Van nekem egy Youtube csatornám is. Olyan mint ez a blog. Van benne minden attól függően milyen kedvem van. Leginkább rólam szól, magamnak. Mindig akkor lendülök neki, amikor évek távlatából visszanézek egy-egy videót és néhány elkészítéséért igazán hálás vagyok magamnak mert megörökítettem egy pillanatot vagy gondolatot, ami nekem fontos volt.
Szóval régi vágású énblogok ezek, csak nagyon szőrmentén követem a trendeket és nem nagyon érdekel mivel nőhetne a nézettség. De az is igaz ugyanakkor, hogy rengeteget tanulok belőle, a technológiáról, a közösségi média működéséről, arról, hogy az algoritmusok milyen módon uralják a cselekvésünket. Miközben engem cseppet sem zavar ha másfél évig nem teszek ki videót és leül az egész, azt a tanulságot látom belőle milyen ravasz módon tesznek embereket tartalomgyártó rabszolgává ezek az üres kereteket létrehozó cégek.
Most olyan időszakomban vagyok, hogy rengeteget sportolok, sokat vagyok kint, szabad levegőn és a biciklimmel együtt beruháztam egy GoPro szettbe, amivel apránként felfedezem Szingapúrt. És játszok azzal, hogy miképpen lehet gyorsan és mégis hatékonyan vizuális tartalmakat készíteni.
Itt van mindjárt az első, nagy lélegzetű videó, amit teljesen hagyományos módon csináltam. Mit jelent ez. Hogy az ember két hónapot szöszmöszöl vele. Nem azért mert annyi idő kell rá, egy pár óra alatt össze lehet rakni, de nekem kéthetente egyszer volt 1-1 órám rá.
Inkább annyiban hagyományos, hogy hosszú, hogy manuális van szerkesztve a felvett nyersanyagokból. Itt én vágtam ki minden másodpercet, én keresgéltem hozzá zenét, letöltötöttem a kameráról, fel az egyik szerkesztőre darabonként, úgy adom hozzá a szöveget, meg a másikra amivel szétszedett részeket össze lehet rakni és a végén szövegalámondás utolsó simítások és elkészül a gigafájl, ami meheta Youtube-ra.
Mehetne, ha ez ilyen egyszerrű lenne. De valójában az van, hogy ezeknek a lépéseknek minden egyes elemében ezernyi banánhéj van és ami elszaródhat az el is fog szaródni.
Kezdhetjük magával a tartalomgyártással. Milyen kamera? Kamera kamera, olyat már szinte senki nem használ. Nekem van, egy egész profi Canon kamera, kifejezetten Youtubereknek lett fejlesztve. 2019 környéként használtam utóljára talán. Amióta nagyot fejlődtek a mobil kamerák, nincs szükség külön kamerára. Igen ám, de egészen másképpen kell/lehet használni őket. Meddig bírja az elem, lemerül, fény, hangrögzítés, élesség, közelítés, fókusz, pozíció. Ezeket mind külön ki kell kísérletezni. Ezernyi béna videó árán. Aztán vettem pár éve egy GoPro-t az megint mindent felülírt. A biciklis videón például nagyon ki kellett kísérletezni milyen szögbe kell állítani, hogy élvezhető perspektívából rögzítse a kiruccanást.
A GoPro egyébként most a kedvencem, már ami a képminőséget és a hangulatot illeti (drónos videókkal sosem játszottam még, de már nézegetem mit lehet és mit nem Szingapúrban).
Viszont amikor a letöltésről, a fájlok kezeléséről van szó, akkor a GoPro rémálommá válik számomra mert ezeket a giga fájlokat az isten computere sem tudja kezelni. Pedig nekem van egy játékokra fejlesztett felturbózott laptopom, de egy nagy felbontású egy órás GoPro az azt is leölte. Kis túlzással mindent le kellett róla szednem, hogy legyen elég hely és levegő a videószerkesztéshez.
A GoPro nekem amúgy úgy tűnik inkább rövid és rapid videókra lett tervezve. Eleve az aksija max másfél órát bírja, de inkább egy óra az és azon belül is olyan hamar melegszik (és annak hatására kikapcsol) hogy kész lutri, hogy veszi-e a fejeden vagy nem. Ehhez képest 1-2 perces gördeszkás ugrásokat vagy kunsztokat felvenni tökéletes és nagyon szép dinamikus képet ad. Mindegy, megoldottam, ahol lekapcsol ott van vége.
