva. Mint a Hegylakóban. Az ő fejében ez a hatalom természete, és neki, mint politikusnak, ez a dolga. Végzi a munkáját. Immár több mint 30 éve. Pont. Kelet-európai lévén, van bennem egy nagyon erős késztetés, egy zsigeri reakció, egy egyetértés. Így van. Nincs it semmi néznivaló, ez a hatalom természete, minden más máz rajta. A puszta beismerés azon...
Véget ér lassan az első oktatói félévem itt Szingapúrban és nagyon karakteres az az irány, amit itt látok. Írtam erről korábban most kicsit más formában vagy más, újabb példákkal szeretnék ráerősíteni, illetve a magam számára is igyekszem összeszedni mi is történik itt. 25 évet tanítottam a felsőoktatásban. Formálisan most is ott tanítok, Szingapúrban ugyanis a Polytechnic higher-education institute-nak számít. A secondary school-lal 16 éves korban itt véget ér a középiskola és a diákok vagy politechnikumba vagy junior college-be mennek. Utána meg egyetemre mindkettőből. Nálunk is van ilyen, technikum, de nálunk azt nem sorolják még a felsőoktatáshoz. Mindegy is, nem a pozíció számít, bár megjegyzem sokan azt kérdezik tőlem miért váltottam egyetemről poly-ra, az szerintük egyértelmű lejebb ereszkedés. Hát én nagyon nem érzem annak. Ennek elsődleges oka az, hogy nekem nagyon komoly gondjaim vannak a felsőoktatással, különösen az akadémiai világ egyre látványosabb kiöregedésével. És...
Ez a bejegyzés a " Bekopog az új kultúra " bejegyzésem egyfajta folytatása, továbbgondolása. Az előző bejegyzésban azt próbáltam érzékeltetni, hogy, amit az első oktatóként eltöltött félévem után látok egy szingapúri politechnikumban, az valami egészen más oktatási megközelítés. Nem jobb vagy rosszabb, hanem más. Több mint amit megszoktunk az akadémiai világ lineáris, szövegcentrikus kommunikációjában. 25 év felsőoktatási oktatói múlt után most 17–19 éves generációt tanítok. Az első hetekben azon kaptam magam, hogy folyamatosan azt keresem, hol van az írás? Tankönyv, cikk, esszé. Helyettük videók, slideshow-prezentációk, animált narratívák, hangok és ikonok kavalkádja jelent meg. Mind az oktatók által készített tananyagokban (ami itt 100%-ban online anyagokat jelent, a diákok nem használnak jegyzeteket, munkafüzetet, tankönyvet, nincs nyomtatásban semmi), mind a diákok leadott anyagaiban számtalan jelét láttam olyan dolgoknak, amiket korábban inkább csak a közösségi média po...
Engem meglep az a "laza" hangulat, ami az ukrán-magyar "kémháború" témájában az általam olvasott magyar közösségi média hírek alatt fut. Nyugtatom magam azzal, hogy a komment szekció az utolsó forrás, amiből érdemi dolgokat le lehet vonni, de az is igaz, hogy azért olvasom mert engem ez 20.000 km távolságból (illetve annak ellenére) nagyon aggaszt. Nem tudom, hogy a távolság teszi-e, vagy valami alap paranoia érzés Magyarországgal kapcsolatban, ami 12 éve, mióta elhagytam az országot bennem van, de mindegy, leírom. Onnan ahonnan én nézem és ahogyan bennem összekötődnek ezek a kis pontok ez bizony 1944 késő ősze, amikor az Oktogonnál az emberek még sült gesztenyét vesznek, de a Hűvösvölgyben már orosz felderítők szálltak fel a még menetrend szerint közlekedő villamosra. Mindig azzal nyugtatom magam, hogy Magyarország egy szájkarate ország, és hálistennek az. Jó értelemben az. Svejkhez áll közelebb. Kerek képű, lángosozó, aputestű, zsebesnadrágos, Suzukival horgászn...
Amikor nekem munkakedvem lesz, gyorsan a sarokba ülök és megvárom míg elmúlik Ezt a vicces feliratot egy közjegyző iroda falán láttam a 90-es évek elején. Messziről indulunk. A méltán nagy sikerű Magyar Retro (együtt a Budapestről és a Balatonról szóló részekkel) dokumentumfilm nagyon érzékletesen mutatja be a munka világát a szocializmusban. Beillesztettem ide egy mellbevágó részletet (1 perc 20 másodperc a vonatkozó rész) : Akiknek nincs kedve a videót megnézni: Az interjúban megszólaltatott építésvezető arról panaszkodik, hogy a munkafegyelem nagyon laza. Arról számol be, hogy ezt se megszüntetni, se korlátozni nem tudja mert nagy munkaerőhiány van. Mindenkit fel kell venniük és meg is kell tartaniuk. Azt mondja a fickó, hogy amíg ez így lesz, addig a munkafegyelemet nem tudja szigorítani. Kénytelenek elnézni lógásokat, kénytelenek elnézni azt, hogy isznak, és kénytelenek elnézni a rossz minőségű munkát. A riportban bemutatott épülethez 1400 darab égőt használtak el az interjú pil...
Comments
Post a Comment