Szomszédok

Hatalmas nosztalgia veszi körül ma a Szomszédok TV sorozatot. Én is tagja vagyok az egyik FB csoportnak, amiben a legapróbb részletekig kielemzik, felidézik, visszakeresik a sorozat elemeit. 

Pedig nem volt jó sorozat a Szomszédok. De tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy nem volt jó a 90-es évek. Még nem tudom eldönteni, hogy az idősárkány tart-e ott nálam, hogy most éppen a 90-es éveket nem bírom elviselni, vagy tényleg ennyire szar volt. Általában három évtized távolságból kezd megszépülni nálam egy korszak, de ez a 90-es évek kapcsán eddig még nem következett be. Viszont emlékszem, hogy a 90-es években a 70-es éveket tartottam gáznak. Ennek fő mozgatórugója a zene, a divat, a kor filmjei, majd az egész akkori világ hangulata. Engem ki lehetett kergetni a világból  hippikkel, a trapéznadrággal és a virágos pólókkal, a jézus kinézettel vagy a pajeszos, hosszú hajjal, de nem volt jobb helyen a diszkó korszak se. Magyar viszonylatban a népzene ötvözésével a poppal, az egész Koncz Zsuzsa, Illés együttes világgal és az LGT-vel. Mára érdekes módon ezek megszépültek bennem. Szeretem az éles narancssárga, barnás, sárgás színeit a 70-es éveknek, a hosszú nagy amerikai autókat, Magyarország is egy élhető hely volt, kifejezetten vonz az akkor már rohamosan városiasodó, szépen gyarapodó szocializmus ártalmatlan békéje. 

És amikor megbékéltem a 90-es évekkel, akkor ugyanazzal a lendülettel megromlott a 80-as évek. A szintipop, a plasztik, fröccsöntött, műanyag világ megjelenése, az alámondásos videók, a dauer és a tupír, a kőkoptatott farmernadrág és mindenekelőtt a Modern Talking és magyar vonalon az Első Emelet. A 2000-es években ettől a világtól és a hangulatától ódzkodtam.

Ma számomra a 80-as évek az aranykor. Amikor olyan szelíd volt még a világ, hogy a legnagyobb ellenséget a Bud Spencer filmek bugyuta olasz gengszterei jelentik. Habár már a lejtőn voltunk a folyamatos áremelésekkel (az adósságcsapdával), de mi nem tudtuk, hogy nyugati hitelből élünk. Számunkra a 80-as évek az Ötvös Csöpi filmek balatoni világának gondtalan romantikája. Elérhető, kifizethető, nincsenek hatalmas társadalmi feszültségek és különbségek. 1986-ban építőtáborban voltam és ott egy lány, aki járt New Yorkban, arról beszélt a szobában egyik este, hogy emberek tévésdobozokon a földön aludtak. Tátott szájjal hallgattuk vagy 10-en és emlékszem szabályosan meg voltunk győződve róla, hogy hazudik. Mi sosem láttunk hajléktalan embert. Voltak "csövesnek" hívott fura kószáló alakok az utcán néha, vagy kéregető fiatalok koncertek vagy vasútállomások körül, de ezeket inkább tekintettük önkéntes, deviáns kivonulásnak, mint szegénységnek. Milliomosokat se láttunk soha. Mindenki nagyjából ugyanazon a szinten volt. 

És akkor ezen a ponton kezdődik valamikor talán 1987-ben a Szomszédok sorozat. Én az első évekről annak idején teljesen lemaradtam. Tizenéves voltam, a haverjaimmal lógtam és a magyar TV nem kötött le (külföldi meg akkor még nem volt), mert mindig ugyanazt az enyhe kioktatós stílust éreztem rajta. Nem volt erőszakos, azt nem mondanám, inkább olyan volt, mint a tanárok az iskolában. Pontosan ahogy a fiatal tanárnő Jutka alakítja a sorozatban, amikor énekórán megitt hangulatban valami lemezt tesz fel. Egészen pontosan így hallgattuk mi is a Péter és a farkast énekórán az általános iskolában és egészen pontosan ugyanaz az érdektelen ellenállás volt bennem, mint a Szomszédok vagy bármelyik Magyar Televíziós műsor kapcsán. 