Így néz ki a nagy felbontású, giga fájlokkal dolgozó verziója ugyanannak a videónak:
A technikai részleteken felül azonban az ember a koncepcióval is kísérletezget meg szenved. Melyik jobb? Ha zenét teszek alá? Vagy ha hagyom érvényesülni a város zaját? Narrálni jobb szöveggel, vagy feliratozni. A beszédhez már régen rájöttem, hogy vagy profi mikrofont használ az ember és gondosan elhelyezi (mint egy TV stáb) vagy jobb később rámondani. De a beszéddel az is gondom, hogy narrálni az egy szakma, ez megy egy csináld magad műfaj. Szóval most jobban fekszik a felirat, ami meg időigényes.
És az eredmény nemhogy nem tökéletes, hanem mindig az van, hogy csak a szar van. A nagy felbontású videót a szerkesztő 5 órán át nemistudommicsinálja....amíg kiadja a végső videófájlt. Namost annak az öt órának az utolsó 10 percében kiírja, hogy HIBA, mert nem tudta összehangolni a két audiófájlt. Na akkor ne verd szét a laptopot. :)
Namost azért végtelenül old school ez az egész, mert nem csak arról van szó, hogy a nagy lélegzetvételű hosszú videókat már nem nézi senki (ahogy a hosszú szövegeket se olvassák), hanem mert a technológia és főleg a közösségi média oldalak is a rapid tartalmakra vannak ráállva.
Shortok vannak meg reelek meg tiktok. Ezek sajátossága egyszerre az, hogy rövid (érts 20 másodperc és 1 perc közötti) tartalmakra kényszerítenek és az, hogy ehhez viszont mindent a segged alá tolnak és a vágástól a zenéig, a szövegtől a formátumig mindent előre megcsinálnak neked vagy egy gombnyomásos választási lehetőségeket adnak. Úgy, hogy ehhez a telefonodat nem kell letenni a kezedből.
Tehát míg az én márciusban készült biciklis videóm május végére tud kimenni, addig az általam mostanában nézett pszichopata indonéz-kínai milliomoscsaj napi 5 videót lenyom függőleges kamerállásban elmesélve hogy egy napja 11-kor kezdődik, pilatessel indul majd jóga és délután még alszik egyet mielőtt kipróbálnák a barinőkkel azt az új helyet Jakartában.
Csináltam pár short-ot én is, hogy lássam mire jó. Meg kell mondjam, nagyon jótékony (rám fér) az, hogy 1 percbe szorít be. És mindent el lehet mondani egy percben. De nem ebben van a varázslás. Nincs ugyanis varázslás. Kiteszem a hosszú videóm.....mivel van párszáz követőm megnézik (gondolom) naturálisan olyan 60-70-en. Csinálok egy shortot azonnal lesz 300 nézője mindegy mi a tartalom. Pusztán azért mert a platform most ezt a formátumot nyomja. Mit csinál az indo csaj? Észreveszi és erre mozdul rá. Mit csinálok én? Szerkesztem a következő biciklis videót :)
Lemondtak egy pódiumbeszélgetést Szingapúrban a szervezők, aminek a címe What's the difference between sex and gender és a témája ennek megfelelően a nemek és a gender téma lett volna. Nagyon érdekes számomra látni, hogy abban a három országban, aminek belelátok a viszonyaiba (Magyarország, Észtország és Szingapúr) hogyan csattannak el ugyanazok a témák nagyon más hasadások és hangsúlyok mentén. Szóval nézzük mi történt Szingapúrban. A szervezők egy tudományos műhelyt (Science Center) képviseltek. A rendezvény önmagában nem került volna be a hírekbe (a bulvár szintű hírekbe, ahol a balesetek, botrányok vannak), de a lemondás már bekerült akkor, amikor a szervezők a közösségi média oldalukon elnézést kértek a nem megfelelően előkészített szervezésért és lemondták a rendezvényt. Ilyesmire egyébként meglehetősen gyakran sor kerül Szingapúrban. Van egyfajta öncenzúra vagy valakik a számos hierarchikus lépcsőfok egyikéről leszólnak. Ez egyszerre igaz a corporate, vállalati kultúrára é
