Van nekem egy Youtube csatornám is. Olyan mint ez a blog. Van benne minden attól függően milyen kedvem van. Leginkább rólam szól, magamnak. Mindig akkor lendülök neki, amikor évek távlatából visszanézek egy-egy videót és néhány elkészítéséért igazán hálás vagyok magamnak mert megörökítettem egy pillanatot vagy gondolatot, ami nekem fontos volt.
Szóval régi vágású énblogok ezek, csak nagyon szőrmentén követem a trendeket és nem nagyon érdekel mivel nőhetne a nézettség. De az is igaz ugyanakkor, hogy rengeteget tanulok belőle, a technológiáról, a közösségi média működéséről, arról, hogy az algoritmusok milyen módon uralják a cselekvésünket. Miközben engem cseppet sem zavar ha másfél évig nem teszek ki videót és leül az egész, azt a tanulságot látom belőle milyen ravasz módon tesznek embereket tartalomgyártó rabszolgává ezek az üres kereteket létrehozó cégek.
Most olyan időszakomban vagyok, hogy rengeteget sportolok, sokat vagyok kint, szabad levegőn és a biciklimmel együtt beruháztam egy GoPro szettbe, amivel apránként felfedezem Szingapúrt. És játszok azzal, hogy miképpen lehet gyorsan és mégis hatékonyan vizuális tartalmakat készíteni.
Itt van mindjárt az első, nagy lélegzetű videó, amit teljesen hagyományos módon csináltam. Mit jelent ez. Hogy az ember két hónapot szöszmöszöl vele. Nem azért mert annyi idő kell rá, egy pár óra alatt össze lehet rakni, de nekem kéthetente egyszer volt 1-1 órám rá.
Inkább annyiban hagyományos, hogy hosszú, hogy manuális van szerkesztve a felvett nyersanyagokból. Itt én vágtam ki minden másodpercet, én keresgéltem hozzá zenét, letöltötöttem a kameráról, fel az egyik szerkesztőre darabonként, úgy adom hozzá a szöveget, meg a másikra amivel szétszedett részeket össze lehet rakni és a végén szövegalámondás utolsó simítások és elkészül a gigafájl, ami meheta Youtube-ra.
Mehetne, ha ez ilyen egyszerrű lenne. De valójában az van, hogy ezeknek a lépéseknek minden egyes elemében ezernyi banánhéj van és ami elszaródhat az el is fog szaródni.
Kezdhetjük magával a tartalomgyártással. Milyen kamera? Kamera kamera, olyat már szinte senki nem használ. Nekem van, egy egész profi Canon kamera, kifejezetten Youtubereknek lett fejlesztve. 2019 környéként használtam utóljára talán. Amióta nagyot fejlődtek a mobil kamerák, nincs szükség külön kamerára. Igen ám, de egészen másképpen kell/lehet használni őket. Meddig bírja az elem, lemerül, fény, hangrögzítés, élesség, közelítés, fókusz, pozíció. Ezeket mind külön ki kell kísérletezni. Ezernyi béna videó árán. Aztán vettem pár éve egy GoPro-t az megint mindent felülírt. A biciklis videón például nagyon ki kellett kísérletezni milyen szögbe kell állítani, hogy élvezhető perspektívából rögzítse a kiruccanást.
A GoPro egyébként most a kedvencem, már ami a képminőséget és a hangulatot illeti (drónos videókkal sosem játszottam még, de már nézegetem mit lehet és mit nem Szingapúrban).
Viszont amikor a letöltésről, a fájlok kezeléséről van szó, akkor a GoPro rémálommá válik számomra mert ezeket a giga fájlokat az isten computere sem tudja kezelni. Pedig nekem van egy játékokra fejlesztett felturbózott laptopom, de egy nagy felbontású egy órás GoPro az azt is leölte. Kis túlzással mindent le kellett róla szednem, hogy legyen elég hely és levegő a videószerkesztéshez.
A GoPro nekem amúgy úgy tűnik inkább rövid és rapid videókra lett tervezve. Eleve az aksija max másfél órát bírja, de inkább egy óra az és azon belül is olyan hamar melegszik (és annak hatására kikapcsol) hogy kész lutri, hogy veszi-e a fejeden vagy nem. Ehhez képest 1-2 perces gördeszkás ugrásokat vagy kunsztokat felvenni tökéletes és nagyon szép dinamikus képet ad. Mindegy, megoldottam, ahol lekapcsol ott van vége.