Volt a szocializmusnak egy sajátos erkölcsi világa. Nem volt kenetteljes úgy ahogy ezt az erkölcsi nevelést a vallással oldotta meg a Horthy-rendszer (és gondolom az azt megelőzők), de nem is volt már olyan kemény, mint a padlássöprő Rákosi világ. Könyvekben még vonalas volt a szöveg, emlékszem még ilyen szófordulatokra, hogy a szocialista ember, a szocialista erkölcs, de ez ebben a formában a TV-ben már nem jelent meg. Én éreztem ezt az enyhe de jelenlévő folyamatos erkölcsi kiaktatást az Ablakban, a Tizen Túliak Társaságában, a Cimborában, a Híradóban, a Hétben, de még a népszerű kabarétréfákban is, amiről már gyerekfejjel is azt gondoltam, hogy infantilizál. 

A Szomszédok ennek az erkölcsi miheztartásnak a csúcsterméke volt. Annyira, de annyira idegesítő és gáz volt, hogy már azért nézte az ember. Gúnyból, szórakozásból néztük a 90-es évek elején a főiskolai kollégiumban és tényleg annyira szar volt, hogy az már jó volt. A végén a kamerába mondott okosságok, a folyamatos erkölcsi megjegyzések és intelmek. Az arcunkat kapartuk, miközben arra használtuk a Szomszédokat, hogy azalatt melegítettünk be buliba menet boltból vásárolt piával, hogy ne kelljen drágán a helyszínen venni. 

Magyarán miközben éltük a lepukkant 90-es éveket, néztük a sorozatban az ugyanolyan lepukkant, 90-es éveket és szörnyülködtünk rajta. Magunkat pedig menőnek tartottuk. 

Ma nemcsak azért szépült meg a Szomszédok, mert a fiatalságom korát hozza vissza és már a zenéjétől úgy érzem fiatalodok 30 évet, hanem azért is, mert valójában (akaratlanul is) fantasztikus kordokumentum lett. Bármennyire is gáz, de ez volt a 90-es évek. Ez volt Magyarország. Az is inkább véletlen, hogy a Szomszédok a rendszerváltás kordokumentuma lett. Nyilván nem ennek szánták. Amikor elkezdték tervezni a sorozatot a rendszerváltás még a kanyarban sem volt. De az élet úgy hozta, hogy lett nekünk egy heti teleregényünk, ami végigkíséri a rendszerváltás korszakát ráadásul nem a nagy politikai narratívák vagy a napi politikai, közéleti konfliktusok, hanem a kisemberek szintjén. 

Akik akkor még sem hajléktalanok, sem milliomosok nem voltak. Beköltözni az új lakótelepre. Ez a 80-as években progressziónak számított. A sorozat az elején a kádári kiegyezés jegyében volt apolitikus később gondolom valami erkölcsi távolságtartásból (és/vagy félelemből), azonban ez is így lett pontos, mert az egész rendszerváltás (már ami a hétköznapi embereket illeti) apolitikus volt. 

Csak néhány ábrándozó értelmiségi gondolja úgy (emlékszik úgy), hogy itt aktív politikai közélet volt. Az én megítélésem szerint a rendszerváltás a magyar lakosság aktív részvétele nélkül történt. Ugyanúgy megtörtént velünk, felettünk ahogy a front átvonult a háborúban, vagy ahogy leesik az eső, felkel a nap. A kádári bürokrácia technokrata része (reformkommunisták) vitték végig az egészet, és az értelmiség aktív része, akik leginkább az írószövetség 1944-ben félbeszakadt vitáit folytatták 1990-ben parlamenti vitákban és napi/hetilapok publikációiban.

A rendszerváltó pártok tagsága elenyésző volt, talán az MDF tudott 15.000 embert felmutatni egy 10 milliós országban. 

