Van-e kollektív orosz felelősség?

Hosszú (számomra) nagyon szomorú interjú jelent meg egy angol nyelvű észt internetes újságban. Két orosz ellenzéki fiatallal készítettek interjút, akik tartózkodási engedélyét az állampolgárságuk miatt nem hosszabbították meg az észt hatóságok. 

Ez nem egyedi eset, az egyetemen, ahol tanítok tiltólistán vannak az orosz és belorusz állampolgárok és azok a hallgatók, akik már Észtországban vannak és ott tanulnak levelet kaptak az idegenrendészeti szervektől (ezt Észtországban a rendőrség és a határőrség intézi), hogy tanulmányaik befejezése után azonnal el kell hagyniuk az országot. 

Az interjúban egy fiatal lányt (Maria) kérdeznek az élményeiről és az érzéseiről a döntés után. Ő is a mi egyetemünkön tanul, Liberal Arts szakot végzett a BA képzésben ahonnan a mi karunk Nemzetközi Tanulmányok szakára ment az MA fokozatért. Maria beszél észtül, az állampolgárság belépőjének számító B1 szintű (középfokú) észt nyelvvizsgája van és észt párja (barátja). 

Iván, programozó, egy német tulajdonú cégnél dolgozik Észtországban. 

Mindkettőjük tartózkodási engedélyét visszavonták az észt hatóságok. Pontosabban fogalmazva, azt nem hosszabbították meg. 

Mindketten ellenzik Putyin rendszerét, liberális, nyugatias gondolkodású családból származnak, Mária ráadásul vidékről, az Ural mentén élt. Szüleik bátorították őket, hogy hagyják el az országot, mert Oroszországban nekik nincs jövőjük. Iván, nem csak némán ellenezte Putyin rendszerét, ellenzéki aktivista volt, választások alkalmával a szavazóhelyiségekben önkénteskedett, részt vett minden tüntetésen, már a Krím megszállása idején is, az ellenzéki Navalníj pártját anyagilag is támogatta (elmondása szerint van, aki most ugyanezért 20 éves börtönbüntetését tölti Oroszországban). 

Most minkettőjüknek távozni kell az országból, pedig mindketten maradni szerettek volna, hosszú távra terveztek Észtországban. 

Az újságíró megkérdezte tőlük, hogy előfordult-e velük, hogy nem akarták felfedni, hogy Oroszországból jöttek?

Iván elmondja, hogy eleinte otthonról Szentpétervárról dolgozott ugyanennek a cégnek (Szentpétervár 300km-re van Tallinntól, néhány órás autóút vagy buszutazás). Akkor még csak rendszeresen látogatóban járt Tallinnban a cég észt részlegéhez. Mindez 2014-ben volt, amikor végzett az egyetemen és elkezdett ennél a cégnél dolgozni. Tehát a Krím megszállásának idején. 

A nagymamája (aki szintén Szentpéterváron lakik), aggódva kérdezte tőle, "Miért mész Észtországba? ott mindenki utálja az oroszokat". Iván idén Januárban (tehát éppen a háború kitörése előtt) költözött Észtországba és elmondta, hogy érezte a különbséget, de nem személyes szinten. A kollégái, a főbérlője, és a lányok, akikkel randizott mind teljesen normálisan viszonyultak hozzá. 

Ehhez had jegyezzem meg, hogy Tallinnban a lakosság kb. 50%-a orosz ajkú. Országosan ez az arány 26%, vannak olyan megyék ahol nem hallasz orosz szót, de Tallinnban tényleg minden második ember oroszul beszél és minden boltban három nyelven szolgálnak ki (észtül, oroszul, angolul), van hogy finnül is. 

Iván elmondja, hogy a háború kitörésekor érezte a hirtelen változást. Előfordult vele, hogy a boltban, beszélt valakivel, akiről tudta, hogy beszél oroszul, de nem volt hajlandó csak angolul beszélni vele.   

Hajszálpontosan ugyanilyen történetet osztott meg egy volt észt hallgatóm, csak a másik oldalról. Ő egy (észtországi) oroszok által vezetett üzletbe tért be, ahol korábban gond nélkül beszélgettek észtül, de a háború kitörése után (amikor még az oroszok nagyon nyerésre álltak) már csak oroszul voltak hajlandók megszólalni. 

