Bús Balázs

Nem egyszer írtam ezen a blogon, a Tanú című filmet idézve, hogy a "kisnyilasoknak meg lett bocsátva" megközelítést mennyire károsnak tartom. Most is így gondolom.

Mégis tudtam, hogy el fog jönni a pillanat, amikor olyan ember kerül lencsevégre (letartóztatásra), akit ismerek. És ez akkor is gyomorszorító érzés, ha az ismeretség régi, elfeledett, nem is volt túl erős és más időkhöz kötődik. 

Bús Balázs ha jól emlékszem alpolgármester volt a III. kerületben, amikor én kapcsolatba kerültem vele. Ismertem őt régebbről is, vagy jobb így mondani, tudtam róla, ugyanis talán két évvel végzett felettem a szociális munka szakon. 

Ennek kapcsán kerültünk kapcsolatba olyan 2002 magasságában. Ő felelt többek között a szociális ügyekért. Én meg akkoriban éppen egy olyan szolgáltatást vezettem, ami szociális szolgáltatásokat nyújtott pszichiátriai betegek részére egy civil szervezet keretében. Akkoriban a hozzánk hasonló szervezetek általában azt a stratégiát követték, hogy volt valamilyen újszerű, innovatív, vagy legalábbis hazánkban még nem ismert, vagy nem elterjedt ötletük, módszerük és azt próbálták az állami szervek (minisztériumok, önkormányzatok) figyelmébe ajánlani és "eladni nekik". 

Mivel nem piaci cégekről beszélünk ez az eladás nem közvetlen értékesítést jelentett, annál sokkal összetettebb folyamat volt. 

1. Az ember először csinálja maga. Lelkesedésből, önkéntesen, szakmai elhivatottságból. Én nagyon pontosan emlékszem a magam motivációira. Egyetemista voltam, az egyetem mellett dolgoznom kellett és én egy pszichiátriai osztályon dolgoztam éjszakánként. Amit ott láttam az elültette bennem a gondolatot és a tenni akarást, hogy lehetne ezt másképpen is csinálni. Sokkal jobban. Fiatal voltam, 23 éves, azt mondtam magamnak: nem lesz egy könnyű dolog, és nem is fog egyik napról a másikra sikerülni, de vágjunk bele. És voltunk öten-hatan, akik nagyjából ugyanezzel a lendülettel belevágtunk. 

2. A történet 1995-ben kezdődött, tehát évekkel korábban. Két éve létezett a szociális törvény, akkor még egészen vékonyka sajtpapír, a szocializmusból örökölt mammut intézményeket maga alá terelve és mutatóba néhány új szolgáltatást nevesítve. Jártuk hát a minisztériumokat, hivatalokat, hatóságokat, hogyan lehetne emberibb pszichiátriai szolgáltatásokat csinálni. Két dolog miatt akarok ide írni erről: sosem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor a minisztériumban ugyan fogadtak minket a terveinkkel, de a találkozó lényegi vonása az volt, amikor a helyettes államtitkár (de lehet csak osztályvezető volt, tényleg nem emlékszem) egy aktatáskát kinyitva Zepter ügynöknek akart bennünket beszervezni. Igy nézett ki a szociális igazgatás abban az időben. Nem citálok további példákat hasonló horror. Egyetlen ember, illetve az ő helyi képviselője mutatott igazi érdeklődést és aztán cselekedett is. Úgy hívták Soros György.

Akkor amikor 16 évig hallgattam és olvastam a Soros ügynöközést, nekem csak annyi megjegyzésem volt a témához (és ma is ennyi van): édes bogaram én lettem volna a legboldogabb, ha az agyzsibbasztó magyar állam bármelyik eleme az érdeklődés legalább szikráját mutatta volna bármilyen újítás, jobbító szándék felé. Hogy a Soros támogatásánál kötöttünk ki, magyar szociális problémák megoldásával, az nem róla, hanem a magyar államról mond el szinte mindent. 

