Honnan jön ez a 80-as évek iránt érzett nosztalgiahullám?

Ráakadtam a minap a Youtube-on a 70-es, 80-as évek csehszlovák TV-sorozatára, ami "Nők a pult mögött" néven futott a magyar televízióban. A videó alatti kommentárokban sokan mondanak köszönetet a feltöltésért és megjegyzik, hogy a hangulatért jöttek, az eredeti szinkron miatt, ami visszarepíti őket abba az időbe, ami elmondásuk szerint sokkal nyugodtabb, békésebb volt. 

Tele van ilyen kommentárokkal az internet, teljesen mindegy milyen 80-as évekbeli filmek, TV-műsorok kerülnek fel. Legyen szó Bud Spencer, Terence Hill filmekről, Lindáról, Onedin Családról, Abigélről, Csengetett Milordról vagy éppen a Kemény Kalap Krumpliorról. Ugyanez van régi kabaréjelenetek alatt vagy találni korabeli híradó adásokat, szilveszteri műsorokat, vagy az Ablak adásait. 

Tombol a nosztalgiahullám és én próbálom megérteni mi van a jelenség mögött.  

felvonulók a Hotel Árpád előtt Tatabányán, 1986 - fortepan.hu

Ez egy világjelenség

Nem csak Magyarországon látom ezt a nosztalgiahullámot. Amerikai vintage és retro FB csoportokban ugyanez végigdübörög, talán az a különbség, hogy ott sokkal több a 60-as, 50-es évekbeli anyag is. De gondoljunk csak a Stranger Things sorozatra, ami abszolút egy 80-as évekbeli utánérzés és a zenében is megfigyelhető az akkori szintetizátor hangulat visszatérése. (A kezem összeteszem, hogy a 90-es évek ne térjen vissza ugyanilyen módon). Angliában is látni ezt, ott azért a 80-as évek angol popzenéje nagyot futott, de látom angol ismerőseim között, hogy ők is mélyebbre merítenek, sok a 60-as évekbeli anyag is. 

Szingapúrban sajátos mélysárga, narancs színezete van a 80-as évekbeli fotóknak. Nem tudom pontosan miért, valószínűleg az akkor használt fotópapírok és anyagok miatt, kombinálva a hőséggel. De tény, hogy itt is nagyon népszerűek azok a posztok, csoportok, oldalak, amik a 80-as évek hangulatát hozzák vissza. Nincs talán olyan visszavágyódás mint a magyar hozzászólások között, de azért az alacsonyabb árak, az erősebb közösségi szellem, a régi, helyi ételek és persze a fiatalkor varázsa itt is megjelenik. 

A fiatalság újraélése

Észtországból emlékszem egy újságcikkre, ami azt taglalta, hogy miért osztanak meg az emberek nosztalgikus jelleggel szovjet időbeli képeket mondjuk egy kolhozból, nincs azon semmi szeretnivaló. Aztán arra a következtetésre jut a szerző, hogy ez az érzés nem a szovjet idők nosztalgiája, hiszen az észtek azt egyértelműen megszállásként, elnyomásként élték meg, hanem a fiatalság visszasírása. Mindegy milyen körülmények voltak, akik akkor éltek, akkor voltak fiatalok, akkor lettek szerelmesek, akkor voltak tele vágyakkal, tervekkel. És ezért ha látnak egy szalmakazlat egy lepukkant szovjet teherautóval akkor nem az értelmetlen rendszer, a szegénység, az élelmiszerhiány jut eszükbe, hanem fiatalságuk letűnt nyara. 

Ugyanezt látom, láttam orosz témájú csoportokban. Van egy a szovjet vizuális kultúrával foglalkozó csoport, aminek tagja vagyok és ahol korabeli szovjet poszterek, plakátok, reklámok, filmek, emblémák, márkák kerülnek megosztásra és jön az emlékcunami. Ugyanez megvan a magyar retro csoportban. Elég egy konzervnyitót, egy Traubi szódát, sport szeletet, Tibi csokit vagy matracpumpát kirakni és szinte hallani is a sóhajt...

