Gombos Gábor emlékére

Pár napja távozott közülünk Gombos Gábor a mentális problémával élő emberek mozgalmának kiemelkedő alakja. A magyarországi hírekben nem látom sehol. Írországból, az Egyesült Államokból, Indiából, Dél-Afrikából látok posztokat, nemzetközi szervezetek, egyetemek, magánszemélyek emlékeznek meg róla. 

Megint egy ember, aki Magyarországnak nem kellett. Sokkal ismertebb és elismertebb volt külföldön, mint otthon, pedig nem hagyta el az országot. 

Elméleti fizikus volt. Egyszer nevetve mesélte nekem, hogy habár már évtizedek óta nem foglalkozik fizikával még mindig jó az idézettségi faktora néhány fiatalkori publikációja okán. Szerettem amikor a fizikáról beszélt. Én nem értek hozzá, nem is tudtam pontosan soha megragadni, amikor elmagyarázta, hogy a folyadékok felszínének alakba rendeződésével vagy valami ilyesmivel foglalkozott. 

Volt egy olyan beszélgetésünk is, amikor megjegyeztem neki, hogy Magyarországon mi minden szakterületen egy szakértőt fogadunk el. Ez, ha pozícióba, reflektorfénybe kerül, energiáinak 80%-a arra megy majd el, hogy a többieket kiszorítsa onnan. Nekünk mindenhol nagyembereink, nagyasszonnyaink vannak mindegy milyen témáról van szó. Mondj egy területet mondom a futtatott, a piramis csúcsán a nyílvánosság és a témáról szóló közbeszéd aktuális területfoglaló nagyemberét. Pszichológia? Bagdi Emőke. Genetika? Haláláig Czeizel Endre (na ki tud másik genetikust mondani?) 

Azt felelte erre Gábor, hogy fizikusként neki Szentpétervárig kellett mennie, ahol végre "embereire" akadt, akik egyrészt értettek az ő témájához, másrészt nem estek hasra tőle és darabjaira szedték. 

Ezt a példát azért tartom nagyon fontosnak, mert Gombos Gábor külföldi elismertsége nem csak annak jele, hogy Magyarországon nem tudott érvényesülni és ezért (jobb híján) külföldön találta meg a boldogulását. Ennél sokkal többről van szó. Amikor ő ír és indiai egyetemeken katedrát kapott, akkor ő nem egy kikönyökölt, magának kifúrt pozíciót foglalt el végre, hanem egyszerűen életre kelt a hihetetlen tudása, kiváló kommunikációs képességei (nagyon magas szinten beszélt angolul és nagyon jól érvelt), és barátságos, csendes személyisége.

A 90-es évek közepén ismerkedtünk meg. Akkor ő már, a saját érintettsége folytán, a mentális problémában érintett emberek önszerveződéseivel foglalkozott, egy Magyarországon akkor még nagyon úttörőnek számító önsegítő csoportot vezetett. Később egyre inkább a betegjogi majd jóval szélesebb alapon az emberi jogi kérdések felé fordult ugyanebben a témában. 

Ennek azért kicsit menjünk közelebb a dinamikájához. Amikor megismerkedtünk ők már évek óta azon dolgoztak, hogy meghonosítsanak Magyarországon egy olyan szociális szolgáltatási formát, aminek keretében mentális problémával élő emberek rendszeresen össze tudnak jönni, egymást támogatva, egymás tapasztalataiból merítve energiát. Klubokat, kis közösségeket akartak, amiket az érintettek maguk szerveznek és vezetnek. 

Nem sikerült neki. Nekünk sikerült. Az olyasfajta szakembereknek mint én és a kollégáim, pusztán azért mert nekem például akkor már egyetemi diplomám volt szociálpolitikából. Én szakemberként voltam számon tartva, Gábor egy bolond volt. Pedig fényévekre volt előbbre annál, mint amit mi képviseltünk. 

Amikor végre a pszichiátriai betegek nappali intézménye név alatt bekerült a törvénybe ez az új szolgáltatási forma és 2001-ben mi nyitottuk meg az első ilyen intézményt, akkor én már tudtam, hogy csináltunk valamit, aminél ma már sokkal jobb megoldások léteznek, de itt ezt kell sikernek elkönyvelni. 

Amit mi létrehoztunk az egy szakemberek által vezetett, és kizárólag megfelelő képesítéssel rendelkező segítő szakembereket foglalkoztató felülről lefelé kommunikáló, szolgáltatásközpontú (ellátást nyújtó) helyet hoztunk létre. A progresszió annyi volt, hogy ez már végre nem kórházban volt és az egészségügy helyett az akkoriban még szellősebb, lazább, rugalmasabb szociális alapellátás keretei között kapott helyett. A progresszió egyértelmú volt, azonban ebben a történetben sokkal több lehetett volna.

Gáborék horizontálisan szerveződő önsegítő klubokat, közösségeket szerettek volna. Ahol az igazi szakertelem a megélt tapasztalat. Nem ismeri a skizofréniát vagy a depressziót senki jobban annál, amint aki átelte már. És ha képes volt kijönni a gödörből, akkor nincs annál nagyobb tudás, annál bizalomgerjesztőbb példa mint egy ilyen ember közelében lenni akkor, amikor éppen én csúszok bele valamibe. 

Én emlékszem pontosan a pillanatokra, amikor ez falakba ütközött. Minisztériumi egyeztetésekre járva, jogszabálytervezeteket véleményezve (akkoriban még volt ilyen) amikor felmerült, hogy a mentális problémában érintett emberek maguk is működtethetnének ilyen helyeket, saját közösségeket szervezve akkor nagyon egyértelműen az orrunkra lett koppintva: 

"A professzionális alap és szakellátás egy komoly szakmai munka. A betegszervezet az más."

London belvárosában igaz probléma nélkül múködhet a Dragon Café, egy éttermet és kulturális központot működtető klub, aminek a vezetősége és az üzemeltetést végző tagjai is "csak bolondok", ennek komolyságát, hatékonyságát, azt, amit egy ilyen befogadó közösség jelent, nem kérdőjelezi meg senki, olyannyira nem, hogy állami finanszírozást kap. 

Amikor Gombos Gábor Budapesten akart csinálni ilyen helyet, a Dragon Café még nem létezett Londonban. 

Több mint 25 év távlatából visszatekintve ma már nem csodálkozom, hogy Gombos Gábor nem vált ismertté és elismertté Magyarországon. Nem kellenek az ilyen emberek ennek az országnak. 

Nagyon fontos, hogy emberek tudják a helyüket. A szakemberek, szakemberek, a betegszervezet az más. Igaz a magyar szociális szakma egyre inkább úgy néz ki, mint a közmunka program alsó középosztály számára kidolgozott változata, a lényeg nem ez, hanem hogy tegyük tisztába ki van alul és ki lehet felül. A társadalom minden apró szeletében világosan láttatnunk kell, hogy ki hova tartozik és mihez tartsa magát. 

Ezért van az, hogy egy postai dolgozó, aki papíron egy szolgáltatást nyújt, amiért én fizetek neki, ahhoz nekem derékig kell hajolnom a kisablakhoz, és már a sorban állva szoronghatok azok, hogy vajon a jó papírjaim vannak-e nálam, hogy a saját küldeményemet átvegyem.

Nem Magyarországon marad emléke Gombos Gábornak. Ő Indiában professzor volt, otthon krónikus pszichiátriai beteg.