Ugyanúgy telik el a rendszerváltás a Lantos utca lakói felett is. A sorozat, és szereplői kínosan kerülik a politikát, az nem része a mindennapjaiknak. A közélet, a hatalommal való viszony egyetlen módon nyilvánul meg, a FOLYAMATOS panaszkodásban. Nincs magyarabb ennél. A zéró cselekvés vegyítve a folyamatos felfelé utalással, panaszkodással, széttárt karokkal, majd ha...kezdetű mondatokkal. 

Sokan megjegyzik a kommentekben, blogbejegyzésekben, hogy a sorozat egyetlen szereplője se vitte semmire. Ha vitte volna, az lenne az életszerűtlen. A vállalkozó típusát alakító figura, Gábor Gábor pontosan úgy volt vállalkozó ahogy a kor első generációs magyar kisvállalkozói. Néhány mondatos ködharapdálás után belekap egy ötletbe (videófelvételeket fog csinálni), okosba beszerzi, becsempészi a szükséges eszközöket és amíg tart a lendület, a félretett pénz addig él az ötlet. A többi vállalkozó vagy nagyon alacsony szintű kisiparos (taxis, bútorszállító, zöldséges, kozmetikus), vagy még homályos utalás sincs arra, hogy ugyan miből van pénze (Sinkó László). Taki bácsi úgy van beállítva mint, aki azért nem keresi hülyére magát mert becsületes. De a taxis hiénák, a csaló autószerelők se nőtték ki magukat sose, vergődtek egyik csalásból a másikba úgy ahogy az Aranyélet azt szépen bemutatta nekünk Thúróczy Szabolcs nagyszerű alakításával. Ez lenne a kiemelkedés? Vakok között a világtalan. 

Hogy a tanár, a mentőorvos, az erdész, a boltosnő, a pincérnő miért nem emelkedett ki az számomra nem kérdés. Mutass egy tanárt, egy erdészt, egy közértben dolgozó pultosnőt, egy pressző pincérnőjét aki a 90-es években ebből a munkából meggazdagodott és lakótelepről szorgos, becsületes munkával agglomerációs családi házba vagy villára váltott. 

Én inkább ellenkező irányú mozgásra emlékszem, és ezt olvasom ki a kor adataiból is. A lecsúszás. Míg a 80-as éveknek a fusival, GMK-val, túlórával, a csencseléssel, szabadabb utazással, kerttel, telekkel, háztájival és a szabad világ ígéretével volt egy felfutó ígérete, még láttuk a kisembert belefogni valamibe (1979-es de nagyon látni ezt a törekvést a Veri az ördög a feleségét filmben, a Szomszédok Janka nénijének egy 10 évvel fiatalabb fantasztikus alakításával) a rendszerváltás után ezek szinte egycsapásra eltűntek. 

A városok közelében lévő vidéki élet önkizsákmányoló, de sikeresen növekvő portfólióját (munka+garázssufni+telek+háztáji kert/állatok) kifújta az állami nagy cégek összeomlását követő munkanélküliség, a kertek, disznótartás, szőleje van világát meg a beáramló multi áruházláncok. Arról, hogy miért nem lettünk a rendszerváltás után a kisvállalkozók országa majd 10 éve írtam egy bejegyzést.

Ment az autó (Wartburg), a ház (OTP hitel volt rajta), a házasság (a férj először munkásszállón, majd hajléktalanszállón kötött ki), és egy téli napon megfagyva találtunk rá utcai szociális munkásként 1992-ben, amikor a tatabányai hajléktalanszállón dolgoztam. Ez volt a kádári kisember útja. Volt a környékünkön egy szemetesember. Utcaseprő. Nem volt neki érdemi iskolai végzettsége, kicsit húzta is a lábát, és hát tintázott. Merthogy ki nem tintázott abban a svejcisapkás melós világban? A 80-as években, sárga mellénykében, valamelyik olcsó tanácsi lakásból, amit még az akkor élő idős anyja kapott járta az utcákat, kis szemétgyűjtő lapáttal, cirokseprúvel és a buszmegálló szegélyénél söpörte fel a csikkeket arra a szemétgyűjtő lapátra. A nagyobb, jobb csikkeket zsebbre tette, vagy rögtön elszívta. 1990 után ez a háló, ami addig megfogta egycsapásra kiesett. A lakást nem tudta megvenni még a nevetségesen alacsony felajánlott áron se, a védett munkahelyként szolgáló tanácsi utcaseprő állás megszűnt. Kb. 10 évvel a rendszerváltás után hajléktalanként élt a háztömb pincéjében meghúzva magát.

