Főpolgármesterek

Kíváncsiságból megnéztem Vitézy Dáviddal egy interjút, ami a Budapesttel kapcsolatos terveiről szól. Végighallgattam az egész beszélgetést, kicsit több mint egy óra. 

És nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy én a közlekedési főosztályvezető pályázati előadását hallom. 



Ez nem egy világváros víziója. 

Mindez teljesen független az ő személyétől, múltjától, és a politikai kontextustól. Olyannyira, hogy nekem ugyanez a bajom Karácsony Gergellyel is, és ezt láttam Puzsér Róbert programjában is annak idején. 

Valahogy talán az történhetett, hogy a modernkori Magyarároszágon a helyi, városi politizálás beszorult egy szűk szakpolitikai keretbe, de annak is a kb. a szabványkönyvek és útvonaltervezők világába. Amit én hallottam az egy építészeti, várostervezői értekezlet. Ebben az értelemben semmi baj nincs vele, megnyugtató valakit hallgatni, aki ért valamihez, de a rossz ajtón kopogtat ezzel. 

Mégsem őt hibáztatom, mert a többiek is ezt csinálják. Bicikliutak, fasorok, vasúti felüljárók, járda, rakpart. Valami miatt egyébként érdekes módon mindig a közlekedés és az azzal kapcsolatos infrastruktúra a főváros egyedüli jelentése.

Két szintjét hiányolom itt nagyon a teendőknek. 

1. Strukturális probléma van a magyar közigazgatásban

Nekem régi vesszőparipám, hogy a magyar közigazgatás nagyon rossz hagyományokra épül. Ez egyre erősebben él bennem, ahogy különböző országokban élve, dolgozva láttam egészen más felállásokat is. Van egyrészt egy középkori természetű úrhatnámság. Ez még csak nem is tekintélytisztelet, mert a kínai dominanciájú Szingapúrban is nagyon erős a konfuciánus filozófián és államrenden alapuló tekintélytisztelet de annak másik oldalán mindig hatalmas felelősség is van. Hogy csak egy példát mondjak...a stáb, a tagok, beosztottak, alattvalók ha úgy tetszik, hibája, vétke, nem teljesítése az kérdőjelek nélkül a vezető (az apa, a főnök, az uralkodó) szégyene és az egész az ő fejére hullik vissza. Ugyanígy. A vezető, megkérdőjelezhetetlenül vezető. Nem lehet neki ellentmondani a kínai kultúrában. Azonban ha a klánja, a családja, a cége, az emberei rongyosak, nélkülöznek, éheznek, szenvednek az az ő szégyene. Namost ehhez képest a felsővezetők Magyarországon az esetek többségében rendre levágják magukat a felelősség láncáról (következmények nélküli ország) ámde úgy bánnak, beszélnek, intézkednek és tekintenek a nekik dolgozókra, mint a lábuk kapcájára. Nagyon bennem maradt egy a két világháború közötti (cseh)Szlovákiáról szóló cikk, amiben volt egy megjegyzés, hogy amikor időlegesen visszakerült a felvidék egy része Magyarországhoz, akkor voltak olyan hangok a cseh demokráciához időközben hozzászokott felvidéki magyarok körében, hogy "ezek most majd megint jönnek vissza a méltóságos uram stílusukkal, az agyzsibbasztó megszólításaikkal és hierarchiájukkal". 

Ez a középkori hűbéri lánc teljesen ellehetetlenít minden mérhető teljesítményen alapuló döntéshozatalt és előrejutási lehetőséget, mert párhuzamos struktúrák jönnek létre a lojalitás és a teljesítés mentén, amiben mindig az első lesz az erősebb. 

Márpedig a közigazgatás, településfejlesztés, közösségfejlesztés, társadalmi problémák kezelése, városüzemeltetés, oktatás, egészségügy, rendfenntartás, infrastruktúra kezelés egyenként mind-mind olyan területek egy modern világban, amik számokon, tényeken alapulnak, mérhető indikátorok mentén létezó módszerekkel, technológiákkal megoldásokkal operálnak és ezek ráadásul fegyelmet, állandóságot (következetességet), és összehangolt együttmozgást igényelnek. 