Maria arról számolt be ugyanerre a kérdésre válaszolva, hogy amikor Tallinnba költözött, orosz barátaival járt mindenhova és egy idő után elkezdte kényelmetlenül érezni magát, hogy folyton oroszul beszélnek. Érezte a nyomását annak, hogy a szovjet múltnak van egy nagyon nehéz öröksége itt, és az itt élő oroszok (orosz ajkú észtek) viselkedése se mindig tetszett neki. Narva-ban (az orosz határ mentén lévő 98%-ban orosz ajkú város), furcsálta a második világháborús orosz tank emlékművét, a modern Észtországban. Annak ellenére, hogy a dédszületi harcoltak a háborúban, ő nem érezte a maga részéről a kapcsolódást ehhez. Sőt volt benne egyfajta bűntudat.

Azt mondta Mária, hogy annak ellenére, hogy ő magát jó embernek tartja, az orosz mivolta miatt volt benne egy bűntudat. Ez volt az egyik oka annak, hogy nagyon gyorsan (másfél év alatt) megtanult észtül középfokon. 

Ugyanerről az érzésről a Médium-on olvastam egy cikket. Annak szintén orosz szerzője arról írt, hogy most már el tudja képzelni mit érezhettek a németek a második világháború után. 

Az újságíró feltette azt a kérdést is, hogy mit gondolnak a kollektív felelősségről. Maria egyértelműen érez egy ilyesmit. Szerinte van az oroszoknak kollektív felelőssége azzal kapcsolatban, ami történik. Ez megkerülhetetlen. Megjegyzi ugyanakkor, hogy még a nyugat is sokáig egyfajta hybrid rendszernek tekintette az orosz rendszert, aminek voltak demokratikus elemei. Csak mostanra derült ki, hogy erről szó sincs. 

És ezzel kapcsolatban (annak ellenére, hogy elfogadja a kollektív felelősség gondolatát) azt is megjegyzi, hogy teljesen felesleges kimenni az utcára tüntetni. Navalnij hatalmas tüntetéseket szervezett, majdnem megölték, most börtönben ül.  

Iván egy kicsit harciasabb, ő azt nem érti, hogy az európaiak miért állnak ilyen naívan Oroszországhoz. Hogy ki lehet menni a Vörös térre és azonnal letartóztatják az embert. Mindketten azt gondolják, hogy az emberek félnek és joggal félnek. Másrészről pedig az orosz társadalom jelentős része egyfajta agymosáson ment keresztúl. 

Maria az idősebb rokonait idézi, akik olyan kulcsszavak mentén magyarázzák miért támogatják Putyin rendszerét, mint a "stabilitás", vagy a kicsinyke de rendszeresen érkező nyugdíj. Előkerül a beszélgetésben az az érv is, hogy "Oroszországot nem lehet érteni, Oroszországban hinni kell". Ezt Iván hozza fel közvetetten egy példával, egy kollégájáról, akinek lehetősége volt bejárni a világot, látta a nyugat (és Japán) fejlettségét, el volt ámulva ezektől. Mégis beszélgetéseikben Oroszországról azt hozta fel, hogy nekik az isteni gondviselés egy saját sorsot adott. Azzal kell együtt élniük. 

Ami engem a leginkább mellbevágott az interjúban az az, amikor feltették nekik a kérdést, hogy szerintük az oroszok jó emberek-e.

Csend volt a válasz. 

Amikor elkezdtek beszélni egyikük sem mondta azt, hogy igen. 

Hosszan fejtegették, hogy mennyire nehéz nekik erre, különösen február 24-e óta válaszolni. Mária felidézi, hogy a Krím félsziget elfoglalásakor 12 éves volt, és liberális, nyugatias családban felnőve tudta az eszével, hogy ez rossz dolog, mégsem viselte meg érzelmileg, egyszerűen nem tulajdonított neki akkora jelentőséget. Később amikor az egyetemen nemzetközi kapcsolatokat tanult akkor világosan megértette, hogy ez mennyire komoly megsértése volt a nemzetközi jognak és visszaemlékezve pár évvel ezelőtti magára azon gondolkodott, hogy ezt magától miért nem vette észre, erre miért nem jött rá a maga fejével, ott Oroszországban, az Ural lábánál. 

