Van nekem egy Youtube csatornám is. Olyan mint ez a blog. Van benne minden attól függően milyen kedvem van. Leginkább rólam szól, magamnak. Mindig akkor lendülök neki, amikor évek távlatából visszanézek egy-egy videót és néhány elkészítéséért igazán hálás vagyok magamnak mert megörökítettem egy pillanatot vagy gondolatot, ami nekem fontos volt.
Szóval régi vágású énblogok ezek, csak nagyon szőrmentén követem a trendeket és nem nagyon érdekel mivel nőhetne a nézettség. De az is igaz ugyanakkor, hogy rengeteget tanulok belőle, a technológiáról, a közösségi média működéséről, arról, hogy az algoritmusok milyen módon uralják a cselekvésünket. Miközben engem cseppet sem zavar ha másfél évig nem teszek ki videót és leül az egész, azt a tanulságot látom belőle milyen ravasz módon tesznek embereket tartalomgyártó rabszolgává ezek az üres kereteket létrehozó cégek.
Most olyan időszakomban vagyok, hogy rengeteget sportolok, sokat vagyok kint, szabad levegőn és a biciklimmel együtt beruháztam egy GoPro szettbe, amivel apránként felfedezem Szingapúrt. És játszok azzal, hogy miképpen lehet gyorsan és mégis hatékonyan vizuális tartalmakat készíteni.
Itt van mindjárt az első, nagy lélegzetű videó, amit teljesen hagyományos módon csináltam. Mit jelent ez. Hogy az ember két hónapot szöszmöszöl vele. Nem azért mert annyi idő kell rá, egy pár óra alatt össze lehet rakni, de nekem kéthetente egyszer volt 1-1 órám rá.
Inkább annyiban hagyományos, hogy hosszú, hogy manuális van szerkesztve a felvett nyersanyagokból. Itt én vágtam ki minden másodpercet, én keresgéltem hozzá zenét, letöltötöttem a kameráról, fel az egyik szerkesztőre darabonként, úgy adom hozzá a szöveget, meg a másikra amivel szétszedett részeket össze lehet rakni és a végén szövegalámondás utolsó simítások és elkészül a gigafájl, ami meheta Youtube-ra.
Mehetne, ha ez ilyen egyszerrű lenne. De valójában az van, hogy ezeknek a lépéseknek minden egyes elemében ezernyi banánhéj van és ami elszaródhat az el is fog szaródni.
Kezdhetjük magával a tartalomgyártással. Milyen kamera? Kamera kamera, olyat már szinte senki nem használ. Nekem van, egy egész profi Canon kamera, kifejezetten Youtubereknek lett fejlesztve. 2019 környéként használtam utóljára talán. Amióta nagyot fejlődtek a mobil kamerák, nincs szükség külön kamerára. Igen ám, de egészen másképpen kell/lehet használni őket. Meddig bírja az elem, lemerül, fény, hangrögzítés, élesség, közelítés, fókusz, pozíció. Ezeket mind külön ki kell kísérletezni. Ezernyi béna videó árán. Aztán vettem pár éve egy GoPro-t az megint mindent felülírt. A biciklis videón például nagyon ki kellett kísérletezni milyen szögbe kell állítani, hogy élvezhető perspektívából rögzítse a kiruccanást.
A GoPro egyébként most a kedvencem, már ami a képminőséget és a hangulatot illeti (drónos videókkal sosem játszottam még, de már nézegetem mit lehet és mit nem Szingapúrban).
Viszont amikor a letöltésről, a fájlok kezeléséről van szó, akkor a GoPro rémálommá válik számomra mert ezeket a giga fájlokat az isten computere sem tudja kezelni. Pedig nekem van egy játékokra fejlesztett felturbózott laptopom, de egy nagy felbontású egy órás GoPro az azt is leölte. Kis túlzással mindent le kellett róla szednem, hogy legyen elég hely és levegő a videószerkesztéshez.
A GoPro nekem amúgy úgy tűnik inkább rövid és rapid videókra lett tervezve. Eleve az aksija max másfél órát bírja, de inkább egy óra az és azon belül is olyan hamar melegszik (és annak hatására kikapcsol) hogy kész lutri, hogy veszi-e a fejeden vagy nem. Ehhez képest 1-2 perces gördeszkás ugrásokat vagy kunsztokat felvenni tökéletes és nagyon szép dinamikus képet ad. Mindegy, megoldottam, ahol lekapcsol ott van vége.