Ezt nagyon érezni a magyar csoportokban és magamon is érzem így 50 éves fejjel. Néha megpróbálom elképzelni magam, az akkori belső érzést. Pengevékony voltam, a testem a szinte repült, nem úgy kellett cipelni mint most. Nem volt még itt fáj, ott fáj, azt hittem örökké fogok élni. És nem csak én....éltek még a nagyszüleim, a rokonságom, az utca népe, a szomszédaink, akiket látva régi fényképeken az ember szíve összefacsarodik. A nagymamámra gondolva, ha lenne egy nagy piros gomb, amit megnyomva az időgép visszarepít 1982-be, azonnal megnyomnám. 

A nyugodtabb, lassabb élet

Sokan emlegetik a kommentárokban a technológia hiányát, hogy akkor még nem volt internet, nem voltak okostelefonok, az emberek egymással voltak elfoglalva. Én ezt nem teljesen így látom, akkor is el lehetett menekülni könyvekbe, garázsba, konyhába, pecázni, kirándulni és az egymással való örökös foglalatosság nem mindig volt örömteli. Az ember nem tudta olyan szabadon megválasztani a számára fontos értékeket és az ahhoz tartozó embereket, sokkal inkább fogjai voltunk a fizikai környezetünknek és a szomszédságunk, rokonságunk értékvilágának, mint ma. 

De az kétségtelen, hogy az élet lassabb volt. A mobiltelefonok világa előtt az ember ha elment otthonról nem lehetett elérni. Vonalas telefon se volt, tehát át kellett menni egymáshoz, bekopogni, becsöngetni. Minden sokkal több időbe tellet, autó se volt még annyi, gépek sem voltak, mikro, ilyesmi ismeretlen volt. Ettől jobban lehetett fókuszálni, kevesebb volt a multitasking nem volt az az inger és információdömping ami ma (legalábbis engem manapság) hullára fáraszt. 

Gyerekfejjel, amikor mentem iskolába én mindig álmodoztam. Vagy fáradt voltam reggel és azt képzeltem, hogy ha lenne olyan ágyam, amit botkormánnyal lehetne irányítani, akkor milyen útvonalon mennék, hogy lépcső ne legyen. Vagy máskor meg azt képzeltem, hogy én hős vagyok és megmentem Robertát a legszebb osztálytársnőmet, vagy emlékszem egyszer azt képzeltem, hogy ha nagy leszek én egy szocialista nagyvállalat igazgatója leszek. Nem lettem..:) Ma rá kell szólnom a 10 éves lányomra, hogy amikor sétálunk vagy a buszon ülünk ne a telefonját nézegesse és nem érti miért mert számára a külvilág, amit éppen lát, vagy a belső világ, amit megélhetne fejben sokkal unalmasabb mint az az ingeráradat ami az internetről jön. 

A biztonság

Ezt hagytam utóljára, mert ez szerintem a legfontosabb. Az, amikor többen is azt jegyzik meg a kommentekben, hogy az eredeti szinkron miatt, a hangulatért jöttek, akkor nem arról van szó pusztán, hogy a film érdekli őket, szórakoztató vagy izgalmas. A film csak ürügy, csak átjáró, kapu a regresszióhoz. A regresszió pszichoanalitikus fogalom. Sigmund Freud azzal a hasonlattal írta le, mint amikor a honfoglaló népek vándoroltak a pusztában és mindig hátrahagyták a sátraikat, a családtagjaikat és úgy kalandoztak előre. Ez azonban veszélyes volt, kiszámíthatatlan és ha bármi baj történt azonnal visszamenekültek oda, ahol utóljára még biztonságos volt. 

A regresszió tehát az utolsó még biztonságos helyre való visszamenekülés és ebben benne van, hogy a jelen, és leginkább a jövő egyáltalán nem biztonságos. 