Namost ehhez képest politikusok már önkormányzati szinten is marrionettbábuként tekintenek a hivatali dolgozókra, a közigazgatásra akiktől évtizedek óta azt hallom, hogy miközben dolgoznak valamiben, egyik pillanatról a másikra kell eldobni mindent, mert polgármester úrnak most ez jutott eszébe és mindenkinek azonnal péntek délután át kell állni erre, mert ő kapott egy negatív Facebook kommentet. 

Képzeljük el mennyi esélye van annak Magyarországon, hogy egy politikai kampányban miniszterjelöltek egymásra licitálnak, hogy mennyivel fogják emelni a honvédelmi kiadásokat a növekvő háborús veszélyre hivatkozva. És erre (mondom, a kampány közepén) egész oldalas cikket jelentett meg a honvédelmi minisztérium egyik főosztályvezetője az országos napilapban, miszerint hölgyeim és uraim, lehet itt egymásra igérgetni, de az a rossz hírem, hogy ami nincs benne a 6 éves (tehát ciklusokon és politikai kurzusokon átívelő) fejlesztési tervben, az nem fog megvalósulni, akármit is mond a miniszter(jelölt). Mert szó szerint ez történt Észtországban olyan 10 évvel ezelőtt, amikor ott éltem. 

Ehhez képest Magyarországon ugye már attól állásukat veszítették el komoly szakemberek, hogy azt merték javasolni legyen a reptér neve továbbra is Ferihegy (esetleg együtt Liszt Ferenc nevével). Az üzenet egyértelmű volt. Mindegy mi vagy, nyelvész, helytörténész, városfejlesztő, turisztikai szakember, ha méltóságos úr megszeret egy elnevezést akkor te azt megszavazod nem pedig gondolkodsz. Értve vagyunk?

Egy ilyen alapfelállásnak köszönhetően aztán rendre kiszelektálódik a rendszerből mindenki, aki képes lenne komplex rendszerek szakszerű működtetésére és maradnak azok, akik tényleg szolgalelkűen (és ennek talaján fegyelmezetten) végrehajtanak mindent (és annak ellenkezőjét is ha kell). A félelem (és nem elérendő célok) vezérlik őket. Kitermel ez az ilyen országokban (én például Kazahsztánt láttam még nagyon ilyen helynek, meg balkáni országokat) egy sajátosan perverz jelenséget, amit én úgy hívok, hogy jogszabály-fetisizmus. Ennek ismerve, hogy a közigazgatás szereplői soha nem társadalompolitikai célokra, víziókra, elérendő eredményekre tekintenek, hanem minden cselekvés eredete és eredője a jogszabály. Egy szociális intézmény például akkor működik jól, ha az előírásoknak megfelelő számú tűzoltókészülék, evőkészlet és kétfázisú mosogató van benne, és az előírt végzettségekkel darabra megvannak az előírt szakemberek. A jogszabály előírja (általában országosan ugyanazt Sopronban, mint Nyíregyházán), hogy mi az ellenőrzésekkel mérhető ismérve a megfelelő intézménynek és ha az megvan akkor az a gyermekvédelmi intézmény, jó! Hogy ehhez képest mondjuk évtizedek óta esélytelen emberek kerülnek ki állami gondoskodásból és mint láthatjuk az abúzis inkább norma mintsem kivétel lenne, az nem számít, mert a tűzöltókészülék megvan, igazgató úr végzettsége is rendben (hisz gyorsított alap és szakvizsgával megszerezte annak idején). 

Ennek a jogszabály-fetisizmusnak az ellenpontjaként az ausztrál New South Wales rendszere jut eszembe, ahol egy mentális problémával élő embereket segítő szolgáltató rendszer eredményessége annak fényében kerül mérésre, hogy milyen eredményeket sikerült elérni (például a kliensek hány százaléka helyezkedett el sikeresen a nyílt munakerőpiacon) és ez alapján kötnek szerződést a következő három évre a legsikeresebb szolgáltatásokkal tekintet nélkül arra, hogy hova teszik a tűzoltókészüléket (ezt rendezzék le a tűzoltósággal), sőt arra is, hogy klinikai szakpszichológust vagy a helyi kocsmából összeszedett mindenkit ismerő hangadókat alkalmaznak (volt szervezet, aki ez utóbbit). Mert ők jobban tudják, illetve az ő kockázatuk, az ő szakmai döntésük, hogy mivel érik el a célokat. A célok vannak rögzítve nem pedig az agyatlan részletek. 

Ehhez képest nálunk a közigazgatás olyan százkarú polipként terjed ki mindenre, hogy kedvenc jelenetem az, amikor a benne dolgozók már úgy értékelik saját szerepüket, hogy ők akkor most arról fognak vállalkozást indítani, hogy ebben a dzsungelben segítenek embereket eligazítani. (Ezt is csak az értelmesebbje teszi, akinek van esze). Namost ez a teljes félreértése annak mi lenne itt az állam (és igazgatása) feladata. Egy rendszernek 30 másodperces ügyintézésekkel kéne működnie a háttérben, ahogy a hűtőszekrénynek vagy egy autónak, amibe csak bedugod a kulcsot (ma már inkább csak gombokat nyomogatunk) és mész vele. Senki nem akar a belső égésű motorok súrlódási együtthatójával foglalkozni akkor, amikor az ő igazi célja, hogy Pestról átmenjen Budára. 

De a mi közigazgatásunk úgy működik, hogy elvárja tőlünk, hogy a súrlódási együtthatókkal foglalkozzunk és a nap végére már senkit nem érdekel, hogy Budára érkeztem-e vagy Ceglédre. 

Orbán Viktor rendszerében ez az úrhatnám tekintélyelvű, lojalitásra és nem hatékony problémamegoldásra épülő alapfelállás többszörösen felerősödött vagyis inkább a korábbinál sokkal karakteresebbé. láthatóbbá vált, de előtte is jelen volt csak akkor még szakmai köntösbe öltöztették az egyértelmű diszfunkciókat. Orbánnál a diszfunkciók nyíltan váltak a fő funkciókká. Lázár János már nem is köntörfalazott, amikor úgy alakította át a közigazgatást, hogy az kérdőjelek, ellentmondás, szabadidő és bármiféle szakmai függetlenség nélkül a vezetői döntések akadálytalan végrehajtója legyen. Ez nem kéne, feltétlenül, hogy rosszat jelentsen, akkor, ha azok a vezetői döntések ugyanazon (a célokat hatékonyan elérni akaró) tengelyen lennének, de nem ott vannak (hacsak nem az üzemszerű korrupciós lánc működését tekintjük a társadalompolitikai célunknak). 

Én az ellenzéki vezetésű önkormányzatoknál azt vártam volna, hogy ehhez a "hagyományhoz" mernek hozzányúlni és elkezdik az alapokról, 21. századi szintre építeni a saját kis hátországukat. Még az is segítségükre lehetett volna, hogy olyan léptékben lehetett volna dolgozni, mint egy kerületi óvodai rendszer vagy szociális lakásprogram és annak helyi szabályozása. De nyoma sincs semmiféle ilyesminek, sőt a vezetés és végrehajtás közötti hasítás úgy folytatódik, mintha ez lenne a világ legtermésztesebb dolga. Karácsony Gergely semmilyen módon nem vezeti Budapestet (pár osztályvezető szintű bicikliút bejelentésén kívül), hanem politikai hátországként használja pártos szarkavarásai(k)nak a lebonyolítására és ebéli motívációi mentén hajtva pontosan ugyanúgy rángatja a hivatali aparátust ahogy azt Lázár János tette. Nemhogy nem nyúlnak hozzá ehhez a velejéig rothadó szemlélethez és igazgatási működésmódhoz, hanem dalolva viszik tovább a zászlót. 

Már már teljesen hétköznapi szófordulat propagandázni a kormánypárti sajtót, de arról kevesebb szó esik, hogy az ellenzéki kézben lévő önkormányzatok helyi sajtója ijesztően pontosan ugyanazt csinálja csak most az új vezetőik propagandacsövei vagy helyi pártcsaták szinterei. Érdemi újságírás nincs helyi szinten és nem is jut senkinek eszébe, hogy lehetne. Néha azt gondolom erről, hogy ezeken a szinteken már olyan szinten nincs erőforrás (elsősorban értelmes ember), hogy csak azzal lehet dolgozni, ami van. És hát ez van. Ez a helyzet az eltelt tíz évben valószínűleg csak rosszabb lett. Ha mégis lenne értelmes ember helyben is (szerintem lennie kell), akkor ők bottal nem nyúlnának hozzá egy olyan entitáshoz, mint egy magyar önkormányzat. Ezen nagyon látványosan lehetett volna változtatni, de én még csak kísérlet csírákat sem láttam erre. 