Így néz ki a nagy felbontású, giga fájlokkal dolgozó verziója ugyanannak a videónak:
A technikai részleteken felül azonban az ember a koncepcióval is kísérletezget meg szenved. Melyik jobb? Ha zenét teszek alá? Vagy ha hagyom érvényesülni a város zaját? Narrálni jobb szöveggel, vagy feliratozni. A beszédhez már régen rájöttem, hogy vagy profi mikrofont használ az ember és gondosan elhelyezi (mint egy TV stáb) vagy jobb később rámondani. De a beszéddel az is gondom, hogy narrálni az egy szakma, ez megy egy csináld magad műfaj. Szóval most jobban fekszik a felirat, ami meg időigényes.
És az eredmény nemhogy nem tökéletes, hanem mindig az van, hogy csak a szar van. A nagy felbontású videót a szerkesztő 5 órán át nemistudommicsinálja....amíg kiadja a végső videófájlt. Namost annak az öt órának az utolsó 10 percében kiírja, hogy HIBA, mert nem tudta összehangolni a két audiófájlt. Na akkor ne verd szét a laptopot. :)
Namost azért végtelenül old school ez az egész, mert nem csak arról van szó, hogy a nagy lélegzetvételű hosszú videókat már nem nézi senki (ahogy a hosszú szövegeket se olvassák), hanem mert a technológia és főleg a közösségi média oldalak is a rapid tartalmakra vannak ráállva.
Shortok vannak meg reelek meg tiktok. Ezek sajátossága egyszerre az, hogy rövid (érts 20 másodperc és 1 perc közötti) tartalmakra kényszerítenek és az, hogy ehhez viszont mindent a segged alá tolnak és a vágástól a zenéig, a szövegtől a formátumig mindent előre megcsinálnak neked vagy egy gombnyomásos választási lehetőségeket adnak. Úgy, hogy ehhez a telefonodat nem kell letenni a kezedből.
Tehát míg az én márciusban készült biciklis videóm május végére tud kimenni, addig az általam mostanában nézett pszichopata indonéz-kínai milliomoscsaj napi 5 videót lenyom függőleges kamerállásban elmesélve hogy egy napja 11-kor kezdődik, pilatessel indul majd jóga és délután még alszik egyet mielőtt kipróbálnák a barinőkkel azt az új helyet Jakartában.
Csináltam pár short-ot én is, hogy lássam mire jó. Meg kell mondjam, nagyon jótékony (rám fér) az, hogy 1 percbe szorít be. És mindent el lehet mondani egy percben. De nem ebben van a varázslás. Nincs ugyanis varázslás. Kiteszem a hosszú videóm.....mivel van párszáz követőm megnézik (gondolom) naturálisan olyan 60-70-en. Csinálok egy shortot azonnal lesz 300 nézője mindegy mi a tartalom. Pusztán azért mert a platform most ezt a formátumot nyomja. Mit csinál az indo csaj? Észreveszi és erre mozdul rá. Mit csinálok én? Szerkesztem a következő biciklis videót :)
A képen látható diákok bölcsészek. Magyarul legalábbis így mondanánk. Chinese Studies a diplomájuk neve, nagyjából megfelel az otthoni magyar szaknak, leszámítva néhány apró részletet, amiről ez a bejegyzés szól. Büfé-ruhatár szak, emlékszem otthon a bölcsészeket és a szociális szakokat is így gúnyolták az én időmben. Tarisznyás bölcsészlány. Ez talán a 70-es évekből jöhetett, álmodozó, hippi diákokra utalva, akik meseszép ideológiák és eszmék között lebegve tengették mindennapjaikat. Amikor többet mozogtam külföldön, főleg Kelet-Európában és Közép-Ázsiában, vagy amikor Örményországban dolgoztam, akkor észrevettem, hogy ez a jelenség nagyon hasonló módon jelen van a térség országaiban. Érdekes módon a posztszovjet térségben a filolog – nagyjából a nyelvészet, az irodalom és a nyelvi képzés határán elhelyezkedő szak – kapcsolódott hasonló életpályákhoz. Én a szociális képzéseket ismerem jobban belülről, és be kell valljam, ezekben nagyon egyértelműen tetten érhető valami ebb...