Személyesen ezt nehezen tudom megítélni mert én gyerek voltam a 80-as években és nyilvánvalóan számomra az egy végtelenül biztonságos korszak, amikor csak leültem a terített asztalhoz enni, a számlákat nem nekem kellett befizetni, a pénzt nem nekem kellett megkeresni, hoztak, vittek mindenhova. Ez a biztonság a gyerekkor biztonsága, ennek semmi köze a 80-as évekhez. Ha valaki szerető családban nő fel, minden korban ezt éli meg, tehát mérget vehetünk rá, hogy nosztalgiával fog kötődni gyerekkora éveihez. 

De a mostani magyar 80-as évek iránt érzett nosztalgiában van egy ennél szélesebb rétegeket megmozgató elem. Azok között is nagy a nosztalgia a korszak után, akik felnőtt fejjel élték meg azt. 

Azt gondolom, hogy a kádári Magyarország második szakasza, tehát a 70-es, 80-as évek egy mesterségesen megteremtett (ámde fenntarthatatlan) meseország volt. Egy hazudott világ, egy eljátszott világ, de az a tényen nem változtat, hogy fantasztikus volt benne élni még akkor is ha akkor ezt nem így érezte az ember. Ez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor az álom véget ért. Az 56 utáni kádári kiegyezés lényege szerintem nem ott van, ahol György Péter mondja, és ami kb. úgy hangzik: "Mi nem firtatjuk mit csináltál 44-ben (később 56-ban), te meg nem firtatod miért nincsenek igazi választások". 

Kádár legfontosabb alapelve az életszínvonal folyamatos emelése volt, ezt tartotta a társadalmi béke zálogának és ezt olyan fontosnak tartotta, hogy egészen az utolsó pillanatig tudomást sem akart venni semmiféle (gazdasági) válságról, ami miatt az életszínvonalból kéne visszavenni. Ő nem a demokratikus alapelvek követelményét látta keresleti oldalról, tehát hogy azzal sáfárkodva, azt ellensúlyozva kéne kiegyeznie. Ezt csak György Péter fantáziálja oda. Az életszínvonal érezhető emelésével és a hamis biztonságérzet megteremtésével mindenféle elégedettlenséget semlegesíteni tudott. Magyarországon még a rendszerváltáskor sem volt rendszerváltó hangulat, abban az értelemben biztosan nem, ahogy 10 millió tagja volt a Szolidaritás szakszervezetnek Lengyelországban. Az egy legenda, hogy itt a népakarat akart rendszerváltást, ahogy az is legenda, hogy az ún. "rendszeváltó értelmiség" csinálta volna a rendszerváltást. Elsodort minket egy világjelenség, illetve az MSZMP technokrata (ha úgy tetszik, reform) szárnya vezényelte le a váltást amikor a tündérmese (adósággból finanszírozott jólét) fenntarthatatlanná vált. 

Hát ki ne vágyna vissza egy tündérmese biztonságába? Egy munkahely egész életedben, 17-18 éves korodig tanulsz utána elhelyezkedsz és az életben nem kell többet fejlesztened magad, nyelveket tanulnod, tanfolyamokra járnod. Tanácsi lakást kapsz még ha éveket is vársz érte, szakszervezeti vagy vállalati beutalóval fillérekért mehetsz a Balatonra, autót vehetsz és nálunk nem 18-20 évig kell rá várni, ingyen van az orvos, az iskola és 3.60 a kenyér. Hol van ma ez már? 

Azóta sincs ébredés, regresszióban van az egész ország. Orbán Viktor sikere nem más, mint ennek a tündérmesének a visszahozása, és tartok tőle, hogy 20-30 év múlva majd a 2010-es évek lesz a nosztalgia tárgya, mert meseországnál mindig sokkal ridegebb, fájdalmasabb és küzdelmesebb bármelyik valóság.