Így néz ki a nagy felbontású, giga fájlokkal dolgozó verziója ugyanannak a videónak:
A technikai részleteken felül azonban az ember a koncepcióval is kísérletezget meg szenved. Melyik jobb? Ha zenét teszek alá? Vagy ha hagyom érvényesülni a város zaját? Narrálni jobb szöveggel, vagy feliratozni. A beszédhez már régen rájöttem, hogy vagy profi mikrofont használ az ember és gondosan elhelyezi (mint egy TV stáb) vagy jobb később rámondani. De a beszéddel az is gondom, hogy narrálni az egy szakma, ez megy egy csináld magad műfaj. Szóval most jobban fekszik a felirat, ami meg időigényes.
És az eredmény nemhogy nem tökéletes, hanem mindig az van, hogy csak a szar van. A nagy felbontású videót a szerkesztő 5 órán át nemistudommicsinálja....amíg kiadja a végső videófájlt. Namost annak az öt órának az utolsó 10 percében kiírja, hogy HIBA, mert nem tudta összehangolni a két audiófájlt. Na akkor ne verd szét a laptopot. :)
Namost azért végtelenül old school ez az egész, mert nem csak arról van szó, hogy a nagy lélegzetvételű hosszú videókat már nem nézi senki (ahogy a hosszú szövegeket se olvassák), hanem mert a technológia és főleg a közösségi média oldalak is a rapid tartalmakra vannak ráállva.
Shortok vannak meg reelek meg tiktok. Ezek sajátossága egyszerre az, hogy rövid (érts 20 másodperc és 1 perc közötti) tartalmakra kényszerítenek és az, hogy ehhez viszont mindent a segged alá tolnak és a vágástól a zenéig, a szövegtől a formátumig mindent előre megcsinálnak neked vagy egy gombnyomásos választási lehetőségeket adnak. Úgy, hogy ehhez a telefonodat nem kell letenni a kezedből.
Tehát míg az én márciusban készült biciklis videóm május végére tud kimenni, addig az általam mostanában nézett pszichopata indonéz-kínai milliomoscsaj napi 5 videót lenyom függőleges kamerállásban elmesélve hogy egy napja 11-kor kezdődik, pilatessel indul majd jóga és délután még alszik egyet mielőtt kipróbálnák a barinőkkel azt az új helyet Jakartában.
Csináltam pár short-ot én is, hogy lássam mire jó. Meg kell mondjam, nagyon jótékony (rám fér) az, hogy 1 percbe szorít be. És mindent el lehet mondani egy percben. De nem ebben van a varázslás. Nincs ugyanis varázslás. Kiteszem a hosszú videóm.....mivel van párszáz követőm megnézik (gondolom) naturálisan olyan 60-70-en. Csinálok egy shortot azonnal lesz 300 nézője mindegy mi a tartalom. Pusztán azért mert a platform most ezt a formátumot nyomja. Mit csinál az indo csaj? Észreveszi és erre mozdul rá. Mit csinálok én? Szerkesztem a következő biciklis videót :)
Szerintem az is számít, hogy az ember milyen könyvet olvasott előtte. Mert ezek úgy összeérnek. Összekötődnek. Kurt Vonnegut Virágvasárnapját olvastam, amikor György Péter Apám helyett című könyvét megvettem. Nem ismertem a szerzőt, szinte találomra választottam ki a boltban. Most, hogy kiolvastam a könyvét már inkább ismerős, de nem annyira ő, hanem a gondolatai. Magamra ismerek néhány apró vonatkozásban. A részletek szeretetében. A pillanat megragadásában, amikor az apró jelenetekben akarom a történelmet akár megragadni. Mindig egy áthidalhatatlan szakadékot éreztem a nagy szavak, eszmék és a hétköznapi élmények között. György Péter könyvében valahol az elején leír egy jelenetet a családjáról, amikor nagyapja feleségével sétál a Duna-parton. A hidak meg a vízbe vannak robbantva. Tavasszal, amikor az első napsugarak megérkeznek én is szeretek kijárni a Duna-partra. Fenn a Citadellán nagy képeken ki van nyomtatva pár korabeli pillanat, az egyik ilyen Dunába dőlt hidat ábrázol...