 2. Teljes mértékben, tulajdonképpen a teljes magyar közéletből és mit nem mondok, a kultúrából, hiányzik a kitekintés.  

Ez a kitekintés márpedig azért lenne fontos, mert - minden szerencsétlenkedés ellenére - Budapest egy világváros. Én még olyan főpolgármestert ehhez képest nem láttam Magyarországon, aki erről akár tudomást venne. Olyan reménytelenül a hazai belpolitikára és a helyi lakosságra van pozícionálva a várospolitika, hogy ha van is Budapestnek helye a világ nagyvárosainak sorában, az a saját tehetetlenségéből, méretéből és elhelyezkedéséből fakad, nem tudatos pozícionálás és ilyen szempontú fejlesztés, ne adj isten politika eredménye. 

Víziója a városnak mindig csak az aktuális helyi viszonyok mentén van. Mióta Magyarország seggen csúszik a lejtőn már azok az összehasonlítások is halványodnak, amik ilyen olyan mutatók menték a Bécs-Prága-Budapest tengelyen helyezik el a várost. Ennek egyrészt van egy szakpolitikai része, beleértve a turizmust, a közlekedést, a nemzetközi áruszállítás logisztikáját. sport, kulturális, tudományos együttműködéséket. Az Orbán rendszer sikeresen magára zárta az ajtót, létrehoztuk a Visegrádi 1-egyeket és Bécs együttműködő partnerből menekülő célállomás lett. 

Ennek ellenére vagy éppen ezért az ellenzéki vezetésű Budapest egy magas labdát hagyott ki azzal, hogy néhány mondatdoszlányt leszámítva semmiféle ellenirányú pozicionálás nem történt. Pedig az a jelenség, miszerint a metropolis méretű nagyvárosok világszerte a felvilágosult, liberális gondolkodás, a gazdasági fejlődés és az innováció fellegvárai az évszázadok óta ismert tény. És főleg egy olyan agyzsibbasztó világban, ahol a szar jön fel minden eresztéken nagyon nagy szükség lenne egy olyan hangra, ami még a józan ész talaján áll. 

Megintcsak Észtországba kellett elmennem ahhoz, hogy helyhatósági választások kampányrendezvényén olyan hozzászólásokat halljak, hogy az azonos neműek együttélésének középkori témái helyett inkább azzal a kérdéssel kéne foglalkozni, hogy miképpen élünk túl egy mesterséges intelligencia által uralt digitális világban. Politikai és fejlesztési értelemben is én nagyon hosszú évek óta úgy érzem Magyarországnak nincs mondanivalója számomra. Sem a kormánynak, sem az ellenzéknek. Nincs olyan témájuk, amivel elérnének engem. Nem is lakom ott, nyilván. 

Budapest lehetett volna egy kitartó szilárd bástya, egy erős vízió ráadásul úgy, hogy pár Wizzair jegyen felül semmibe nem került volna, mert a szimbolikus politizálásnak ritkán van költségvetési sora. Handabandázni se tudnak, képtelenek arra, hogy egy államférfi szintű narratívával álljanak elő ettől aztán vasúti felüljárókról, fasorokról, bicikliutakról és villamosjáratokról kell beszélgetnünk. 

Mondom ezt úgy, hogy Vitézy Dávid a jelek szerint ért ehhez. Örömmel látnám egy modellező szakkör vezetőjeként, Karácsony Gergely társszervezésében, mert Budapest szerintem velük továbbra is gazdátlan és a jelek szerint az is lesz, mert az alternatívák még ennél is rosszabbak. 


Comments

Popular posts from this blog

Abigél

Az orosz gazdaság harmadik éve növekszik...akkor ez most hogy?

Robotok Szingapúrban

Mi a szociálpolitika

Gracie Jiu-Jitsu