Iván történelmi és kulturális mélységekbe megy. Arról beszél, hogy ez nem csak korosztályi (az idősek támogatják Putyint) vagy jövedelmi (a szegényebb, alacsonyabb iskolázottságú emberek támogatják) kérdés, hanem híres művészek, intellektuális gondolkodók között is lehet olyat találni (pl. Joseph Brodsky - eredetileg Josif Brodskij - költőÖ akik maguk is azt vallották, hogy olyan nép nincs, hogy ukrán. Olyan van, hogy lengyel, vagy orosz. De ukrán az nincs. 

Erről is egy másik cikk jut eszembe (nem találom, hogy beidézzem), amiben arról volt szó, hogy ez a felsőbbrendű birodalmi gondolkodás az egész orosz kultúra és magaskultúra szerves része. Dosztojevszkíjnél és Puskinnál is meg lehet találni. Olyan mélyen van benne az orosz kultúrában, hogy az identitás része, márpedig az identitásból nem lehet ráébredéssel kivetkőzni. Az identitásból csak összeomlásból lehet új identitást építeni. (ezt én mondom, nem az interjúban hangzik el). 

Erről a Puskinozó cikkról, amikor olvastam azért nekem az is eszembe jutott, hogy ugyanez szerintem elmondható a német kultúráról is Wagnertől elkezdve a XIX. és XX. század nem egy híres német filozófusáig. És ott valóban csak az összeomlás romjain lehetett valami új identitást építeni és a mai napig érezni a különbséget a nyugatnémet új identitás és a keletnémet megoldás között. Tehát még csak az se mindegy milyen módon történik az új építkezés. 

A Mariával és Ivánnal készült interjú számos más tanulságos részlettel is szolgál. Akik beszélnek angolul azoknak érdemes elolasni, de szerintem a Google is lefordítja. Direkt nem írom le mit mondtak a terveikről, el lehet olvasni az eredeti cikket. 

Engem azért töltött el szomorúsággal a cikk olvasása, mert folyamatosan fordítottam magamban a teljes eseménysort a magyar helyzetre és az én saját életemre. 

Nem fogunk mi is így járni? 

Ezek a fiúk a jelek szerint zsínórban húznak 19-re lapot, és milliárdokat hagynak elúszni az EUs pénzekből, a katasztrófa szélén is megvétózva mindent, ami az ukránokat támogatná. Szoktam nézegetni a nagy nemzetközi lapok magyar vonatkozású hírei alatt a külföldiek kommentjeit. 2010 környékén még rengeteg olyan komment volt, ami karakán elitellenes lázadónak tartotta Orbánt. Emlékszem az amerikai lapok kommentszekcióiban egyenesen a mennybe ment akkor, amikor bejelentette, hogy a vörösiszap katasztrófáért felelős cég vezetőit letartóztatták. A corporate amerikában ez szinte elképzelhetetlen, Orbán Viktor valóban egy Chuck Norris típusú streetfighternek, egy Robin Hood szerű alaknak tűnt sokak számára. 

Azt Észtországban, és aztán Szingapúrba élve is hamar észrevettem, hogy az olyan nüanszok mint az arrogancia, a gátlástalan hazudozás, a nyelv megerőszakolása, az otromba propaganda, a pökhendi kivagyiság, és a hihetetlen mértékű korrupció sose mennek át. Csak a nagy, szimbolikus lépések, de nem kötődik hozzá hanghordozás, nem megy át a személyiség, a rendszer, az otthon Fidesznyiknek vagy NER lovagnak hívott karakter, a média ostoba propagandája. 

Van valaki, aki Magyarországról látja, érzi, ugyanazokat az apró elemeket Lengyelországban, amit egy magyar ember nap mint nap átél? Mi is csak elnagyoltan hallunk az abortusz betiltásáról, a németektől való sokadik kártérítés követelésről, de nem tudjuk felidézni ehhez a lengyel miniszterelnök vagy pártvezetők hanghordozását, nem látjuk, nem értjük mivel mossák az emberek agyát az ottani TV-ben és a közösségi médiában, nem olvassuk, nem is értenénk a cikkek alatti kormánypárti kommenteket. 

Szóval nagyon kevés megy át a határon, főleg akkor amikor az ország nyelve nem egy világnyelv. Ezért lehetett hosszú-hosszú évekig az, hogy teljesen különálló kommunikációt lehetett kifelé és befelé csinálni. Gond nélkül az ellenkezőjét mondani akár. Mert hőböröghettek otthon azok akik látták értették a kifelé képviselt ellentétes tartalmat. Az ő hőbörgésük a külföld számára teljesen láthatatlan belső kommunikáció maradt. Nincs ilyen mélységű figyelem Magyarországra. 

Mára azonban az oroszbarátsággal és a vétókkal, a demokráciáról szóló eljárással Magyarország kérdése a kétszavas szimbólumok, sőt a kövekbe vésett hierogrifák és archaikus ősi jelek szintjén is világosan érthetővé vált, nem szükséges napi három órát sajtóhírekkel és magyar kommentárok fordításával tölteni, hogy az ember megértse mi történik. Olyan mély emberi tabukat sért Magyarország viselkedése, amihez nincs szükség további elmélyült elemzése. Védhetetlen. 

Ha ma megnézzük nemzetközi cikkek, egy-egy vezető nyugati politikus Magyaroszágról szóló tweetjei alatti hozzászólásokat már többségében nagyon durva, elítélő és aggresszív hozzászólásokat találunk. A minimum az hogy az EU-ból és a NATO-ból ki akarnak minket takarítani. A környező országok hozzászólói felhívják a figyelmet, hogy Magyarország mindig is ez az arrogáns, irredenta társaság volt és nekik hosszú évtizedekbe került, hogy a magyarok aggressszív terjeszkedésének elejét vegyék. 

Ha bármelyik megtörténik. Ha még mélyebbre ássa magát (és az országot) Orbán Viktor azzal, hogy a történelem sötét oldalára vezeti (ő is) az országot, akkor nagyon hamar ott találjuk magunkat, hogy Maria és Ivan cikkéhez hasonlóan Katalin és István történetét fogjuk olvasni, akit úgy penderítettek ki egy EUs országból, és az életükből, hogy soha egyetlen pillanatra nem értettek egyet Orbán Viktor rendszerével. 

És akkor tegyük fel magunknak a kérdést. Én legalábbis feltettem magamnak. Van-e kollektív magyar felelősség? Jó emberek-e a magyarok? 

Az én válaszom valahogy úgy alakult erre, hogy sokáig azt gondoltam (ha úgy tetszik azzal áltattam magam), hogy Magyarország csapdába esett. Egy gonosz, gazember társaság csapdájábaa és ezt a jóravaló népet megvezette egy végtelenül tehetséges és okos, ámde velejéig hatalom és pénzéhes, erkölcstelen társaság. 

Ha ez az alapgondolat, akkor van értelme a forradalomra. Akkor az felszabadító harc, mint a Habsburgok elleni forradalmaink, vagy a török kiűzése Magyarországról. Akkor véded a hazád, a nemzeted és a családod. Akkor lehet tüntetni, érdemes dolgozni, érdemes maradni, hogy vállt vetve álljunk ki azért, ami a mi hazánk. Nem véletlenül fogalmazok így. Ezen a néven (mi hazánk) valami egészen más értékvilág van képviselve ma Magyarországon és ők a parlamentben vannak. Nekem, az én értékvilágomnak nem érzem, hogy lenne képviselete a parlamentben. 

Az x-dik kétharmad után, és ahogy azt már többször leírtam az első békemenet ijesztő látványától átfordult bennem ez a dolog. Arra a kérdésre, hogy a magyarok jó emberek-e, én is hosszú csend után tudnék csak válaszolni. Keresném kétségbeesetten a kapaszkodókat, a személyes ismerőseim, a családtagjaim, gyerekkori (80-as évekbeli) emlékeim között, hogy soroljam milyen jóravaló, békés, szorgos, okos nép ez. Képtelen lennék azt mondani, hogy nem, mert nem lehet egy egész országot egy kalap alá venni. De arra is képtelen lennék, hogy rávágjam, hogy igen, mert Ivánhoz hasonlóan nagyon mélyen látom a magyar kultúrában és néplélekben annak a gyökereit, amit fókuszcsortozva ördögien pontosan kitapogat majd atombombaszerű propagandakampánnyal felerősít Orbán Viktor és csapata.