Hatalmas nosztalgia veszi körül ma a Szomszédok TV sorozatot. Én is tagja vagyok az egyik FB csoportnak, amiben a legapróbb részletekig kielemzik, felidézik, visszakeresik a sorozat elemeit. Pedig nem volt jó sorozat a Szomszédok. De tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy nem volt jó a 90-es évek. Még nem tudom eldönteni, hogy az idősárkány tart-e ott nálam, hogy most éppen a 90-es éveket nem bírom elviselni, vagy tényleg ennyire szar volt. Általában három évtized távolságból kezd megszépülni nálam egy korszak, de ez a 90-es évek kapcsán eddig még nem következett be. Viszont emlékszem, hogy a 90-es években a 70-es éveket tartottam gáznak. Ennek fő mozgatórugója a zene, a divat, a kor filmjei, majd az egész akkori világ hangulata. Engem ki lehetett kergetni a világból hippikkel, a trapéznadrággal és a virágos pólókkal, a jézus kinézettel vagy a pajeszos, hosszú hajjal, de nem volt jobb helyen a diszkó korszak se. Magyar viszonylatban a népzene ötvözésével a poppal, az egész Koncz Zsuz
Nézem olvasom a hírekben, hogy csődöt jelentett a WeWork. A hírt azért találom fontosnak, mert az irodai kapacitásokat rugalmas formában kínáló cég csődje egyfajta empirikus megerősítése annak, hogy a munka(helyek) világa alapvető változáson megy át. Nagyon érdekes, ahogy ebben a témában hasad az, amit a saját szememmel látok (Szingapúrban) és amit a sajtóban, akár a szaksajtóban olvasok. A saját szememmel ugyanis a COVID lecsengése óta (annak ellenére) azt látom, hogy egész egyszerűen nem tért vissza a korábbi élet a belvárosba. Szingapúr egy olyan város, ahol az üzleti negyed a maga felhőkarcolóival elsősorban a munkahelyeknek, irodáknak és azt kiszolgáló vállalkozásoknak ad helyet, míg a lakónegyedek úgy kerültek kialakításra, hogy lakások mellett azok szomszédságában minden áru szolgáltatás elérhető legyen anélkül, hogy be kelljen menni a (bel)városba. Ha valaki történetesen a saját kerületében dolgozik, akár az is előfordul vele, hogy évekig nem jár a belvárosban. Nincs ugyanis
Tegnap személyesebb hangvétellel írtam a fociról, de ugyanezt a témát egy teljesen más szemszögből is körbe szeretném járni. Megnéztem a világbajnokság kezdete előtt a Netflixen a FIFA-ról szóló dokumentumfilmet. Nem mondom, hogy az újdonság erejével taglózott le, mert a szaftosabb részeket követtem "élőben" a hírekben és ahogy tegnap is utaltam rá a 80-as évek második felének magyar bundabotrányai és a folyamatosan zuhanó teljesítmény már hazai szinten megásta nálam a futball sírját. Van egy nagyon szomorú lejtő számomra ebben a történetben. A foci a hétköznapi ember sportja. Láttál már gyerekeket rúdugrani, vagy öttusázni a játszótéren? A foci majdnem olyan, mint a futás. Csak egy labda kell hozzá, volt idő, amikor egy rongy is elég volt, meg némi grund. És ugyanazt a játékot játszod, ugyanazokkal a szabályokkal, cselekkel, fogásokkal, mint a világbajnokok. Ez a 80-as években, az én gyerekkoromban a legnagyobb természetességgel volt így. Ma nem tudom járnak-e még le gyere
Szingapúr tegnap ünnepelte az ország alapításának 57-ik évfordulóját. Nekem sajátos viszonyom van a nemzeti ünnepekhez, ami, ahogy öregszem változik. :) Gyerek fejjel, még kisdobosként, úttörőként el voltam bűvölve a szépruhás ünnepektől, a felvonulásoktól. Olyan volt mint egy fesztivál, ahol mindig jókat ettünk, ittunk és magával ragadott a felhajtás. Tizenéves koromtól azonban ez teljesen átfordult. Akkoriban az ember persze minden ellen lázad, de ennek éppenséggel alapja is volt. Akkor már zavart, hogy a nemzeti ünnepek kötelezőek. Soha egyetlen ünnep sem szerveződött spontán módon, vagy alulról jövően. Mindig felülről előírt, kötelező rendezvények ezek és tizenéves fejjel ez akkor hamvában holt. Csak a gúnyos ellenállás marad. A rendszerváltást követően (én éppen 18 éves voltam 1990-ben) ez még megfejelődött egy korai cinikus kiégéssel. Az hogy hirtelen mindennek éppen az ellenkezőjét ünnepeltük és úgy változott a múlt mintha az lenne a jövő (az is lett), az számomra megemészthetet
Comments
Post a Comment