Lehettem olyan 15 éves. Talán 16. Nem tudom. 1986-87 táján. Egy ipari szakközépiskolába jártam, autószerelőnek tanultam, de közben nálam idősebbekkel barátkoztam, zenészek, értelmiségiek, kifejezetten intellektuális emberek voltak. Velük esett meg, hogy elkeveredtem Tatára az Eötvös Gimnáziumba, egy rendezvényre. Számomra az egy nagyon idegen világ volt. Annyira távol volt tőlem, hogy még vágyottnak se nevezném, mert vágyakozni is csak azután tud az ember, amit ismer, amiről minimum tud és kialakul benne egy pozitív kép róla. Én tulajdonképpen a létezéséről alig tudtam ennek a gimnáziumnak. Például magamtól tuti el se találtam volna oda. De valahol azért tudtam, hogy ez nagyon elit hely, innen emberek egyetemre mennek, és maga az épület is, meg a környékbeli park, a tatai Öreg tó, adott az egésznek egy patinás jelleget. Ez mondjuk éppenséggel avitnak, régiesnek, konzervatívnak és szigorúnak tüntette fel bennem a helyet, és ilyenként minden volt csak nem vonzó számomra. Tömve...
Olyan másfél évvel ezelőtt írtam egy bejegyzést arról hogyan léteznek rejtett kis közösségek a szingapúri lakótelepeken. Meglehetős részletességgel írtam a mi szomszédságunkról is, arról, hogy a tömbök alagsorában található kis üzletek mennyire nem egyszerűen csak vállalkozások (boltok, éttermek, szolgáltatások), hanem élettérként, közösségi találkozópontként is szolgálnak. Azóta a harmadik idős ember, mindegyikük egy-egy helyi bolt/vállalkozás tulajdonosa hunyt el. Az egykor élettel teli üzleteik helyén most csak a lehúzott roló van. A napokban halt meg a harmadik néni. A redőnyre ki van tűzve az értesítő, a virrasztás tegnap volt. Pár megállóra lakott, tőlünk egy kicsit nyugatabbra, onnan járt minden nap kinyitni a kis újságos boltját, ahol egyúttal ajándék tárgyakat is lehetett venni és fénymásolni is lehetett. Minden nap kétszer-háromszor is elhaladtam a boltja előtt. Ha kint állt szélesen mosolygott. Délutánonként amikor bezárt, a fiát várta a bolt előtti út szél...
Egy korábbi posztban csináltam már összehasonlítást az észt és a szingapúri oktatási rendszerről. Azt a bejegyzést elsősorban szülőként, a lányom általános iskolai tapasztalatai alapján készítettem. Most sokkal inkább a saját oktatói/munkavállalói tapasztalataimról fogok írni és az oktatás egy másik végletéről, a felsőoktatásról, illetve felsőfokú szakképzésről. Észtországban 12 éven keresztül voltam a Tallinni Egyetem oktatója. Szingapúrban egy ún. polytechnikumban oktatok innovációt és dizájn gondolkodást. Az itteni oktatási rendszerben ez a középiskola és az egyetem közötti lépcsőfokot jelenti. Sokat elárul talán, hogy az iskola, ahol tanítok korábban College (tehát főiskola) néven futott, de tettek itt egy nagyon határozott különbségtételt és a gyakorlati/alkalmazott (applied) tudományok képzéseit közelebb húzták a szakképzésekhez. Nekem ez a megoldás nagyon megfelel, mert Tallinnban rengeteg problémám volt az akadémiai világ valamint a való világ (üzleti élet és társadalom) ...
Nem tudom milyen algoritmus folytán, de felbukkant a FB falamon Laár András RTL-klubbos videója. Mérgelődtem is utána, mert tudatosan nem mérgezem magam a FB-kal már majd két éve. A könyvem reklámozásához használom és amikor felmegyek akkor csak csak felugranak dolgok. Erre rákattintottam. Először azt hittem valami deepfake. A fotó egyáltalán nem hasonlított, talán a link is gyanús volt, ezért az eredeti poszthoz mentem és amikor láttam, hogy RTL akkor nyitottam ki magát a videót. Engem nagyon mellbe vágott az egész. Messze Laár Andráson túlmutatóan. Nem ismerem őt személyesen, a videó alapján nem tudtam eldönteni, hogy vajon csúszik bele egy pszichózisba, vagy a demencia első tünetei jelennek meg, de volt olyan gondolatom is, hogy a túltolt ezotéria beárazta magát az őt megillető helyre. De aztán helyretettem magam, mert mégiscsak arról a Laár Andrásról van szó, akit a 80-as években még gyerekfejjel láttam "bábu vagy-ot" énekelni és tizenévesen is egész pontosan átjö...
Comments
Post a Comment