A magyar munkavállalók hány százaléka élt ebben a szociális foglalkoztatásban (betanított segédmunkás, utcaseprő, a bányagarázs udvarán ténfergő cserzett börű félmeztelen szaki)? Mind mentek a levesbe 1990 után. Egy kisvárosnyi középkorú magyar férfi tűnt el (értsd: meghalt) a rendszerváltáskor. 

Ehhez képest a Szomszédok szereplői maguk voltak a stabilitás. Egyet se lakoltattak ki a Lantos utcából. Volt egy másik nagyon fontos, élethű eleme a sorozatnak. A családon belüli transzferek jelentősége. Az erdész és neje, Lenke néniéknél vagy az erdészházban, vagy saját albérletben héderel, de leginkább Lenke néniéknél. Nagyiéknál. Ez ne lenne életszerű? Nálunk is az történt a családban, apai és anyai ágon egyaránt, hogy ha valamelyik gyerek megszorult, költözött a mamához. A mama dugdosott százasokat a kezembe, látott el tonnányi kajával, ami csürtörtökig kitartott a kollégiumban, pénteken már ment az ember haza. Még Janka néni is ennek része, de Jutka orvos szülei, és persze Etus. Az az egyetlen karakter, ami csúnyán túl lett tolva. Én nem is tudom mi volt itt a koncepció. Egy Márai vagy Hamvas Béla világából ittmaradt polgári művésznő? Vegyítve valami szociálista emberközelséggel, az elesettek támogatásával és a kádári kispolgári világgal? Ezek az arcok a valóságban ha a művész-polgári vonalon maradunk, akkor valahol a Szentendre, Kismarton, Nagymaros, Dunakanyar vonalon, erőltetett népi akcentussal, a kádári világtól távolságot tartva éltek. De Etus a piacon egy kofának adta el a kerámiáit, amit el-kaaap-kod-taaaak baszdmeg. Mert látom magam előtt, ahogy a csirkefarhátot és kicentizi a magyar vásárló, de azt a kerámiát 70.000-ért tegyük még be a táskába. 

A legidegesítőbb karaktere a sorozatnak, aki az erkölcsi kioktatás vonalát a csúcsra járatta de úgy, hogy közben a készítők nagyon-nagyon igyekeztek őt jófejnek, modernnek és követendőnek beállítani. Etus karaktere (tudom, hogy a rendező felesége) egy olyan kreálmány, ami nagyon durva erőszak a filmsorozaton.   

Mindezekkel együtt mit üzen nekünk a Szomszédok? Ezek az egyszerű, mindig becsületes, legfeljebb a magánéletben esendő emberek, folyamatosan azt akarták nekünk elmesélni, hogy már csak egy kicsit kell kibírni. Már csak egy kicsit kell megszorítani a nadrágszíjat, rendesen kell viselkedni, nem csalni, lopni, hazudni. Dolgozni kell, próbálkozni ötletekkel, belépni ebbe az Internetbe, másodállást vállalni a nyomda mellett, jóra, szépre tanítani a gyerekeket, segíteni egymáson és eljön majd a földi menyország. A keményenn dolgozó kisember, ha egyenként mindenki odateszi a magáét, majd felépül ebből a sok munkából az ország. 

Nem jött el. Olyan szinten nem jött el, hogy ez az üzenet ma már nevetségesnek hat. 30 évvel a sorozat után az a lepukkant panelproli kispolgári élet, az elérhetetlen luxusnak számít. Pályakezdő pedagógusként lehet próbálkozni saját lakást venni Gazdagréten az állami gondozott multú kicsit sötétebb bőrű férjjel. Nem jött be se a becsületesség, se az erkölcsi tanítás, se az utolsó fogszorító erőfeszítések. 

Nem tudom mikor lesz mégegy olyan korszaka Magyarországnak, amikor akár csak próbálkozni lehet a Szomszédok erkölcsi üzeneteivel.