3. De tény és való, volt egy pont, és az a pont nekünk 6 évnyi munkánkba telt, amikor végre a magyar állam is mutatott hajlandóságot a befogadásra és a finanszírozásra. A modell úgy állt fel, és tulajdonképpen ez egy működő modell volt, hogy az ötlet a 90-es évek közepén még szabad volt. Én nosztalgiával emlékszem azokra az időkre, amikor ugyan pénz nem volt soha semmire, de gúzsba kötő rendeletek se és az azokon őrködő jogszabályfetisiszta bürokraták se. A 90-es évek tényleg vadnyugat volt, a szó jó és rossz értelmében egyaránt. Én most had emeljem ki azt, hogy voltak még emberek, akik új dolgokon gondolkodtak és volt értelme ezeken gondolkodni, mert a 90-es években mi még elhittük, hogy itt egy fantasztikus jövőt, egy új Magyarországot építünk. Namost az ún. startup költségeket azt viszont nem finanszírozta senki. A Soros, a lassan elinduló Phare programok, a jobban bekötötteknek valami gazdag meccénás (mutatóba alig volt ilyen, de volt), és a nagyon pengék hamar saját vállalkozásaik mentén dolgoztak szociális célokon (számomra sokáig példa volt a Fehér Gyűrű áldozatvédelmi egyesület és az ő éttermük a kettes villamos belvárosi végállomásánál). De ez nagyon ritka volt. Egy szociális, egészségügyi témával foglalkozó szervezet leginkább pályázatokról pályázatokra ugrált és önkéntes munkákkal zsigerelte ki magát, a tagjait, beosztottjait. Nagyon elkötelezett, nagyon lelkes emberekkel dolgoztunk akkoriban. Az állam abban az értelemben azért mégsem volt reménytelen, hogy a 90-es évek végén, az ezredforduló környékén jelentősen nekilendült (már a korábbiakhoz képest) a szociális ellátórendszer. Szinte évente bővült az ún. nevesített szolgáltatások köre (ezek azok a szociális szolgáltatások, melyeket az államnak kötelező létrehoznia), és ezekbe akkoriban bele is lehetett szólni. Én had említsek meg két nevet, akik rengeteget tettek ezért és azon az úton, ahol én jártam, a mai napig úgy emlékszem rájuk, mint progresszív, a dolgokat előre vinni képes fantasztikus emberekre. Az egyik Antal Kálmán volt, aki egy darabig önkéntesként dolgozott is nálunk, de alapból minisztériumokban és önkormányzatoknál dolgozott és nagyon sok helyre ő vitt be bennünket, emberekkel ő kötött össze, illetve egyáltalán megtanította azt hogyan működik a közigazgatás. A másik, még Kálmánnál is nagyobb hatású ember Bódy Éva volt, akit örömmel láttam a Tisza kormány új államtitkár helyettesei között. Évának már 20 éve ilyen pozícióban kellett volna lennie, vagy még magasabban. Mindketten egyébként ugyanazt a frusztráló közigazgatási gondolkodást képviselték, amitől nekem a mai napig a hajam hullik, de éppen azért voltak nagyon fontosak a rendszerben, mert elképesztő milyen fantasztikus munkát végeztek azért, hogy új progresszív tartalmak megjelenhessenek a magyar szociális ellátórendszerben. 

Szóval a modellt teljessé téve, az út úgy nézett ki, hogy hosszú évek (a mi esetünkben 6) önkénteskedés és pályázati lét (a Soros finanszírozta költségeink 90%-át), az általunk létrehozott szolgáltatási forma bekerült a törvénybe, társult hozzá állami normatíva, és buksifejű civil szervezetből, állami feladatot átvállaló szolgáltató lettünk. 

Itt jön a képbe az önkormányzat és Bús Balázs. A magyar szociális ellátórendszer úgy nyújtózott már a kezdetektől fogva túl a saját takaróján, hogy azt a játékot játszotta, hogy központi kormányzati, vagy ha úgy tetszik parlamenti szinten, nyakló nélkül nevesített újabb és újabb kötelezően létrehozandó szolgáltatásokat. A papír elbírta. Ha az ember csak a szociális törvényt és az időközben indaként azt körbeölelő végrehajtási és mindenféle rendeleteket olvasta a 10 ujját megnyalhatta. Volt minden. Szociális bérlekás, lakástámogatás, rendkívüli segély, állandó segélyek, családsegítő, gyermekjóléti, nappali ellátást nyújtó szolgáltatások lassan már mindenkinek (idősek, fogyatékosok, szenvedélybetegek, pszichiátriai betegek), átmeneti szálláshelyek, támogatott lakhatási formák, lakóottonok....had ne soroljam....mert felesleges. Ezek tört része jött létre valaha is. Miért? Mert a játék lényege az volt, hogy a parlament nevesít, rendel hozzá egy hasra ütött összeget (amit elneveztek állami normatívának), ellátási kötelezettséget azonban az ilyen olyan szintű önkormányzatok számára írt elő a törvény, akiknek kutya kötelessége volt (lett volna) kiegészíteni azt a normatívát és létrehozni az előírt szolgáltatásokat. Na ez az, amit nem csinált senki. Én valamikor, vagy húsz éve, végeztem egy kutatást a témában és arra jutottam, hogyha számbavesszük a jogszabályban nevesített összes előírt szolgáltatást, és megnézzük, hogy hány olyan önkormányzat van, amelyik kivéltel nélkül az összes törvényi előírását teljesítette akkor a 3200 magyar önkormányzat 4% mondhatta ezt el magáról. (Budaörs, meg kb. az ilyen multik vagy nagyvállalatok mentén szerencsésnek mondható önkormányzatok). Mulasztásos törvénysértés. Ez Magyarországon azt hiszem az egyetlen törvénysértés amihez soha semmilyen szankció nem társult. Ezt csak kimondani lehetett, ilyen olyan jelentésekben, szankció nem társult hozzá. 

Nem Bús Balázs volt az, aki befogadta az általunk létrehozott szociális szolgáltatást. De alig egy éve működtünk, amikor ő vette át az önkormányzat szociális ügyeit és onnantól kb. 4 éven keresztül ő felelt azért, hogy a kerület szolgáltatásai működjenek és a működésükhoz szükséges önkormányzati hozzájárulást megkapják. Balázs nem csak folyamatosan támogatta ezeket a szolgáltatásokat, hanem az ott dolgozó kollégáim kitüntetést is kaptak, a kerület vezetése (pártpreferenciáktól függetlenül) mindig folyamatosan elismerte és az ellátási kötelezettségének megfelelően finanszírozta is ezeket a szolgáltatásokat. Nem csak a miénket, számos más szociális szolgáltatást is. 

Normál esetben azt mondanám, hát végezte a munkáját. A törvényben benne volt, végrehajtotta a törvényt. De ezek (sem) normális idők voltak. Következmények nélkül negligálhatták volna az ellátási kötelezettségüket. Amikor én ezen a területen dolgoztam a 23 budapesti kerültből talán 4-5 rendelkezett hasonló szolgáltatással. Országosan a 10-et se érte el, pedig az akkori jogszabályok szerint minden 10.000 főnél nagyobb településen létre kellett volna hozni.

Én nem tudom mit csinált Bús Balázs polgármesterként, és aztán az NKA (vagy mi a neve) elnökhelyetteseként. Én azt tudom, amit szociális ügyekben alpolgármesterként csinált és ezért szorult kicsit össze a gyomrom, amikor hallottam a letartóztatásának a hírét. A kettőnek semmi köze egymáshoz. Nem mentegetni akarom. Egyszerűen leírom velem mi történt..számomra mit jelent a neve.