A múlt héten kicsit több időm volt arra, hogy részt vegyek különféle rendezvényeken, amit a Ngee Ann Polytechnikum szervezett, az iskola, ahol jelenleg innovációt és ún. critical core tárgyakat tanítok Szingapúrban. Ez alkalommal az iskola inkubációs programja (Sandbox) állította ki azoknak a diákoknak a standjait, akik saját vállalkozásba kezdtek. Ugyanaznap egy másik helyszínen szintén a Sandbox szervezésében és a Google szponzorálásával AI hackathon zajlott. Túlzás nélkül mondhatom, hogy ilyen és hasonló rendezvények, programok, felhívások egymást érik az iskolákban. Jövő héten is megyek párra, oda hivatalból, a saját diákjaim augusztus 12-én adják elő projekt terveiket a bevont partner cégeknek. A szingapúri oktatás erőteljesen ösztönzi a vállalkozói gondolkodást, miközben a hallgatók túlnyomó többsége várhatóan nem vállalkozó lesz. A helyi illetőségű foglalkoztatottak 88,2 százaléka 2025-ben alkalmazottként dolgozott, és mindössze 7,3 százalékuk számára jelentette...
Csokonai Vitéz Mihályt tulajdonképpen egész életében az anyja tartotta el. Olyan korban próbált magyar nyelvű költőként létezni, amelyben még nem állt rendelkezésre működőképes társadalmi infrastruktúra. Nem volt elegendő számú fizetőképes olvasó, fejlett könyvpiac, országos kulturális nyilvánosság és olyan polgári közönség, amely rendszeresen pénzt adott volna magyar nyelvű irodalomért. Lehetett patrónust keresni, előfizetőket gyűjteni, alkalmi megbízásokból élni, állásért folyamodni és személyes kapcsolatokon keresztül támogatást remélni. De magyar költőként, közvetlenül az olvasókból megélni szinte lehetetlen volt. Kortársai között is nagyon nehezen találunk olyat, aki a művészetéből élt. Kazinczy birtokos nemes és egy ideig állami tisztviselő volt; Fazekas katonatiszt, majd debreceni gazdálkodó; Kisfaludy Sándor pedig földbirtokos nemes. Az irodalom művelése rendszerint egy másik egzisztenciára épült. A művelt elit jelentős része latinul vagy németül olvasott, a magyar nyelvű k...
A történet, amit elmesélek Észtországban esett meg velem. Aki akarja, meghallja a párhuzamokat. Amikor Észtországban éltem, az első években szociálpolitikát oktattam egy helyi egyetemen, és abban a cseppnyi országban, ahol mindenki ismer mindenkit, hogy hogynem, a szociális minisztérium egyik helyettes államtitkára nálam írta a doktori disszertációját. Elég sok időt töltöttünk együtt, később jóbarátok is lettünk, a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Én sokszor megkértem, hogy hadd menjek vele vidéki útjaira, engem nagyon érdekelt, hogyan csinálnak szociálpolitikát. De volt, hogy ő jött velem, mert érdekelte a dolog, amivel éppen foglalkoztam. Így történt, hogy egy alkalommal az ország legkisebb és egyben legszegényebb, alig több mint harmincezer lakosú megyéjében kötöttünk ki. A fotó gen AI illusztráció. Összesereglettek a térség önkormányzatainak vezető szociális szakemberei. Az egész társaság volt talán tizenöt fő. Eredetileg ez az én látogatásom volt, a helyette...
Tegnap reggel, miközben lázasan olvastam az otthoni híreket az apadó Dunáról és Paskról egy közösségfejlesztő rendezvényen voltam itt Szingapúrban. Asset Based Community Development..nem tudom van-e hivatalos magyar megfelelője, én talán úgy fordítanám Erőforrás-alapú Közösségfejlesztés. Miközben magam is egy iskolában oktatok hasonló dolgokat, nekem mindig van ezekkel a flipchart-os tréningekkel kapcsolatban egy ellenérzésem vagy gyanakvásom. Közösségfejlesztő tréning, peer support network, ABC modell, social capital.....tréningalsó, tréningfelső. Ezek főleg azóta szaporodtak el, amióta EUs pénzekre lehet pályázni. De nem kell ehhez az EU-ban lenni, itt Ázsiában is nyomják ezerrel. Az ellenérzést mindig az szüli, hogy ez is egy olyan dolog, amit a téma evangélikusai évtizedek óta nyomatnak, tanítanak, terjesztenek, és ezek formája legtöbbször a körbe ülős, flipchartos, máskor szabadtéri teamépítős tréning. Aztán 30 év után azért telteszi az ember a kérdést magában. Ok és akkor mo...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése