A csávó, aki tudja hogyan működik a világ

Már középiskolásként kiszúrtam őket. Pedig akkor még KISZ-esek voltak. Én általában szerelmes voltam valamelyik elérhetetlen lányba, ők közéleti témákról beszéltek. Ő nem gyalogolt, csoszogott, vánszorgott, hanem minden pillanata olyan volt, mint aki éppen egy fontos találkozóra indul. 

Gólyabál, diákújság, iskolarádió. Később (alig pár év múlva) már HÖK-ösnek hívták őket. Szempillantás nélkül váltottak betűszavakat. Hisz úgyis csak a pozíció volt a lényeg. 1989-ben, egy évvel a rendszerváltás előtt, én még harmadikos középiskolás voltam. De már mindenki tudta, érezte, hogy ez a rendszer megy a levesbe. Az iskolaigazgató diadalittasan emelte fel a fejét a papírból, úgy jelentette be, hogy ezeknek az idegesítően fontoskodó diákoknak az egyike (jó tanuló, jó sportoló) felvételt nyert az MSZMP-be. Hangos röhögés morajlott végig az egybegyűlteken. Last minute jegy a Titanicra. Nekem 17 évesen ez volt az első gondolatom.

De ő tudott valamit. Volt a csávóban egy magabiztos mosoly, amit sokáig nem értettem. Aztán leesett: ez annak a mosolya, aki meg van győződve róla, hogy ő látja a világot olyannak, amilyen valójában. Hogy a többi - az előadás, a vizsga, a szakma - csak a felszín, a naivak terepe. Ő tudja, hogy működik a világ.

Őt nem láttam többé, de felkerülve Pestre hamar felismertem a hasonló típust. Öltönyben járt egyetemre. HÖK-ös lett, de egyúttal belépett egy párt ifjúsági szervezetébe. Melyikbe? Mikor melyikbe. Táskahordó lett. Évek múlva se dolgozni láttam, hanem mit ad isteni helyi képviselő lett. Rosszabb esetben a hivatalban kapott egy asztalt, de már az se munka volt. Eltelt egy szerény 30 év, ma ezeket deres halántékú, "tapasztalt" (a dörzsölt szó jobban illene ide) politikusként látjuk.

Páran közülük éppen bilincsben. Ha megkérdezed őket, az első megszólalásuk nagyjából az lesz, hogy a "másik oldal is ugyanazt csinálta". És ebben igaza van. Abban nincs, hogy lenne itt bármiféle másik oldal.

Ezek az emberek ugyanabban a hálóban ülnek évtizedek óta.

Kínos, de igazuk van.

Politikai boszorkányüldözésnek tartják a letartóztatásukat, mert ők semmilyen szabályt nem szegtek meg. És tényleg. Mert számukra nem a törvény a szabály, az a kirakat, azon mosolyognak, ha nem röhögnek. Az ő világukban nagyon is követték a szabályokat. Évekig, évtizedekig alkalmazkodtak hozzá, kitanulták azt és teljese biztonsággal, magabiztossággal mozogtak benne. 

Az hogy le lettek tartóztatva az számukra egy hatalmi, elszámolási, uradalmi vita része. Semmiféle hibát nem követtek el. Volt egy nagyobb hal, egy erősebb kutya, a szabályok ugyanazok. Valaki einstandolta a területüket. Másképpen nem is tudják értelmezni.

Vadászterületük, otthonuk, uradalmuk az önkormányzat. 

Miért az? 

1990-ben kaptunk egy ígéretet: helyi autonómia, helyi döntés, helyi felelősség. Aztán pár év alatt elszivárgott a helyben maradó adó, jött a központi szabályozás, elvették az iskolákat, és a végén maradt a bölcsőde, az óvoda, a park, a parkolás meg az utcanevek. Nincs ma magyar önkormányzat, aminek saját karaktere lenne. Egyforma jogszabályok mentén, központi pórázon működtet (kiegészítget) intézményeket, amelyeket nem ő talált ki, hanem a törvény írt elő neki kötelességként. Ez nem önkormányzat. Ez prefektúra. Amikor egy üzem nyílik, Pestről jönnek átadni; a polgármester jó esetben a negyedik a sorban, a helyi vállalkozóról, polgárokról meg ne is beszéljünk.

Namost ennek ellenére van 3200 önkormányzatunk, sok tízezer képviselővel. Minek? Hát ennek. Ha a pozíciónak nincs valódi tartalma, akkor maga a pozíció lesz az érték. A képviselő, akinek elvileg kormányoznia kéne valamit, de nincs mit, talál magának funkciót: középkori rablóvár lovagjaként megfeji az engedélyére szoruló vállalkozót, aztán lepapírozza az egészet közbeszerzéssel, közfeladat-ellátással meg egyéb mambo-jambóval. A korrupció itt nem a rendszer meghibásodása. A korrupció annak a pillanatnak a neve, amikor a „kit ismerek" logikája beszivárog egy térbe, ahol elvileg személytelen szabályoknak kéne uralkodniuk. Az öltönyös fiúnak tehát tényleg igaza volt. Megtanulta a valódi pénznemet, és most költi.

Miért nem villanyszerelőnek vagy kőművesnek mentek ezek a fiúk? 

Mert ott sokkal hamarabb beköszön a valóság. Ha rosszul húzol be egy vezetéket, nincs következő megrendelés. Ha rossz a fogtömés elmegy a beteg a fogorvostól is. Ha rossz a kód, amit írtál nincs megrendelő. A valóság visszabeszél, méghozzá ijesztően gyorsan.

Amikor Magyarországon államról beszélünk, akár még egy apró önkormányzat szintjén is, egy lassú, vagy zéró visszajelzésű területre tévedünk. Egy pár százezres budapesti kerület önkormányzata már fényévekre van attól a direkt visszacsatolástól, amiben egy szabadúszó könyvelő éli az életét. A fogorvost órákon belül auditálja a valóság. Egy bizottsági elnököt, egy módszertani intézmény vezetőjét, egy pártfunkcionáriust évtizedekig nem lehet megragadni, pedig ő van kamera előtt, nem a könyvelő. Az öltönyös fiú nem véletlenül oda telepszik, ahol lassú a visszacsatolás. Ott évtizedekig el lehet úgy lenni, hogy sosem derül ki, teremtett-e valaha bárki egy fillérnyi értéket. 

Ezért nem hiszek abban, hogy elég a korrupció ellen harcolni. A letartóztatások kellenek, méghozzá nálunk kifejezetten kellenek, mert üzenet nélkül semmi nem mozdul. De a háló a letartóztatás után újraszerveződik: jönnek új emberek, új pártok, új betűszavak, és áll a régi szerkezet. A korrupciót eltakarítani csak a munka fele. A másik fele, hogy legyen mellette egy erősebb alternatíva.

Kié az intézmény?

Svájcban majd minden középületen láttam egy kőtáblát azoknak a polgároknak a nevével, akiknek a hozzájárulásával az az iskola, az a híd, az a fürdő létrejött. Nálunk a kocsmában úgy kiabálják egymást túl: „Mert Orbán mit hozott ide?" Vagy: „Kádár alatt volt ilyen."  A különbség nem a korrupcióban van. A különbség abban, hogy kié az intézmény. Sőt. Kié a falu? A város. A kerület, vagy a megye.  A svájci kőtáblán az áll, hogy ezt mi csináltuk. A magyar mondatban az, hogy ezt valaki fentről lehozta nekünk.

Van-e elég olyan hely Magyarországon, ahol az ember megtapasztalja: ezt mi hoztuk létre, és számít, hogy jól csináltuk-e? Van-e olyan hely, ahol ha építettek maguknak egy óvodát, és a miniszter le akar jönni átadni, akkor kapanyéllel kergetik el? Mert ahol a valóság visszabeszél, ott a patrónus előbb-utóbb elveszíti a varázserejét. Nem fog eltűnni a kapcsolatok világa de az a cselekvő, értékteremtő emberek kapcsolata lesz. 

Az öltönyös fiú  nem azért nyer, mert ő a legokosabb a teremben. Hanem mert abban a teremben nincs senki, aki ténylegesen méri, ki mit tett le az asztalra.